Önállósuló filmadaptációk

Az irodalmi filmadaptációk egy egészen sajátos részét képezik a világ filmgyártásának. Vannak köztük olyanok, amelyek „megállnak a lábukon”, értelmezhetőek anélkül, hogy a néző ismerné az eredeti művet: világos a cselekmény, világosak az előzmények, motivációk, a párbeszédek, a szituációk. Van egy olyan köre is az efféle feldolgozásoknak, amelyek illusztrációként szolgálnak az adaptált novellának, regénynek, tragédiának vagy más irodalmi műnek. Ez utóbbi kategóriába sorolható például Peter Greenaway Prospero könyvei című filmje, amelynek megértéséhez, élvezetéhez ismernünk kell William Shakespeare A vihar című színművét.

A Zsurzs Éva rendezte 1965-ös A helység kalapácsa azonban bízvást az első kategóriába sorolható, hiszen nemcsak a narrációt, a szituációkat ábrázolja rendkívül közérthető és szellemes módon, hanem az eredeti szöveg műfajiságából is sok mindent átvesz. Az ember leül, megnézi, megérti: egyszerű, mint a pofon, amelyben Harangláb a kántort részesíti. Igen ám, de a megértésnek is lehet több síkja, és tudván azt, hogy a műélvezetet nagyban befolyásolja a felszíni történéseknél mélyebbre hatolás a műalkotások értelmezési mélyrétegébe, érdemes jobban belebonyolódni a film utalásrendszerébe. Röviden: osztálytermi használat előtt rendesen elő kell készíteni a levetítendő filmet.

Különben is, ha egy filmet adaptációjellege miatt mutatunk meg egy osztálynak, nem kezelhetjük félvállról a hozzá ezer szállal kötődő eredeti szöveget.

Az előkészítés előkészítésének előkészítése

A filmadaptációt tehát elő kell készíteni, „meg kell neki ágyazni”. Petőfi műve azonban még ebből a szempontból is különleges eset: A helység kalapácsa című vígeposz maga is előtanulmányokat igényel, tudniillik legalább az eposzét. Persze egy idő után minden magyartanár elér Petőfiig (középiskolában általában tizedik osztályban), és akkor logikusnak tűnik foglalkozni ezzel a remek szöveggel, felfrissítvén egyszersmind a klasszikus görög eposzról tanultakat. De választhatjuk azt az utat is, hogy a kilencedikben tárgyalt Iliász és Odüsszeia elé tartjuk a Petőfi-szöveget görbe tükörként: az eposzi kellékek jobban bevésődhetnek, ha megmutatjuk a fonákjukat is. Kilencedikben az „eposziságát”, tizedikben a népiességét és romantikus vonásait hangsúlyozhatjuk. Akárhogy is választunk, jól elő kell készítenünk az eposszal a vígeposzt és a vígeposszal a filmet, ha azt szeretnénk, hogy diákjaink motiváltak legyenek a film irányában.

Egy eposz – filmen?

Az eposz létmódja a szóbeliség. Összegyűlik a közösség, hogy meghallgassa a rapszódoszt, az énekest, aki egy olyan történetet fog dallani, amit mindannyian ismernek. Az énekes felvesz egy jól követhető és az élőbeszédre is alkalmazható ritmust, például a hexametert, megcímkézi a történet szereplőit olyan tulajdonsággal („nagyleleményű”, „fondor lelkületű”), amelyektől jól felismerhetővé válnak, és sok ismétlést alkalmaz, hogy ébren tartsa a memóriát. Ehhez képest manapság otthon vagy az osztályteremben olvassuk az eposzt, időnként bele-belealszunk; vagy megfogadjuk ismerősünk tanácsát, és megnézzük a hollywoodi Tróját, Brad Pitt-Akhilleusz tombolását a lélegzetelállító ilioni falak előtt és között – de egyik sem az, ami az eposz igazából. Elveszik a varázslatos szóbeliség.

A helység kalapácsa filmadaptációja azért is kiváló alkotás, mert úgy lép át egy másik művészeti ágba (a filmébe), hogy eredeti létmódjában (az eposzéban) is megmarad valamennyire. A filmnyelv kifejező ereje révén amúgy is olyan tapasztalatokkal egészülhet ki a műismeret, amilyeneket a szövegolvasás nyújtani nem képes: ide tartoznak például a nem nyelvi kifejezőeszközök (az apró gesztusok, reakciók), de ide sorolható még a linearitás felfüggesztése is: a film egyszerre láttat párhuzamosan zajló eseményeket (például a kántor udvarlását és Fejenagy közeledését egy képen). Azonban A helység kalapácsa című tévéfilm sokat örökölt az eposz általános és Petőfi művének egyedi tulajdonságaiból is.

Petőfi vígeposzának az elbeszélője önálló figurává válik (akárcsak Puskin Anyeginjának a narrátora), amit a film is remekül jelez egy lantos Petőfi-alak képében (Gábor Miklós alakításában). Ő teremti meg a keretet a történethez, ő válik komikus, de hiteles rapszódosszá, ahogy lantját csak jelzésszerűen pendíti meg néha, ki-be sétál jelenetekből jelenetekbe, néha részt is véve bennük valamelyest (egy kupa bor felhörpintése erejéig). Ám ez a lantos egyúttal különös impresszárió is, aki színházi (vagy cirkuszi?) produkció népszerűsítésére hivatott: ugyanis e film nemcsak az eposzt, hanem a színjátszást is megidézi, ahogy a jeleneteket színpadra helyezi, amelyet sokszor csak a függöny felemelkedése vagy leereszkedése jelez.

És végül az eposzi és a színházi konvenciókon túl a film a romantikus hagyományokra is rájátszik, többek között az irónia eltávolító hatásmechanizmusával. Nemcsak az időről időre „kiszóló” elbeszélő elidegenítő hatású, hanem a falusi környezet színpaddá keretezése is.

Az 1965-ös A helység kalapácsa tehát egyszerűségében és közérthetőségében rendkívül sokféleképpen kapcsolódik többféle művészeti-műfaji hagyományhoz is; nagyszerű színészeink – Gábor Miklós, Bessenyei Ferenc, Major Tamás, Garas Dezső, Mészáros Ági, Gobbi Hilda – időtlen gesztusokat és motivációkat megjelenítő játéka pedig a huszonegyedik század fiatal generációi számára is élvezetessé teszik ezt a filmet.

Ha már láttad a filmet...

• Hogyan jelennek meg a vígeposz által kifigurázott eposzi kellékek a filmben?
• Milyen képi eszközökkel egészül ki a szövegben rejlő irónia, komikum?

Kerek Roland cikke