François Rude:Marseilles

Tér és idő

Fontos megjegyezni, hogy a romantikától és a realizmustól kezdődően már nem korstílusokról beszélünk, hiszen ezek nem spontán kialakuló, az élet és a művészetek minden terén megnyilvánuló stílusok, hanem tudatosan kialakított, valamivel szemben definiált irányzatok.

A romantika a klasszicizmus ellenáramlata, épp ezért már a XVIII század utolsó évtizedeitől a XIX. század közepéig találkozunk a hatásával Nyugat-Európában. Közép-Európában – ahogy Magyarországon is – a XIX. századot végigkísérő stílusirányzat. A XVIII. század végétől tehát még együtt él a kései barokkal, a szentimentalizmussal, a klasszicizmussal, a század közepétől a realizmussal, a naturalizmussal és a modernnek tekintett új irányzatokkal (impresszionizmus, szimbolizmus, szecesszió).

A XIX. század során kibontakozó irányzatok mind az általánosan jellemző csalódottságból és kiábrándultságból építkeznek, ám más-más módon keresik a kiutat. A romantika a valóság előli menekülést tartja megoldásnak, míg a realizmus le akarja leplezni a valós világ problémáit, a század végi új izmusok pedig keresik azokat az ábrázolásmódokat, amelyekkel a valóságot képesek a szokásostól eltérően, sajátos eszközrendszerrel ábrázolni.

William Blake: Jákob lajtorjája

A romantika szakaszai:

1. A preromantika (elő romantika)

• 1760-as évektől a XVIII. század végéig, XIX. század első negyedéig Nyugat-Európára jellemző

2. A romantika fénykora

2.1. A klasszicizmussal szemben önmagát definiáló romantika

• A XIX. század első harmada, akkor született a legtöbb a romantika főbb céljait, eszközeit bemutató elméleti mű is.

2.2. A realizmussal együtt élő romantika szakasza

• A XIX. század középső harmada. Ekkorra már nem a „konkurens” irányzattal szembeni önmeghatározás az elsődleges, egyes alkotók romantikusnak és realistának is tartották magukat, mindkét irányzat eszközeit alkalmazták.

3. A posztromantika (utó-romantika)

A XIX. század végéig fennállt, Kelet-Közép-Európára jellemző elsősorban. Történelmi háttér

Erre a korszakra nagyon sok és markánsan újat hozó változás a jellemző. Gazdasági és társadalmi átalakulást indított el az ipari forradalom, a szabad versenyes kapitalizmus kialakulása, virágzása és válsága, politikai értelemben pedig a francia forradalom és a napóleoni háború kataklizmája után a nemzetállamok és az alkotmányos demokráciák létrejöttével alakultak ki a század végére az új Európa keretei. A forradalmi megmozdulások egyik következménye a reformokba, a modernizációba vetett hit megerősödése, ami összekapcsolódott a társadalmi fejlődésbe vetett erős hittel, majd ennek lassulása, részben elmaradása miatt a század végére egy pesszimistább, az elidegenedés tapasztalatait magában építő erős társadalomkritikai szemlélet markánsabbá válik. 

Általános jellemzők

A név a francia roman (regény) és az angol romantic (regényes) szóból származik. A kortárs Victor Hugo Cromwell című drámájának előszavában így határozza meg a fogalmat: „A romantika irodalmi liberalizmus”.

A romantikában az tör fel, amit a klasszicizmus visszafojtott, azaz a rációval, az általános érvényűvel szemben a különlegesen egyszeri, a sajátos, az egyedien természetes. A romantika fő jellemzője tehát a sokszínűség, eklektikusság és a végtelenség (illetve végletesség). A művészet a titokzatosságnak, a képzeletnek, a lélekben lejátszódó változásoknak, a fantáziának, az álomnak a korábbiaknál jóval nagyobb teret engedett, ebből a szempontból a szentimentalizmus utódának is tekinthető. Az emberi lélek mellett kiemelt szerepet kapott a természet, a festői táj mind kép, mind verbális megjelenése. A romantikus művekben gyakran alkalmazott eszköz azonban az ember és a természet összekapcsolása akár úgy, hogy részletesen leírja a környezetet, akár úgy, hogy a természet maga az emberben lezajlódó változásokat mutatja be.

A titokzatosságból ered talán, hogy romantikus szerzők kedvelték a töredékességet, a romokat, a tökéletességre törekvő klasszicizmussal szemben a hiányt. Az eklektikusság nyilvánult meg a műfajkeverésben, a korábban áthághatatlannak tartott alkotói korlátok negligálásában.

C. D. Friedrich: Vándor a ködtenger felett

A romantika forradalmakhoz is szorosan kapcsolódik, hiszen az egyediség mellett fontos elve az újító gondolatok keresése, a megkövesedett szabályokat áthágó, lázadó magatartás. A központi ideológiája a szabadság, a liberalizmus volt. Ugyanakkor Közép- és Kelet-Európában nemzeti is, a nemzeti hősök kultuszát, a hősi múltat állította az érdeklődés középpontjába. A nyelv, a kultúra közösségén alapuló összetartozást igazolták ezek az alkotások, így a nemzeti romantika különféle változatai jöttek létre. Szándéka szerint ez a felfogás a más népekétől különböző, nemzeti sajátosságok érvényesítésére törekedett, de a korszakra jellemző átpolitizáltság miatt gyakran vált akár szélsőségessé váló indulatok alapjává is.

Míg a klasszicizmus az ókorhoz, a romantika a középkorhoz nyúlt vissza, annak misztikus gondolkodását viszi tovább. Épp ezért kedvelte az európai gondolkodás számára egzotikusnak minősülő impulzusokat, a távoli Ázsia, Afrika világát éppúgy, mint az addig megvetett népművészeteket. Ebből a nagyon markánsan különböző nyitottságból a romantikus két jellegzetes irányzata bontakozott ki. Az egyik a gótikát felelevenítő, a másik a Távol-Keletről ösztönzést merítő ún. orientalizáló stílus.

A romantika kispolgári változata a biedermeier, amelynek a nyárspolgári kedélyesség, a közvetlenebb hangvétel a legjellemzőbb vonásai.

További érdekes oldalak:

• Sulinet Tudásbázis - A romantika 

Farkas Judit cikke