Ecsődi Ákos, a lágy színharmóniák mestere
2016/08/02 22:03
1615 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

Befelé élő, mélyen gondolkodó, nagyra hivatott művész volt; filozofikus szemléletű, töprengő egyéniség. Figyelme egyszerre összpontosult az egészre és a részre. A hozzá eljutó disszonáns hullámokat, feszülő konfliktusokat pátosz nélküli életbölcsességgel oldotta föl a szépség és az összhang érdekében. Ezt sugározta kellemes, halk személyisége és egész festészete.

01_ecsodi_akos_onarckep Önarckép

1975. augusztus 15-én írt önéletrajzában nemcsak életpályáját villantja föl, de vall művészeti fölfogásáról is.

„Tipikus Kárpát-medencei ember vagyok. Magyar, északi, délszláv, gall, vagyontalan kis egzisztenciák, értelmiségi elődök halmazából eredt nyerstermészetű, irodalomról, festészetről álmodó, vasúti hivatalnok apám és égő szellemű anyám. Ő gazdatiszt lánya volt. Őrzöm apám szépen rajzolt reáliskolai biológia jegyzetét. Apám osztálytársa és barátja volt Kernstock Károlynak.

Másodszülött fiúként jöttem a világra 1902. december 27-én a dunántúli Pusztaalmás-Naszályon és a szomszédos Almásfüzitőn éltünk 8 éves koromig, akkor Budapestre költöztünk. 1921-ben gimnáziumi érettségit téve, 1925-ben a Képzőművészeti Főiskola Csók osztályán tanári oklevelet szereztem. Csók István szeretett engem, negyedévesként tanársegédévé tett, majd 2 éves továbbképzésre külön műtermet adott.

Akkoriban fölfelé ívelt a pályám, 1927–28-ban félévet Párizsban töltöttem a Szinyei Társaság ösztöndíjával, 1928 és 30-ban kollekcióval szerepeltem az Ernst Múzeumban. Sok kiállításon szerepeltem, tagja voltam az Új Művészek Egyesületének. Szerényszavú, megbecsült képeim azonban nem váltak megélhetési bázissá. Harmincadik életévem tájékán, érdeklődvén, emberi felelősségem és festői gondolkodásom elindított nagyobb igazságok keresésére.

Már nem elégített ki a jelenség könnyed, impresszionisztikus, szép festői megfogalmazása. A pillanat varázsát, a megvalósítás hirtelenségét fölváltotta képeimben a mindent átfogó festői igazságra és fejleszthető munkamenetre való törekvés. Tudatossá váltam, sok munkát adtam képeimbe. Egyesek tévesen a római iskolába sorolnak, pedig nincs hozzá semmi közöm. Megértettem a környező világot, megértettem, hogy a régi társadalom extatikus hanyatlásával együtt jár a művészet elemberietlenedése, szétesése, közérthetetlenné válása. Tudom, hogy az érvényesülési verseny hozta az alkotások mind kirívóbb megjelenését, a gyors pergő stílusváltozásokat. A megértés kulcsa egyszerű: az alkotói lelemény kiemeli a mű valamelyik összetevő elemét: színt, vonalat, formát, időt, hevületet stb., s öncélú stílussá teszi. Kényelmesen elejti a teljességet, közérthetőséget, de magára vonja a figyelmet. A zseniális kitaláló stílusát nem nehéz követni, idegfáradtságtól, töprengő munkától menti magát a festő, a mű azonban elveszti a gondolat és a kivitelezés kötelező humánumát, értve alatta az agyvelő építő hivatásának érdemét.

Merkantil képek festésével nem akartam boldogulni, legtermészetesebb segítő a diplomám volt életem megoldására. Mikor már elég erősnek éreztem magam, tanárrá lettem 32 éves koromban. Végleges helyet Makón kaptam 38 éves koromban, a gimnáziumban, és 40 éves voltam, mikor megnősültem. Tizennégy évig dolgoztam Makón, heti hat napot az ifjúsággal. Szakadozott lehetőségekkel és vasárnap festettem, Makó volt festői megmaradásom próbaköve.

Makói földön szétterülő, sarjasztó és gyűjtő szorgalom atmoszférájában a múzsák félénken hagynak lábnyomot, de szerettem Makót, mert emberi önállóságot adott, és megerősített festői törekvésemben.

1947 és 49-ben kis kollekcióval szerepeltem a helyi művészek társaságában, Szegeden is jártak képeim. Előadásokat is tartottam a népművelésben, szakfelügyelő voltam pár évig, kezdettől tanítottam a dolgozók gimnáziumában. Tanulmányt írtam Csanád képzőművészetéről.

