A Horatiusok története
Titus Livius örökítette meg a történetet. Eszerint Alba Longa és Róma egymás elleni háborúját nagy figyelemmel kísérték a hódítani vágyó etruszkok, s ez utóbbiaknak az volt a terve, hogy az egymást meggyengítő latin városok küzdelmét kihasználva meghódítja mindkettőjüket. Ez a terv mind a rómaiak, mind az alba longaiak számára ismertté vált, ezért úgy döntöttek, sajátos módon zárják le a pásztoraik konfliktusából kialakult háborút. Mindkét seregben volt egy-egy hármas ikerpár, ráadásul egyidősek, vitézségben is méltó társai egymásnak. A három római ifjút Horatiusoknak, az alba longaiakat pedig Curiatiusoknak hívták. A két fővezér magához hívatta az ifjakat és megkérdezte: vállalnák-e, hogy hazájukért fegyverrel megküzdenek azzal a feltétellel, hogy azé lesz a városok feletti uralom, akiké a párviadalban a győzelem. A Horatiusok és a Curiatiusok is örömmel vállalták a megbízást. Az ikrek fegyvert fogtak, és a két sereg közt elterülő mezőn egymás ellen indultak. Az összecsapás kezdetén két Horatius meghalt, a három Curiatius megsebesült. A még sértetlen Horatius végül külön-külön végzett az ellenfelekkel, így a párbaj a Horatiusok, tehát Róma győzelmével végződött. A festmény azt a pillanatot örökíti meg, amikor az idős apa megesketi fiait, hogy utolsó csepp vérükig Róma győzelméért harcolnak majd.
A festmény születése
Jacques-Louis David római tanulmányútjáról való hazaérkezésekor készítette el a kép első vázlatait, amelyen aztán tizenegy hónapig dolgozott. 1784-ben fejezte be. Nem túlzás azt állítani, hogy a Horatiusok esküjében összegezte a klasszicizmus minden ismérvét, mindent amit Itáliában tanult. Az azonnal nagy sikert arató képet egy kritikus az évszázad legszebb festményének nevezte a párizsi szalonbeli bemutató után. Ha ez talán túlzásnak is hat, mindenképp az egyik legmeghatározóbb és leghíresebb alkotása a XVIII. századnak. A Horatiusok esküje példaértékűvé vált, erkölcsi tanulságul szolgált bárki számára, hogyan kell harcolni és meghalni a fontosnak tartott elvekért. Nyilván a forradalom nyelvére éppúgy lefordítható a tanulság, mint az ember magánéletére.
A művet sokan – már a néhány évvel később bekövetkező eseményeket ismerve – a forradalom előhírnökének minősítették. Nem valószínű, hogy Davidnak ilyen üzenetek jártak volna a fejében a festmény készítésekor, de az tény, hogy aktív részesévé vált a forradalmi eseményeknek, a nemzetgyűlés tagjaként 1793-ban a király halálára szavazott, majd a Robespierre vezette jakobinusok mellett kötelezte el magát. A jakobinusok bukását követő néhány politikamentes év után Napóleon híve és kedvelt festője lett.
A festmény üzenete
Az biztos, hogy sem a téma, sem a kivitelezés nem felelhetett volna meg ennél jobban a kor ízlésének, szigorú és heroikus stílusa tükrözi a festőnek a művészet erkölcsi tartalmának szükségességéről vallott felfogását. Eredetisége nem a választott témán alapul, hanem azon a drámaiságon, ahogyan ezt ki tudta fejteni.
Kétségkívül van a képben bizonyos színpadiasság, de erő is. Remekül példázza a klasszikus képalkotási szabályokat, tehát témaválasztása az antik korba visz vissza, a kompozíció gondosan felépített, a színek tiszták és egyértelműek. A festmény maradéktalanul tükrözi a Winckelmann nyomán felmagasztalt nemes egyszerűséget és csendes nagyságot.
Kompozíció
A festmény tiszta és egyszerű kompozícióját szigorú számítás eredményének köszönheti: a függőleges és vízszintes vonalak hálóján nyugszik, amely erős szerkezeti egységet biztosít. Az átlós vonalak, amelyek kijelölik a lábak, a kardok és a lándzsák irányát, a háló átlóinak pontos vonalát követik. A feszes tartású és elszánt harcosok párhuzamos képsíkokban helyezkednek el, erősítve a közös erőt.
A párhuzamos ferde vonalak a férfiasságot és a lendületet fejezik ki, az íves vonalak a nőiesség és a szomorúság kifejezői. A színhely, ahol a cselekmény játszódik, egy színpadi jelenetre hasonlít, de a tér mélység nélküli, ami szokatlan hatást kelt. Az egész egy antik dombormű-frízre emlékeztet inkább ebben a vonatkozásban, mint egy festményre. A díszlet tudatosan ornamentikától mentes, frontálisan ábrázolt, háttér kopár és rideg, mint egy görög színházban. A dór oszlopok három íve választja el egymástól a szereplők három csoportját. A vízszintes vonalak térbeli perspektívája a kardokat összefogó apai kézben futtat össze minden erőt és ezáltal a figyelmet is ide vonzza. Az alakok beállítását ellensúlyozzák a kép jobb és bal oldalát lezáró vörös és fehér drapériák. A képen a körvonalak tiszták és pontosak, az arányok egyensúlyával harmóniát sugallnak. Színei hidegek, mert a színt a formának rendeli alá, s ezzel a klasszicizmusra jellemző módon megkönnyíti a kép megértését. A férfiak ruházatán élénkpiros színt használ, míg a női szereplőket lágyabb tónusokba öltözteti a festő. A színnek tehát szimbolikus szerepe van, kiemeli a főhősök és mellékszereplők, azaz a férfiasság és a nőiesség közötti ellentétet.
A háttér sötétsége a halált idézi, a forradalom előtti Franciaországot, amelyet élesen szembeállít az erőteljesen megvilágított két csoporttal, mintegy a köztársaság [?] tisztaságának kifejezőjével.
További érdekes oldalak:
- Sulinet Tudásbázis - David és a David-követők
Farkas Judit cikke
