Gondolatok a zene lehetőségéről

Giuseppe Gori: Zenészek (részlet), Collezione Cuciniello, Museo di San Martino, Napoli

Írta: Sára Katalin középiskolai tanár

A zenehallgatás talán az egyik legabszurdabb, "leghaszontalanabb" emberi tevékenység, amely mára ráadásul szinte teljesen individuális élménnyé vált. Technikai felszerelések, gépek segítségével a zenei élmény bármikor előhívható, anélkül, hogy a körülöttünk lévő többi ember - a közönség - egy esetleges rossz előadás vagy egyáltalán a zenészek látványa megzavarná átélésünket, elmélyülésünket.

Meghallgathatunk egy operát anélkül, hogy elmennénk a színházba, elegánsan felöltöznénk, leülnénk többszáz másik ember közé, akik miatt vigyáznunk kell mozdulatainkra, arcvonásainkra, s megkötné fantáziánkat a szereplők alkata, a rendezés koncepciója, a díszletek látványa. Nem véletlen, hogy éppen Kierkegaard, a szubjektív bensőségesség filozófusa fogalmazza meg talán először azt az igényt, hogy a zenét önmagában, minden egyéb hatástól megtisztítva kívánja hallgatni: " Kint állok a folyosón, a válaszfalnak támaszkodom, amely kizár a nézőtérről, és ilyenkor hat rám a legerősebben a zene, önmagában való világ, elkülönül tőlem, nem láthatom, de elég közeli ahhoz, hogy halljam, és mégis olyan végtelenül távoli".

Úgy gondolom, nem a technikai lehetőségek teremtenek az ember számára új helyzeteket, melyekhez aztán alkalmazkodnia kell, hanem az emberben megfogalmazódó igény, újfajta irányultság teremti meg a technikát. Íly módon a technikai újításoknak éppúgy szellemtörténeti hátterük van, mint egy új gondolat vagy műfaj megjelenésének. Nem a gramofon tette a zene élvezetét magányos aktussá, hanem az egyre individuálisabbá váló, magát a közösségben meghatározni már nem képes ember akarata hívta létre a lehetőséget, hogy a hangrögzítés technikáját feltalálják.

E technika elterjedésével és tömegessé válásával egyre erőteljesebben különült el egymástól kétfajta zene. Az egyik szinte teljesen egyéni élménnyé vált, magányos szobákba húzódott vissza, intellektualizálódott - ezt nevezzük általában "komoly" zenének, míg a másik típusú zene továbbra is elsősorban közösségi szellemű maradt. Tömeghatása, közösségalkotó ereje már csak ennek az úgynevezett könnyűzenének lehet, amely kezdettől fogva céljának tekintette, hogy egy-egy társadalmi csoport életérzését, társadalomhoz való viszonyát megfogalmazza.

folytatás 2001. 10. 29.

Valóban, egy-egy rockzenész vagy rocktársulat képes egészen nagy tömegeket egyesíteni, és olyan reakciókat képes liváltani közönségéből, melyekhez hasonlókról tudomásunk van a barokk vagy a romantika idejéből, de amilyeneket a komolyzene a XX. században már nem igen tud produkálni. Persze ezt a folyamatot a művészet minden területén megfigyelhetjük: a magas kultúra minden területen visszahúzódik "elefántcsonttornyába", és csak egy szűk szellemi réteg számára marad élő, miközben a tömegek megalkotják maguknak kultúrapótlékaikat, a "tömegkultúrát": ponyvaregényt, giccset, popzenét.

Miben ragadható meg a különbség valódi művészet és silány kultúrpótlék között? Leginkább talán abban, hogy az igazi művészet mindig a valóságból táplálkozik, magáról a Létezésről szól, mindig a dolgok leglényegét, létezésünk magvát érinti, míg a "rossz" mű legjobb esetben is csak a realitásról képes szólni, azaz a dolgok felszínéről, de legtöbbször egyszerűen csak hazudik: nem a valóságról akar szólni, pusztán csak hatást akar elérni, tetszeni akar, ennek érdekében hízeleg, ostoroz vagy elkábít.

Ezt tovább gondolva azt mondhatom, hogy a Létezés megismerésére irányuló törekvés, mely mindenkor a művészetekben és a vallásban nyílvánult meg a legintenzívebben, ma már nem képes közösséget teremteni, hanem csakis az egyes ember, személy magányos küzdelme lehet, ami pedig közösséget teremthet, vagy legalábbis összetartható embereket, az a Létezés elfedésére, tudomásul nem vételére irányuló igyekezet, mely mindenfajta tömegkultúrából árad, amelyet a televízió - a 20. század legnagyobb prófétája - olyan sikeresen hírdet.

A zene szó hallatán a mai emberek nagy többsége rögtön és kizárólagosan a popzenére gondol. Legány Dezső Purcellről szóló könyvében olvashatjuk, hogy annak idején, a 17. században még a cipészek várószobáiban is lantok és egyéb hangszerek lógtak a falakon, hogy a vendég, míg lábbelije elkészül, lantmuzsikával szórakoztathassa magát. Szabolcsi Bence Európai virradat című könyvében arról tudósít, hogy a 18. századi velencei gondolások Tasso és Ariosto szövegeire énekelték dalaikat. Egy korabeli angol utazó beszámol arról, hogy Velencében mindenki énekel, a kofák dalolva árulják portékáikat, az ismerősök énekszóval köszöntik egymást, a szerelmesek énekszóval vallják meg szerelmüket.

Manapság lépten-nyomon ugyanazzal a pop-rock zenével találkozunk a világ minden táján. Eltűntek a népi jellegzetességek, nincs már velencei, londoni, hamburgi muzsika, legfeljebb az aluljárókban találkozhatunk dél-amerikai, afrikai, kelet-európai népzenét játszó csoportokkal.

Az "internacionális rockzene legfőbb jellegzetessége talán a ritmus és a basszus eluralkodása a dallam fölött, valamint az állandó ismétlés, a monotónia. A darabok általában szövegesek, bár magának a szövegnek általában nincs túl sok jelentősége, többnyire sematikus, behelyettesíthető. Igényesebb rockzene alatt éppen komolyabb szövegű, mélyebb mondanivalójú zenét értenek, ami arra utal, hogy pontosan a zeneiség az, ami ebből a fajta zenéből kiszorul...

folytatjuk