Így volt, amíg 1954-ben méltányolt családi körülmények miatt Budapestre helyeztek, ahol 1968-ig tovább folytattam tanári munkám. Budapest nem hozott több festői munkalehetőséget, sőt évekig üzleti grafikázással szaporítottam a kenyerünket éjszakai munkával egy barátom [Csemiczky Tihamér 1904–1960] jóvoltából. Egész életemet átszövi a visszatartottság, ezért is vagyok kis termelékenységű. És képeim nagyon munkaigényesek, technikám lehetővé teszi, hogy esetleg évek múlva végezzek korrekciót.
Körülbelül 150 kép jelenti az életművemet, de még nem fejeztem be. Mikor kisgyermek voltam, embert faragtam almából, diákkoromban rajzoltam, festettem, elhalt bátyám arcmását a munkahelye bronzba öntette, pedig gimnazista voltam, amikor mintáztam.

A főiskolán Csók István azt tanította, hogy szép témát szépen kell megfesteni. Vallom, hogy az a művészet varázsa, hogy az alkotásban sohasem volt élet születik, a dolgozó nép pedig megérzi az élet igazát.”

1940-ben két új tanár érkezett a makói gimnáziumba: Ecsődi Ákos és Sinály Károly. Az előző tanévben ide helyezett Kertész Antallal és Hetvényi Lajossal is szoros, baráti kapcsolat szövődött. Négyőjük közül Sinály tanár úr állt a valóság talaján; ő családos, rigolyák nélküli, kiegyensúlyozott ember. Hetvényi Lajos különc volt és bogaras, a zseni és az őrült benyomását keltette. Eötvös kollégista volt és a francia szimbolista líra szerelmese. Orra formája miatt Tapírnak csúfoltuk. A Kassáról idehelyezett Kertész Antalnak kiváló szaktudása miatt nagy respektusa volt előttünk. Hórihorgas termete, görbe testtartása miatt Gamónak neveztük. A négyes baráti körnek Ecsődi Ákos volt a legkiegyensúlyozottabb tagja.

A szűkebb kör, a triumvirátus tagjai nőtlenek voltak. A nősítés történetét Jámborné Balog Tünde nyomozta ki. Sinály Károly titkos házasítási tervvel meghívta Makóra nyaralni kassai unokahúgát, Kenedich Jolánt. Elsorolva a gimnáziumi kínálatot: Kertész Antalt, Hetvényi Lajost és Ecsődi Ákost. Lehet választani, mondotta, de hozzátette, hogy a maga részéről Ecsődit ajánlaná, mert ő a legszelídebb a három agglegény közül. A választás valóban rá esett. De nemcsak Kenedich Jolán választott akkor, hanem Ecsődi Ákos is; megtalálva az ovális arcú, szőke lányban azt, akit mindig keresett, a Gyöngysoros nő megtestesítőjét.

02_ecsodi_akos_kislany_a_babaval Kislány a babával

A pesti tanítvánnyal, Samu Jánossal együtt mi is elmondhatjuk: „Utólag visszagondolva rengeteg gondot okoztunk neki szertelenségünkkel. Ő azonban békés eszközökkel nevelt bennünket, türelemmel, amelyet bizony sokszor próbára tettünk. Fölnőtt fejjel látjuk már, milyen óriás volt ő emberi és művészi tekintetben egyaránt. Róla csak a legmagasabb elismerés nyelvén lehet beszélni.” Így idézte föl alakját Domokos Mátyás is: „Mintha a Gulácsy-képek valamelyik megelevenedett figurája járt-kelt volna közöttünk a rajzteremben, aki nemhogy hangos szót, de még halkat se, soha. Szelíden és némán, angyali csöndben jött-ment, s élt a rajzórákon kívül is… csak később tudtuk meg, hogy ki volt, ki élt közöttünk…”

Nyolcadikban művészettörténetet tanított. A fizikai előadóteremben az Uránia filmgyár által készített 9×9 cm-es diákat vetítette. Számomra, sőt pályámra is meghatározóak voltak ezek az órák. Könyveim között egyetlen középiskolás tankönyvet őrzök, az akkor használt, Biró Béla-féle Művészeti alkotások I.–II. kötetét. Ezeken az órákon tapasztalhattuk szerteágazó tudását és műveltségének mélységét. Itt tapasztalhattuk Kertész tanár úr Ecsődi Ákosról tett megjegyzésének igazát, amikor magánbeszélgetésben egy számomra ismeretlen művésszel összehasonlítva jegyezte meg, de „Ákos kulturált festő”. És valóban az ő lelkében – Ady szavaival – benne zihált az egyetemes művészet, kultúra és filozófia. Óriási elme volt, és miként Madách falanszterében Michelangelo széklábat faragott, Ecsődi Ákos, a szellemóriás valóságosan arra kényszerült, hogy fakezű gyerekekkel mértani idomokat és gipszöntvénymásolatokat rajzoltasson.

