Ma már más igények és körülmények vannak, mint harminc évvel ezelőtt, az iskola viszont nem mindig tart lépést ezzel. Ön hogyan képzeli el a tökéletes iskolát?
A külső tényezők – ugyanúgy, mint egy család esetében – hiába közelítik meg az általunk idillinek képzeltet, nem biztos, hogy jobb lesz attól egy gyermek sorsa, akár családban, akár iskolában. Lehet, hogy picit konzervatív a megközelítésem, de szerintem egy halom játék és mindenféle különóra nélkül talán egészségesebb és teljesebb értékű életet tud élni egy gyerek és teljesebb felnőtté válik, ha a fantáziájára több hangsúlyt helyezünk. Száz évvel ezelőtt a kicsik csuhébabával és babszemekkel játszottak, kint az udvar földjébe rajzoltak, mégis fejlődött a fantáziájuk, a kézügyességük, mégis szebben és választékosabban tudtak beszélni. Ezzel csak azt szeretném mondani, hogy nem feltétlenül az anyagiakon és a külső változtatásokon múlik az, hogy jobb lesz-e egy gyermek sorsa.
Milyen emlékeket őriz iskolás éveiből?
Én egy olyan iskolában nőttem fel, amire azt lehet mondani – szinte majdnem minden szempontból –, hogy ideális iskola volt. Az Andrássy útra jártam alsó tagozatba. Azért mondom, hogy ideális volt, mert amikor egy szülő a gyermekét iskolába iratja, akkor minden bizonnyal arra vágyik, hogy mindazt, amit ő meg tudott adni neki otthon, azt folytassa egy rátermett, nagy tudású pedagógus, adjon útmutatást. Fontos a szabad választás esélye. Nagyon sok olyan tanár vett engem körül és terelgetett életem során, akik hasonló szellemiségben neveltek, ahogyan a szüleim szerették volna. Tágították a látókörömet. Nagyon sok olyan dolog van, amire azt mondhatom, hogy abszolút a tanáraimnak köszönhetem, hogy azzá lettem, amivé lettem. Meghatározó volt az elsős tanító nénim (Vermes Zsuzsa néni), aki egy szigorú, ugyanakkor anyáskodó, igazságos tanító volt, ideális személyiséggel megáldva. Valahol átmenet az óvó néni és a tanár néni között. A napközis tanárnőm (Irén néni, aki egyébként földrajztanár volt), rendkívül szigorú volt velünk. Szerettük is, de nagyon tartottunk is tőle. Egy igazi tanár akkor jó tanár, ha a gyerek meg tudja neki adni a tiszteletet. Találkoztam olyan gyerekekkel, akik a tanáraikkal haveri viszonyban voltak, nekem ez is szimpatikus, de nagyon fontos a tekintély. Maksa Katalin egész életem legmeghatározóbb tanáregyénisége. Ő nemcsak magyar és történelem szakon végzett, hanem pedagógia szakon is, és ő volt az, aki egy hagyományos általános iskolában a ’90-es évek legelején megvalósította, hogy úgy tanultunk magyar órán, hogy átrendeztük a padokat, körben ültünk és rá tudtunk nézni a másikra. Rengeteg iskolában működik ez ma már így, elsősorban az alternatív pedagógiai módszerekkel tanító iskolákban. De hát abban az időben, amikor én általános iskolás voltam, akkor még a frontális elhelyezkedés és tanítási módszer volt az általánosan jellemző. Nem feltétlenül törekedett arra, hogy azt tanuljuk, ami a tankönyvben van. Tágította a látókörünket, kimentünk a szabadba is akár.
Miért gondolja, hogy fontos a művészeti nevelés?
Az általam elképzelt ideális iskolában a művészeti nevelést komplex módon valósítják meg. Ez azt jelenti, hogy a különböző művészeti ágakat összekapcsolva tanítják a gyerekeknek. Sőt, bármi felhozható, ami összefügg a művészettel. A testnevelést, az ének-zenét, a vizuális nevelést nagyon könnyű összekapcsolni. Ha testnevelés órán akár klasszikus zene, akár népzene szólal meg, ha énekórán esetleg rajzolunk, vagy fordítva, akkor már nyertünk. Földrajzórán felmerülhet például, hogy melyik költőnek van felhők ciklusa. Megsokszorozódik az élmény, ami a mozgással vagy a zenehallgatással összekapcsolódik a gyerekben, összefonódnak az élmények.
Mi az alapja ennek a szemléletnek? Milyen élmény hatására alakult ki ez Önben?
