Mesteréről, Csók Istvánról így emlékezett: „Idő: 1955 tavasza. Hely: Csók István festőművész műterem-lakása a Vilma királynő úton. A magyar festőművészet fénykorának utolsó nagy képviselője a húszas években tanárom volt a Képzőművészeti Főiskolán, aztán tanársegédje lettem, és ebben a minőségemben szinte mindennapos voltam epreskerti műterme otthonában. Jól ismertem korán elhunyt feleségét is, Züzüvel pedig, a leányával, jó pajtások voltunk.
Feleségével Philadelphiában 1952-ben
Nem szűnt meg kapcsolatom szeretett Mesteremmel a későbbi évek, illetve évtizedek folyamán sem. Amikor a Szépművészeti Múzeum egyik osztályának megbízott vezetője voltam, s ő benn járt a Múzeumban, mindig meglátogatott hivatali szobámban, pedig akkor már jóval túl járt a nyolcvanon. Az idő múlásával és testi ereje gyöngülésével később megritkultak a látogatásai, különösen a téli időszakban alig hagyta el már a lakását, s így történt, hogy Csók Istvánnal nyolc hónapig nem találkoztam.
Kiállítása 1935-ben
1955-ben, egy tavaszi napon összetalálkoztam Züzüvel, aki melegen hívott, hogy látogassam meg az Öregurat. Rögtön meg is állapodtunk a látogatás időpontjában, s én a jelzett időben bekopogtam a Csók-lakásba… Az ajtó kitárult, és én beléptem a tágas műterembe, amelyben még kisebbnek, még töpörödöttebbnek látszott a Mester törékeny kis alakja. Festőállványa előtt ült, szemén kettős szemüveggel, és színnyomatú levelezőlapról egyik saját régebbi művét másolta, kis méretben, reszkető kézzel. Majdnem kibuggyant a könny a szememből, látva az öreg szemek és öreg kezek reménytelen küzdelmét az érzéketlen anyaggal. Ő azonban láthatólag kedvvel festegetett, sőt szignálta, és jól el is adta ezeket a későbbi kis képecskéket, melyeket a pénzesebb hozzáértők szívesen megvásároltak, hiszen mégis csak eredeti Csók-képek voltak.
Amint meglátott, rögtön letette az ecsetet, és örömmel jött elém. »Isten hozott, kedves Bélám«-mal leültetett egy kényelmes fotőjbe, ő maga egy másikban helyezkedett el, és beszélgetni kezdtünk. Én először is a Kossuth-díjához gratuláltam, mire a mester mondott egy reprodukálhatatlanul cifrát, s mindjárt indokolta is kitörését: »Tudod-e, hogy a Kossuth-díjnak csak a fél-összegét kaptam meg azzal a záradékkal, hogy azért jogom van az egészdíjas kitüntetés jelvényének a viselésére«. És ismét mondott egy cifrát az ottani rendszerre.
Liget
Beszélgetésünk további során, alig tíz-tizenkét perc múlva a Mester szemlátomást ellankadt, szótlanná vált, szavaimra alig figyelt, s a szeme le-le csukódott. Csend lett, majd révedező tekintettel rám nézett és megszólalt: »Tessék mondani kérem, kihez is van szerencsém?« Most már valóban kibuggyant a könny a szememből, de ő ezt szerencsére nem vette észre. Halkan megneveztem magam, mire ő ismét felélénkült: »Igaz is, kedves Bélám…« és folytatta a beszélgetést, de csak percekig. Elhallgatott. Csend lett. Halkan elbúcsúztam, félig lecsukott szemmel kezet nyújtott, s mire az ajtóhoz értem, már csendesen szendergett is.”
Biró Béla fiatal korában sokat festett, később a művészettörténeti kutatás töltötte ki ideje nagyobb felét. Doktori értekezését Kovács Mihály 1818–1892. címmel írta, a Pázmány Péter Tudományegyetemen doktorált. 1930-ban a római Collegium Hungaricum ösztöndíjasa volt. Gimnáziumi tankönyveit (Művészeti alkotások. I–II.) Makón is használták. 1943–45-ben a kolozsvári egyetem magántanára, 1945-től a Szépművészeti Múzeum munkatársa.
Az 1956-os forradalom után Kaliforniában települt le. Philadelphia egyik üveggyárának üvegfestő osztályán heti hatvan dollár fizetéssel helyezkedett el; „ha tömegmunka is, mégis csak festészet” – mondogatta. Portréfestéssel is foglalkozott. Elsőnek egy gazdag yankee kisfiát festette le 150 dollár honoráriumért. Szombatonként az egyik rendház oltárképét restaurálta napi 24 dollár tiszteletdíjért.
A belvárosi katolikus iskola kistoronnyal
„A sors szeszélyes játéka – írta 1969-ben készült emlékiratában – messze sodort szülővárosomtól. 1958. novemberében meghívást kaptam a californiai Long Beachben lévő State College művészettörténeti tanszékére, és tíz évig egyfolytában ott működtem. Közben, hatévi működés után, amerikai kartársaimat megelőzve, nyilvános rendes tanárrá léptem elő. 1968 őszén nyugdíjaztattam magam… Mi ketten, feleségem és én, híven őrizzük magyarságunkat, s bár USA állampolgárok vagyunk és külföldön élünk, igazi hazánknak Magyarországot tartjuk és érezzük utolsó leheletünkig.”
Nyugállományba vonulásakor Bécsben telepedett le. Haza nem költözhetett, de kilencven éves édesanyja itt meg-meglátogathatta.
Kétszáz oldal terjedelemben megírta Kistorony címmel makói emlékeit 1911-ig, amit a József Attila Múzeum adattára őriz. (Az írásmű címe a régi Szent István téri iskola kis harangtornyával függ össze.) Bécsben halt meg 1982. október 6-án.
Az 1920-as évek közepétől termékeny festőnek számított, rendszeresen részt vett kiállításokon. Akvarelljei az alföldi festők üde színhatásával mutattak rokonságot. Nyárfák a töltés alatt címet viselő akvarellje kellemes színeivel, könnyedségével ragad meg. Olajképeire Rudnay komorabb színei hatottak. Olaszországi tanulmányútján városrészeket, műemlékeket örökített meg. Utolsó kiállítását 1935-ben rendezte, attól kezdve minden idejét a művészettörténeti kutatásoknak szentelte. Még néhány évtizede makói családoknál (Bogdán József fogorvos, Juhász István kórházi főorvos) falakat borítottak be alkotásai, de azóta képei rokonok között szétszóródtak.
Dr. Tóth Ferenc
nyugalmazott múzeumigazgató
