„A magyar felvilágosodás legnagyobb költője”; „a Debreceni Református Kollégium leghíresebb diákja” – ha az efféle címkéket egy kicsit félretesszük Csokonai Vitéz Mihállyal kapcsolatban, akkor egy rövid, dolgos, izgalmas, ám elképesztő nehézségekkel teli életutat és életművet látunk. Debreczeni Attila, a költő életének és művének tudós kutatója Csokonait az újrakezdések költőjének nevezi. Onnantól kezdve, hogy költőnknek egy végzetes kollégiumi pör folyományaként el kellett hagynia az alma matert, az egzisztenciális küzdelem jutott osztályrészül; a legelső, nagy törés mintegy szimbolikus esemény értelmezhető Csokonai további pályafutására is.
Egy végzetes életesemény
Vannak olyan irodalomelméleti iskolák, amelyek hibásnak tartják, ha egy költő életművét az életrajzára alapozva próbáljuk értelmezni; abban mindenképpen igazat kell adnunk az efféle nézeteket vallóknak, hogy ha az értelmezés túlzottan a szerző életeseményeire támaszkodik, elkerülhetetlen az értelmezési sokszínűség szürkülése, a lehetőségek körének szűkítése. Kellő kritikával és távolságtartással azonban bizonyos életrajzi tények különleges adalékként járulnak hozzá egy-egy mű vagy akár korszak megértéséhez. 2013 novemberében ünnepeltük Csokonai születésének 220. évfordulóját, melynek kapcsán érdemes egy kicsit elidőzni a debreceni költő pályafutásának talán legnagyobb – jóllehet alkotói nézőpontból valószínűleg termékenyítőleg ható – tragédiájára. A történetet ismerjük: az akkor már gimnáziumi poétaosztályt vezető főiskolai hallgatót 1795 húsvétján legációba küldték Halasra és Kecskemétre (a legáció nagyjából igehirdetést jelent – a református főiskolák a nagy ünnepek alkalmával hallgatókat küldenek követségbe, akik az iskola számára adományt is gyűjtenek), ám az ily módon összegyűjtött pénzből utazását finanszírozta, de nem vissza Debrecenbe, hanem tovább Pestre, ahova pártfogókat keresve ment. Szüksége is volt mecénásokra, mert legfőbb addigi segítőjét, Kazinczy Ferencet 1794-ben letartóztatták a Martinovics-féle perrel összefüggésben, pedig Kazinczy már műveinek kiadásával kecsegtette. Csokonai nem járt sikerrel Pesten, elkeseredetten tért vissza a Kollégiumba, ahonnan nem sokkal később örökre kizárták.
Ború és derű törés előtt és után
Ahogy bezárultak a Kollégium kapui, úgy a sokoldalúan művelt és virtuóz verselő költő lehetőségei is végzetesen leszűkültek; körön kívül került. Ha további élete pusztán műveinek színvonalától függött volna, bizonyára még életében jelentős figurája lett volna irodalmunknak. A kollégiumi évek alatt ugyanis az eredendően tehetséges növendék olyan sokféle és mégis védett közegben zajló megmérettetésben vehetett részt, hogy művészete már igen korán jelentős színvonalat ért el. Az Estve című nagy, gondolati költeményének váza és első fogalmazványa a poétaklasszis osztályban készült játékos díszletezése közepette korának sok esetben máig aktuális nagy dilemmáját taglalja a társadalmi igazságtalanságról: „Az enyim, a tied mennyi lármát szűle, / Miolta a miénk nevezet elűle” – írja szállóigévé vált sorait 1794-ben, még kicsapatása előtt írta. Nem sokkal korábban, mintegy pályájának elején a Vídám természetű poéta című versében nagy önbizalommal megfogalmazta költői ars poeticáját, mellyel a borongós sírköltészet ellenében az örömelvűség, a derűs-rokokós játékosság mellett tette le a garast, és amely vélemény mellett kitartott egész életében. Mindazonáltal később születtek egészen komor hangoltságú versei (emblematikus szerepet tölt be ezek között A Reményhez című ódája), és a Lilla-versekben megjelenő szerelemkép is összetettebb a szerelmi boldogság vagy bánat eldalolásánál.
Miféle törést okozott tehát a Csokonai életművében a Kollégiumból való kicsapatása? A kérdésre egyértelmű válasz nem adható; talán látókörének bővülése, az élet új meg új díszleteinek, helyzeteinek megismerése említhető a nevezetes eseménnyel kapcsolatban. Az olyan sommás ítéletek, hogy 1795 előtt pozitív, utána pedig negatív verseket írt, nemcsak messze sodornak az igazságtól, hanem az értelmezési lehetőségek körét is jóval szűkebbre szabják. Hiszen a szövegek tanulsága szerint igenis létezik egy „vídám természetű” Csokonai is a kilencvenes évek vége felé, aki megírja a Dorottya című vígeposzát. Arról azonban, hogy jó kedvvel csiszolgatta-e Csokonai a Dorottya vagy éppen a Tartózkodó kérelem sorait, nem alkothatunk objektív véleményt.
További érdekes ötletek:
Csokonai Vitéz Mihály művészetét vizsgálva külön figyelmet érdemel az a gyakorlat, hogy a költő verseit folyamatosan revideálta, átírta, csiszolta, javította. Érdemes megvizsgálni, hogy a korai fogalmazványok (és témák!) hogyan térnek vissza az életmű egy későbbi szakaszában, mi minden változott bennük. Erre az egyik leghíresebb példa az Egy tulipánthoz (1793) - Tartózkodó kérelem (1803) verspár, amelyekkel kapcsolatban vitatható, hogy voltaképpen egy vagy két műről beszélünk.
Csokonai Vitéz Mihállyal kapcsolatban gazdag és inspiráló olvasmány Debreczeni Attila Csokonai, az újrakezdések költője című monográfiája (Csokonai Kiadó Kft., Debrecen 1993).
Kerek Roland cikke