Az életünket úgy kell élnünk, hogy abban harmóniára törekedjünk. A művészet – legyen szó tánc-, képző-, színház- vagy zeneművészetről – erre törekszik. Nem kell festőművésznek lenni ahhoz, hogy az életünkben megvalósítsuk ezt az összhangra való törekvést, de ha gyerekkorban többet találkozunk a művészettel, akkor nagyobb esélyünk van arra, hogy jobban vágyjunk a harmóniára. Most csak a legegyszerűbb dolgokat mondom: hogyan öltözünk fel, hogyan rendezzük be a lakásunkat, hogy a szűkebb vagy tágabb környezetünkre tudunk-e vigyázni, hogy elmegyünk-e amellett, hogy szemetes legyen egy utca, hogy ízléstelen legyen egy kirakat a körúton, hogy adunk-e arra, hogyan néz ki a kertünk, fontos-e számunkra a rendezettség. A művészetben is mindenhol van valamiféle rendezettség, olyan szabályok, amelyek hasonlóak a matematika, az univerzum szabályaihoz. A művészet olyasfajta rendre tanít, amely közben örömet is ad. A művészek, a művészetkedvelők nem feltétlenül hágják át a szabályokat, de egészen biztos, hogy érzékenyebb emberek, hogy fontosabb számukra a szép és a jó. A színház például nagyon komplex dolog, egyszerre mozog és ad ki hangokat, ugyanakkor látjuk is ezt az egészet. Én úgy gondolom, hogy minél több képességét fejlesztjük a gyereknek, annál jobb.
Milyen szempontok alapján választana iskolát?
Olyan iskolát keresnék a gyerekemnek, ahol a megfelelő szellemi háttér mellett a gyerekek fizikumára, testi fejlődésére is oda tudnak figyelni. Nyilván egy VI. kerületi iskola sokkal rosszabb helyzetben van ebben a tekintetben, mint egy zöldövezeti iskola, de ez lényeges szempont lenne. Tudjon mozogni, mert 6-tól 18 éves korig – pont abban az időszakban, amely meghatározza egészségünket – alapvető volna, hogy megerősödjön, s ne satnyuljon el. Nem minden szülőnek van lehetősége arra, hogy a gyermekét külön járassa sportolni, hogy nyáron táborba küldje, tehát szeptembertől júniusig kellene megalapozni és megerősíteni testileg a gyerekeket, ami egy nagyon nagy feladat. Tehát nagyobb hangsúlyt fektetnék a testnevelésre.
Érdekes, hogy épp a mozgáskultúrát emeli ki, hiszen mégiscsak az ének, a zene a területe.
Felnőtt fővel azt érzem, hogy sokkal jobb lett volna, ha sportolok, ha többet mozgok az iskolában. Egy 7-8 éves gyereknek óriási mozgásigénye van. És teljesen normális, hogy egy gyerek 4-5 tanítási óra után elfárad, hiszen 45 percnél tovább egy felnőtt sem képes figyelni. Úgy pihentünk, hogy lehajtottuk a fejünket egy padra, s manapság is ennyi lehetősége van egy gyereknek a pihenésre. A szívem megszakad.
Van olyan nem mindennapi kép, ami megmaradt az emlékezetében?
Rengeteg élményem van, és ezek nagyon élnek bennem. A gimnázium picit nehéz volt nekem, mert kamasz koromban jöttek elő a problémák, kerestem magamat, a határaimat, az összes létező szabályt megpróbáltam átlépni. Klasszikus kamasz voltam. Erős gimnáziumba jártam – az ELTE Radnóti Miklós Gimnáziumba –, ahová azért jelentkeztem, mert én is magyar-francia szakos tanár szerettem volna lenni, mint Radnóti. Ennyire voltam érzelemvezérelt és módfelett romantikus diák. Ehhez képest a negyedik év végére az egész iskolarendszerből kiábrándult ember lettem, aki nem akart továbbtanulni. De azért mégis azt látom – minden lázadásom és kiugrási kísérletem ellenére –, hogy nagyon jó, hogy ott maradtam abban a gimnáziumban. Megpróbáltam onnan lelépni, nagyon sokat lógtam, csak ne járjak iskolába, megpróbáltam kikacsingatni más iskolák felé, hogy talán egy picit gyengébb iskolában majd jobban megállom a helyemet. De volt egy magyartanárom, aki odahívott magához, s azt mondta, ha elmennék egy gyenge iskolába, akkor nem kapnék annyit se, mintha itt kettesre vagy hármasra teljesítenék. Ez nagyon erősen megmaradt bennem. Engem ott akartak tartani abban az iskolában, fontos voltam annak a tanárnak, az iskolának. Alapvető, hogy a pedagógusok egyénenként figyeljenek a tanítványaikra, hogy foglalkozzanak a problémás diákkal, erősítsék a pozitív dolgokban.
