A Maros-parti városban 1908-ban született. Tanulmányait a makói gimnáziumban kezdte, tanárának mondhatta Juhász Gyulát, iskolatársnak József Attilát. Mégsem ott fejezte be a középiskolát, a kereskedelmiben érettségizett. A Rudnay Gyula vezette makói művésztelep érlelte meg benne, hogy beiratkozzon a Képzőművészeti Főiskolára, tanárául természetesen Rudnay mestert választotta. A gazdasági világválság körülményei miatt egy év után félbeszakadtak tanulmányai. Elment tisztviselőnek, számvevő lett a városnál.

Egykori mesterét még időközönként fölkereste, de a hivatalnoki életet élte. A belső kényszer azonban alkotásra ösztönözte. Amikor egy tárlatra való anyaga összegyűlt, volt hivatali főnöke, az időközben polgármesterből országgyűlési képviselővé vált Petrovics György vállalta a polgári leányiskola tornatermében megrendezett kiállításának megnyitását.

Alföldi magyarok címmel 1942-ben könyvalakban jelentek meg fametszetei. A kötet fedőlapját egy cseréppipás makói parasztember képe díszíti. Árvíz a pusztán metszete a víz okozta tragédiát érzékelteti. A kötet legdrámaibb képe a Jussolás, amelyben Tornyai János hasonló témájú alkotása él tovább. A kötet másik fele illusztráció. A Tömörkény Irodalmi Kör kiadásában, 150 példányban megjelent számozott, bibliofil kiadvány a Makói Könyvnyomda kivitelezésében jelent meg.

Kendőkötő

Míg a huszadik század első évtizedeiben Makó igazi szellemi kohó, szegedi írók és vásárhelyi művészek, sőt a Rudnay növendékek találnak otthonra, addig a harmincas évekre fakul a város művészi vonzereje. Ilyen légkörben a magárahagyottság, a céltalanság lett úrrá festőnkben. 1938-tól ránehezedik lelkére, hogy Makón válságba jutott a művészet, sőt az egész kultúrélet. Bántotta, hogy a gazdag tartalommal induló, lehetőségeket ígérő művészi életünk már a múlté. „Mintha eltűntek volna azok – írta 1938. január 7-én a Makói Újságban –, akiknek valamikor életszükséglet volt a kultúrélet, mintha más emberek élnének ebben a városban, mint akkor.” 1942-ben áttelepült Hódmezővásárhelyre. Nosztalgikusan vonzódott Tornyai János, Endre Béla, Pásztor János városa iránt. Vásárhelyi lakosként rá kellett döbbennie, hogy az a festői világ már nem Tornyaié. Új formanyelvet, saját előadásmódot kellett kialakítania. De társtalanul, segítő kezek nélkül, távol a főváros művészi világától hogyan lehet új jelképrendszert, egyéni színvilágot, saját hangot teremteni? Talán olykor pokoljárás volt az élete, de konok elhatározásából nem engedett, szívós munkával, kitartással megvalósította céljait.

Hatvanadik születésnapján érzi ugyan a feléje áradó őszinte szeretet melegét, mégis fölsejlik benne az izoláltság okozta keserűség: „Mit tagadjam, a vásárhelyiek élete példázta előttem a legérthetőbben, hogy barátok, segítők nélkül, a pusztaföldön is lehet szépet, jót és igazat élni. Tiszta fejjel, hatalmas akarással még magányosan is lehet teremteni otthont, családot, művészetet.”

A hatvanadik születésnapjára készült kiállításnak Az én népem az én világom címet adta. A köszönet mindenekelőtt az Alföld népének szólt: „Most szörnyen világosan érzem és látom, hogy én is tőlük, a csillagoktól, a néptől tanultam ismerni és szeretni ezt a világot. Ők mutattak negyven évvel ezelőtt példát, hogy érdemes, hogy lehet egy életen át, egy cél felé haladni. Láttam, hogy kitartóan, szívósan az igazság mellé álltak még akkor is, ha egyedül maradtak.”

