Pályakezdés
24 éves volt, amikor országos ismertséget szerzett Dante bárkája (máshol Dante és Vergilius a Pokolban) című képével. A festmény azt a jelenetet ábrázolja, amikor Dante és Vergilius átkel az élet szenvedéseit jelképező tengeren. Harcuk és végül sikeres átkelésük jól tükröződik a két költő magabiztos tartásában, határozott tekintetében és mozdulataiban. A színek és az ábrázolás minden apró eleme a művészet mindenek feletti erejét hirdeti.
Legismertebb képe az 1830-as francia forradalom hatására született A Szabadság vezeti a népet című, amely nagyon gyorsan a Szabadság szimbóluma lett.
A színek mestere
Kezdettől fogva kolorista volt, a szín, a színek kavalkádja volt a mindene. Delacroix Veronesétől és Rubenstől tanulta ezt is. Még inkább igaz lett rá azonban, mikor Lajos Fülöp francia király kísértében a marokkói szultánhoz látogatott és megismerte az észak-afrikai, számára egzotikus világot. Finomsága, színei, impulzusai teljesen magával A keleti tematikájú festmények közül egy képet mutat be a cikk, mégpedig az 1827-ben bemutatott Sardanapal halála címűt.
Sardanapal halála
Delacroix szenvedélyes, erőteljes stílusának egyik legsikerültebb megnyilvánulása ez az alkotás, jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Delacroix a romantikus festészeti iskola vezéregyénisége legyen.
A kép értelmezése
A témával a nagy romantikus angol költő Byron foglalkozott egyik verses drámájában, ezt ismerhette Delacroix is. Sardanapal Ninive királya volt, aki ellen lázadás tört ki. Ez eddig nem egy rendkívüli esemény. A romantikus szerzők fantáziáját megmozgató történet szerint azonban mielőtt az uralkodó maga is a halálba menekült volna, elégettette kincseit, lovait és háremének asszonyait megölette, hogy hite szerint mindenét magával vihesse a túlvilágra. Ezen olvasat szerint Sardanapal tehát inkább a halált választotta, semmint hogy behódoljon az ellenségnek, és ez már egy romantikus festő ecsetjére illő grandiózus, drámai jelenet. A kép mindezt érzékeltetni is képes, bár épp sajátos eszközei miatt csak a fiatal romantikusok áradoztak róla, a többség ilyen-olyan okkal bírálta. Például azért, mert bár a kép a színek és formák kirobbanó kavalkádja, de ezeket az akadémikus szabályoknak ellentmondó kompozíciós elvek szerint rendszerezte az alkotó. Másoknak a rubensi ihletettségű, erotikus üzenetű meztelenség és a képen megnyilvánuló nyers kegyetlenség kettőssége ellen volt kifogása.
A témának azonban van egy másfajta, a romantikához más nézőpontból kapcsolódó olvasata is. A romantika, mint tudjuk, a szabadság művészete is, így nem meglepő, hogy a művész egy olyan témához nyúl, mint a meggyengült, pozícióját féltő, saját végét látó, de hatalmát nem eresztő despota bemutatása. Delacroix egy zsarnokot választ festménye témájául és történetének végkifejletét mutatja be, ezzel érzékeltetve az uralkodó jellemét. A festő tehát tulajdonképpen saját korának uralkodóihoz, polgáraihoz szólt, amikor egy önmaga végét látó hatalom végső, mindent elsöpörni látszó pusztításának képét alkotta meg. Egy öntelt zsarnok néz le a képről, aki úgy gondolja, ha már én elpusztulok, akkor pusztuljon minden és mindenki.
A kép tulajdonképpen egy nagy mészárlás, az uralkodó rezignáltan nézi végig a véres színjátékot, ahogy saját utasítására minden tulajdonát – beleértve tárgyakat, állatokat és az embereket is – elpusztítják, mielőtt ő is meghal. Mindent az önös érdeknek rendel alá, valamint annak a félelemnek, hogy elveszti, és másé lesz minden, amit addig ő birtokolt.
A történeti legenda egyik olvasatában Sardanapal tehát a meg nem alkuvó, magát meg nem adó áldozat, a másik szerint viszont Asszíria utolsó uralkodója a végtelenségig önző magatehetetlenség, az elpuhultság szimbóluma, aki küzdeni sem hajlandó az ellenségeivel. Bármelyik értelmezést is fogadjuk el, az biztos, ezzel a képpel Delacroix az értelmetlen kegyetlenség apoteózisát festette meg.
A kompozíció
Első ránézésre a festmény a pompás színekkel megfestett testek, anyagok és tárgyak tobzódása. Második ránézésre azonban szembesülünk azzal, hogy az erőszakot és érzékiséget tükröző képen a keleti zsarnok összeomlásának lehetünk tanúi. Bár ezt a festményt az improvizációra jellemző szabadság és véletlen játéka élteti, Delacroix nem bízza véletlenre a kompozíciót, néhány vezérfonal mentén szerkesztette meg a vásznat. Először is egy nagy ferde sík adja meg a kép lendületét. Ez a vonal a király szemétől indul a kép jobb alsó sarkában látható jelenet felé, és ez a lefelé haladó vonal hivatott arra, hogy erősítse a halál és a megsemmisülés érzetét.
A testek vonaglása, örvényszerű mozgása az arabeszkeket juttatja a szemlélő eszébe, melyeket a király pillantása fog át. A kompozíció nyitott, a vásznon kívül „folytatódik” a kép három oldalán is, megnagyobbítva a teret és megnövelve a Sardanapal ágya körüli bőség, a tobzódás érzetét.
A színek foltokban elosztott rendkívüli gazdagsága általában is jellemzi a romantikus festészetet, de ezen a képen nagyon szembetűnő. A színskála minden egyes árnyalatának szimbolikus jelentése van, kifejezője és erősítője lesz a véres erőszaknak. Delacroix ezt írta a naplójában: „A szín a szem zenéje, elemei összekapcsolódnak, mint a hangjegyek…. a színek harmóniája olyan érzéseket fejez ki, amelyekre a zene önmagában nem képes.” Ijesztő hangok lennének ezek…
További érdekes oldalak:
- Sulinet Tudásbázis - A romantika Európa más országaiban
Farkas Judit cikke