Egy másik élményem egy énekórával kapcsolatban van. Dolgozatot írtunk Debussy-ból. Én nem készültem fel és nagyon-nagyon rosszul tudtam puskázni. Szorongtam, hogy lebukom, és szerettem magamtól tudni azt, amit tudok, ha nem tudtam, elfogadtam. Abban az időszakban minden este Debussy zenéjére aludtam el, nagyon sokat adott nekem. De nem tudtam az életrajzát, így odamentem a tanárnőhöz és őszintén megkérdeztem tőle, nem írhatnék-e esetleg arról, milyen élményt okoz nekem Debussy hallgatása és hogy milyen darabjait ismerem? De ez kevés volt, így puskáztam, s megfeleltem. Egyébként kiváló énektanárnőről van szó, de a tantervbe be volt építve, hogy tudni kell az életrajzát és ennek az elvárásnak én nem tudtam eleget tenni.
Egy harmadik élményem egy általános iskolai farsanghoz kötődik. Mindig volt valamilyen tematikája a farsangnak és egy alkalommal rendhagyó módon eltolták az időpontját a tanárok, hogy kitavaszodjon, hogy kimehessünk a szabadba. A reformkort próbáltuk meg feleleveníteni, ez volt a farsang. Egész télen az 1820-30-as évek táncait tanultuk, tehát minden második tornaórán így mozogtunk. Aztán kivonultunk az utcára különböző transzparensekkel, jelszavakkal. Nagyon komplex módon éltük meg ezt a farsangot. Reformkorabeli könyveket böngésztünk, metszeteket, festményeket nézegettünk, hogyan is néztek ki az akkori emberek, le is rajzoltuk ezeket, vagy mi magunk próbáltunk ruhát tervezni, tornaórán korabeli zenére táncoltunk – ez egy nagyon szép példája annak, hogy hogyan valósulhat meg a művészeti nevelés komplex módon, arról nem is beszélve, hogy természetesen a történelem is bekapcsolódott ebbe a farsangba. A következő évben pedig farsangi népi szokásokat elevenítettünk meg. Kötődik hozzá a fánksütés, a népzene, a népviselet, a népi játékok, miközben a dramatikus játékok révén szövegeket, párbeszédeket tanultunk és mindezt megpróbáltuk előadni. Óriási élmény volt. Kreatív pedagógusaink voltak, akik nem a régi, jól bevált módszereket vették elő a fiókból, s így nekik is játékot és élményt jelentett. Pontosan tudom, mennyire nehéz helyzetben vannak a pedagógusok, egyrészt anyagilag, másrészt pedig szakmailag is kiéghetnek. Rendkívül fontos volna társadalombeli és anyagi megbecsülésük.
Miben látja a változás okát? És a megoldást?
A koncertjeim kapcsán arról szoktam beszélni, hogy nem a gyerekek változtak meg, hanem a világ körülöttük, amiben élünk. Rengeteg az információ, ezáltal felgyorsult, átértelmeződött az idő fogalma, még inkább frusztráltak a felnőttek és ez átragad a gyerekekre is, sokkal több az agresszió a felszínen. Régen is volt agresszió mindenféle elfojtott formában, de hogy ezekkel hogyan tud megbirkózni egy szülő, egy pedagógus, ez érdekes dolog. Én a művészetterápia szerepét ezért is tartom fontosnak, mert egy jó pedagógus nem csak azt tudja, hogy értékeli azt, ha egy gyerek rajzol például egy gyönyörű almafát, hanem azt is tudnia kell, hogy az a gyerek miért olyan almafát rajzol, mit jelent az ő almafája, vagy miért nincsenek almák az ő fáján, mer-e önmagává változni? Nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a pszichológiára a pedagógusképzésben. A fejlesztő pedagógia szerepe nagyon-nagyon fontos. A gyerekek nagy százaléka küszködik a beszéddel, az írással, rengeteg gyerek diszgráfiás, diszlexiás, hiperaktív, és széttárjuk a kezünket, hogy vajon miért van ez? Pedig lehet, hogy egyszerűen elég volna, ha a szülő, a pedagógus vagy már a dadus a bölcsődében ölbe venné a gyereket, megtanítaná az ölbeli játékokat, a kézjátékokat, többet mondókázna a lurkó, többet beszélgetnének vele, így kevesebb problémája lenne, mire iskolába jut. Sokkal több fejlesztő pedagógusra és pszichológusra volna szükség az iskolákban.
Lejegyezte: Horváth Anikó