Mély vallásosságáról nem tudtunk, vasárnaponként a gimnáziumból tanáraink kíséretében mentünk szentmisére, Ecsődi Ákos jelenlétét is természetesnek tartottuk. Jámborné Balog Tünde írja: „Makón találta meg újra már-már elveszítettnek gondolt hitét, ami annyira meghatározó élménye volt életének, hogy felnőtt fejjel megbérmálkozott 1944. májusában, a Mennybemenetel ünnepén. Bérma-keresztapja Sinály Károly kollegája lett, és Katona Pál szíves tájékoztatásából tudom, hogy bérmanévül a Tibort választotta.” A bérmálást Hamvas Endre püspök végezte. Ecsődi Judit így jellemezte apja vallásosságát: ”Apám egész életében és festészetében is az abszolút tisztaság, egyszerűség és szépség elérésére törekedett. Nagyon vallásos volt, Istenhívő. Negyven évesen találkozott az Istennel – személyes találkozás volt, többször is beszélt róla – és attól kezdve nagyon komolyan vette a hitét.”

03_ecsodi_akos_a_budapesti_deli_osszekoto-hid A budapesti déli összekötő-híd

Festői pálya sikeresebben nem indulhatott volna, mint az övé. Művei előtt megnyílt a Nemzeti Szalon, az Ernst Múzeum, a Műcsarnok, a Tavaszi Szalon. Az Új Művészek Egyesülete (UME) és a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Egyesülete (KÉVE) tagjaként vesz részt ezeken a tárlatokon. Már főiskolás korában az Újság című lap azt írta, hogy Csók István növendékei közül „Ecsődi Ákos a legkülönb”. A kiállítások alkalmával elismerő kritikát kapott „puha, finom színfoltos”, „finom és lágy tónusokba öltöztetett” műveiért. Kezdeti munkáira Csók István mellett Szőnyi István és Vaszary János művészete hatott. Szeifert Judit szerint fiatalkori vásznait az impresszionisztikus festésmód, foltokkal fellépő, nagyvonalú ecsetkezeléssel modellált kompozíciós megoldások jellemezték. Ezt jól példázza a Szinyei-díjjal kitüntetett Piroskalapos nő vagy Kislány babával vászna. Az utóbbit Párizsban festette 1929-ben. Jámborné Balog Tünde meglátása szerint ebben a képében benne van a régi korok madonnáinak időtlensége, és az a jobb híján szakrálisnak is nevezhető emelkedettség, amely a legjobb Ecsődi-művek sajátja.

1927–28-ban fél évet Párizsban tölthetett. „A Louvre trecento és quattrocento korabeli remekeit – írja róla Mezei Ottó – az áthasonítás vágyával és erejével valósággal magába szívta. Fra Angelico, Giotto, Botticelli, Mantegna alakjainak emelkedettsége, naiv bája, képi miliőjük atmoszférája itatja át Ecsődi harmincas évekbeli munkáit”. A New York-i, chicagói magyar kiállításon Aba-Novák, Czóbel Béla és Vaszary János képei mellett ott szerepeltek az övéi is. Az Új Művészek Egyesületének törzstagja volt.
Madonnája a trecento festőjének, Giottónak egyszerűségét, részleteket mellőző lényeglátását idézi. A kép építészeti háttere finoman szűkszavú, a plasztikusan megjelenített angyal alakja leheletszerűen megfestett felhőn lebeg.

04_ecsodi_akos_gyongysoros_holgy Gyöngysoros hölgy

Csók István pedagógusnak is nagy volt. Ez tűnik ki 1928. február 12-én Párizsba küldött leveléből is: „Írja kedves Ákos, hogy Párizs milyen hatást váltott ki művészi fejlődésében. Így van ez jól és helyesen. Tudja, Párizs olyan, mint p. o. az ópium. Nagyban elpusztít, kicsiben bámulatosan segít. Semmiféle városnak nincs ilyen éltető ereje. Ha most már haza kényszerül jönni, az se baj, sőt, nem tudom, nem e inkább hasznos? … Joggal kérdhetni ezután, miért küldtem ki mégis magát Párizsba? Nos, most már megmondhatom. Semmi esetre sem azért, hogy imitálja őket, hanem hogy a látóköre szélesüljön, s tapasztalatai gyarapodjanak. Művész embernek nagy, általános átfogó világnézetre van szüksége tehetsége mellett, ha a nagy világkoncertben meg akarja állni helyét.”

A továbbiakban már nem elégíti ki a „jelenség könnyed, szép festői megfogalmazása”, munkamódszerét az aprólékosság, a munkaigényesség hatja át. Ekkor jelent meg képeina mindent átfogó festői igazságra és fejleszthető munkamenetre való törekvés. Munkáit rokonították a római iskola szellemiségével, amely ellen művészünk tiltakozott. Az 1932-ben készült A budapesti déli összekötő vasúti híd már a szürrealista festészettel rokonítható, színhatása dekoratív.