Almás Gyula Béla a vásárhelyi tanács pénzügyi osztályvezetőjeként abban az időben lett a vásárhelyi műhely, végül is a vásárhelyi festőiskola szorgalmazója, kovásza, serkentője, irányítója, amikor Gallyasi Miklós már nem, dr. Dömötör János még nem állt ennek élén. Gondoskodott a befogadott művészek elhelyezéséről, a művészlakások építéséről, megteremtette Vásárhelyen, Mártélyon a művésztelep működésének föltételeit. Kiállítások alkalmával a zsűri méltányolta fáradhatatlan áldozatvállalását, a kiállítás-rendezők exponált helyet biztosítottak alkotásainak. Nyugdíjazása után a korábbi megkülönböztetés fokozatosan halványult, ezután még magányosabbá vált.

Hazafelé

Makói korszakában az olajképek mellett főleg fametszeteket készített. Ezek a művei jól érzékeltetik, hogy ars poétikája ekkorra kialakult. Már 1942-ben azt vallotta, hogy az alföldi magyarok iránt érzett szeretete hívta életre munkáit. „Itt élek közöttük, közülük való vagyok, szeretem és tisztelem hallgatásukat. Talán sikerült néhány fametszetben rögzítenem azt az egyszerűséget, azt a jelentéktelenséget, ami mögött mégis hatalmas és mélyen szántó gondolatok élnek. Arra törekedtem, hogy az életben ellesett pillanatokat örökítsek meg. Kerültem minden mesterkéltséget és modorosságot. A kifejezési formában is arra a nemes egyszerűségre törekedtem, ami a hallgatag magyar ember lelkületére a legjellemzőbb.”

Ember tragédiája

Esti harangszó

Halk szavú, szerény, csendes személyiségéhez jól illett az akvarelltechnika is. Nem a természet nagy jelenségei ragadták meg, sokkal inkább a hétköznapiban, az egyszerűben találta meg a felemelőt, a festőit. Az Alföld egyenes horizontjához szokott a szeme, amelyet csak távolban zöldellő akácok, felhővonulatok, a Nap színjátéka tör meg.

Akvarelljeiből 1954-ben rendezett kiállítása egy év termését, „ősztől őszig” született munkáit mutatta be. Finom érzékkel ragadta meg a természet minden rezdülését, hangulatváltozását. A hétköznapiban, a jelentéktelenben is megtalálta a szépet, a fölemelőt.

Tanya

Kiérlelt mondanivalóit táblaképeken tette maradandóvá.

Almási Gyula Béla erősen grafikus alkat. Olaj vagy olajpasztell alkotásain is uralkodó a rajz, a határozott körvonal. A kompozíció megszerkesztésében sommázásra törekedett, a részleteket elhagyta, tőmondatokban fogalmazott. Színeiben tartózkodó volt, jobbára csak az alapszíneket használta. Vásznait a végtelen alföldi táj, a határtalan távolság, a messzeségbe nyúló mező uralja. Az ember vagy távoli, apró alakként jelenik meg festményein, vagy végtelenbe néző, zárt ajkú, hallgatag személyként. Festményeiből is az egyedüllét, a magány, a csend árad.

Nem voltak könnyűek a vásárhelyi évek sem. A hatvanadik születésnapjára készült gyűjteményes kiállítása átmenetileg feledtette ki nem mondott keserűségét. Jó volt együtt látnia a Tornyai Múzeum kiállító termeiben az életpályát reprezentáló 178 művét. Még nyolc évig élt, 1976-ban hunyt el. 1979-ben a makói múzeum is megrendezte hagyatéki kiállítását.  Kató asszony, a hűséges feleség értékes alkotásokkal ajándékozta meg a szülőváros múzeumát.

Egyéni kiállításai

• 1931 Makó
• 1933 Makó
• 1935 Szentes
• 1947 Hódmezővásárhely
• 1954 Hódmezővásárhely
• 1960 Hódmezővásárhely
• 1963 Hódmezővásárhely
• 1963 Makó
• 1966 Szarvas
• 1968 Hódmezővásárhely
• 1979 Makó

Dr. Tóth Ferenc
nyugalmazott múzeumigazgató