Pop art
50-es évek közepén jött létre az irányzat Angliában, majd az Egyesült Államokban is elterjedt és nemzetközivé vált. Elnevezése a popular/populáris, azaz népszerű szóból származik, s arra utal, hogy a mozgalomhoz csatlakozó művészek az ún. magas művészet és a népszerű tömegkultúra korabeli ellentétét áthidaló mozgalmat kívántak létre hozni. A mindennapi élet banális jelenségeit és tárgyait emelték be a műbe, felnagyítva, hiperrealista módon ábrázolva, meghökkentő anyagokból, azt gondolván, ezzel lerombolják az élet és a művészet között húzódó határt. Ezzel a lépéssel – természetesen – próbálták leleplezni a fogyasztói társadalom tárgykultuszát, ugyanakkor a művész-művészet felfogást is ironikusan felülírták. Alapvetően a gondolkodás nélkül elfogadott értékek silányságára, kommersz voltára hívták fel a figyelmet. Roy Lichtenstein például a képregények jeleneteiből merítette az ihletet alkotásaihoz, azokat gondosan kinagyította, ezáltal a közismert képregények részletei elvesztették eredeti szerepüket. Új valóság, új kép jött létre, s kiderül, a képregények világa sem több egy társadalmi mítosznál.
Roy Lichtenstein: Süllyedő lány
Az irónia más szempontból is jellemző a pop-artra. Míg az absztrakt expresszionizmus személyes önkifejezést hirdetetett, addig a pop-art inkább a hűvös, távolságtartó irónia felöl közelített a világ jelenségeihez. E mögött általában a kritikai attitűd áll, a személytelen, gyakran gépies technika a személytelen, gyakran gépies fogyasztói világ elé állít tükröt. Nem érzelmeset, hanem elgondolkodtatót. A művészek ritkán fűztek magyarázatot alkotásaikhoz, kívül álltak rajtuk, nem éltek együtt/benne műveikkel/műveikben. Az elkészítést sem bonyolították, sőt a lehető legegyszerűbb megoldást keresték, ezzel is jelezve a személytelenséget. Addig álltak közel a műhöz, amíg „megtalálták” azt.
Niki de Saint Phalle: Buddha
Fernand Léger és Andy Warhol
A pop-art legjelentősebb alakjának alkotásai – bár igaz rájuk mindaz, ami az általános jellemzésben szerepel – formavilága és eszközei szempontjából mégis nagyon eltérnek egymástól.
Léger a pop-art előfutára, tiszta, világos rajzosság, élénk színvilág jellemzi a francia festő alkotásait. Azt vallotta, hogy ha a művész a környezetéből kiemel akár egy tárgyat, akár annak egy részét, és azt premier plánba, [a legnagyobb méretben] bemutatja, akkor ezáltal olyan egyéniséget kölcsönzött neki, ami korábban nem volt, vagyis ezáltal teljesen új kifejezőerő hordozójává válik. Ez a gondolat akár a pop-art művészeti koncepciója is lehetne …
Fernand Léger: A nagy napraforgó
Andy Warhol legnagyobb hatású alkotásain sajtófotókat dolgozott fel. A leghíresebben a Marilyn Monroe-ról és Jackie Kennedy-ről készült sorozat.
Átfestette, sokszorosította, felnagyította, sűrűn egymás mellé helyezte a képeket, így elérte, hogy a sajtóból megszokott jelenetek döbbenetessé válnak. A legdöbbenetesebb, hogy nem tett mást, mint a média, a TV tudósításai, a híradók. Csak az eszközei erősebbek, a színei harsányabbak, a gesztusok kimódoltabbak. Bebizonyította, hogy ha sokszor látjuk ugyanazt, közömbössé válunk iránta, nem hat olyan erővel maga az esemény.
Warhol sztárművész, de nemcsak emiatt tűnik úgy, hogy tökéletesen betagozódott abba a világba, amit egyébként folyamatosan bírált. 1963-ban egy New York-i üzemépületben létrehozta műhelyét, amit Factorynak, azaz gyárnak nevez el, és itt már tömegesen állították elő selyemszitanyomatos, rendkívül népszerű képeit.
Ahogy Andy Warhol munkássága kapcsán megfogalmazódott: a festészet felhagyott a nap fényével vívott küzdelemmel azért, hogy a szupermarketek fényével rivalizáljon. A gondosan szervezett médiajelenlét mindennél fontosabb.
Assemblage
Az assemblage egy plasztikai irányzat, a pop-art egyik technikája, amivel különböző, szokásos használati körétől eltérő környezetbe helyezett és kompozícióvá összeállított tárgyakból plasztikus képet készít a művész. Az anyaghalmazban bármi lehet, tárgytöredék, természetes vagy mesterséges formák egyaránt. Ezeket a „talált tárgyakat” a művész pusztán a formája alapján választja ki, majd a kompozícióba állítás során álcázza, hiszen nem lényeges a tárgy szokásos használati köre. Fő képviselői közé tartozott Joseph Beuys.
Joseph Beuys: Asztal akkumulátorral
További érdekes oldalak:
- Sulinet Tudásbázis - A neodadaizmus
Farkas Judit cikke