Festészetének kiteljesedése a harmincas évekre esik. Az 1935-ben festett Gyöngysoros hölgy (Jeney Istvánné arcképe) képe Mezei Ottó szerint korának egyik európai viszonylatban is számottevő, reprezentatív darabjának nevezhető. Itáliai forrásból táplálkozó eszményiesítése, az alak és a háttér rejtett egymásra utalása (a sajátos szőnyegmustra és a finom női kéz gyöngysort, gyöngyszemet tartó mozdulata) felfokozott élettel tölti meg a portré műfaját messze túlszárnyaló női képmást. A jellegzetesen harmincas évekbeli női szépség, az elmerengő tekintet és az önfeledtségben árulkodó, nemes kéztartás, a geometrikus minták asszociációs felhangjai, a színek változatos összepárosítása – együttesen, egymásnak felelve – a női lélek szóban pontosan aligha visszaadható, sejtelmes mélységeit villantja fel. Műtörténészként azt is mondhatjuk, hogy Ecsődinek ez a kivételes remeklése az itáliai – nem némethoni – reneszánsz szellemiségű új tárgyiasság és egy tartózkodóan elegáns szürrealizmus metszéspontjában helyezkedik el. Mindhárom eredendő indíttatás távoli, egymást erősítő és egyenletesen világító fénye rávetül erre a különleges, egyszeri alkotásra, amelynek a háttérként alkalmazott torontáli szőnyeg jelszerűségében kifejező elvontságával sajátos hazai ízt is kölcsönöz. Lator László kiemeli a fény és árnyék plaszticitását, a geometrikus szőnyegmintázat előtt a test finom hajlását, a kar és a törékeny ujjak egymást ölelő íveit, s leginkább a ruha fekete-szürke anyagán már-már érzékien áttetsző testet, a testen-ruhán átsütő belső ragyogást, amely a szellemé és léleké. A nagy szemek, a száj, a haj meg a feketére odatett fehér kéz, az egész kitanultan naiv; egyszerre 20. századias és quattrocentós.

Ezzel a művel – Szeifert Judit szerint – Ecsődi Ákos művészetének csúcsára ért. Művészete az 50-es, 60-as években is ott folytatódott, ahol a 30-as években megszakítottnak látszik. Képei évtizedeket áthidaló, önmagukban is időbeli kontinuitást biztosító alkotások. Későbbi művei nem a fejlődés hiányát mutatják, hanem azt bizonyítják, hogy Ecsődi Ákos hite szerint rátalált az adekvált festői módszerre, forma- és színvilágára, a számára korokat és divatokat mellőző és túlélő autentikus festészetre. Ecsődi Ákos művészetének és tágabb értelemben az egész korszaknak összegző, jelképszerű alkotása. Nem véletlen, hogy ez a dekoratív, nagyméretű (90×65 cm) képe – három másik munkájával – a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona.

Ecsődi Ákostól távol állt az önadminisztrálás, saját művészetének menedzselése. Mint festő aprólékos műgonddal dolgozott. Amikor megélhetési kényszerből elment tanítani, még remélte, hogy vasárnapi festőként tud majd dolgozni. De neki nyugalomra volt szüksége, csak remetei csöndben tudott alkotni. A tanítás feszültségét kifelé tudta palástolni, valójában időre volt szüksége, hogy belső, lelki nyugalma helyreálljon. Ehhez kevés volt a vasárnap. Makói éveiben keveset festett.

A makói közönség és diákjai a József Attila Irodalmi és Művészeti Társaság által 1947-ben az ipari tanulóiskolában rendezett kiállításon láthatták tizenegy olajképét. Félévszázad távlatból azok a képek rögzültek bennünk, amelyeket a Csanádi kalendáriumban is közzé tett. Tekintetünk természetesen a Hetvényi Lajost és Kertész Antalt ábrázoló Kettős arcképen akadt meg. A két figuránál a tekinteten kívül a kéz tartásával fejezi ki a bemutatott személyek lelki alkatát. Rodin Gondolkodója óta egy töprengő alakot csak ülve és könyökölve lehet ábrázolni, ezt tette Ecsődi Ákos is; de Rodin szobrából az emberi ész végessége miatti görcsös, gyötrelmes hangulat árad; Ecsődi Ákos festménye a merengő, álmodozó matematikust tárja elénk. Az excentrikus viselkedésű főalaknak, az álló Hetvényinek egyik kezében könyv, az ebből fölolvasott irodalmi alkotás szépségét átéléssel, szinte extázisba esve magyarázza. A fölfokozott lelki élményt gesztikuláló kézzel, szárnyaló intellektusát a mesterien megfestett ujjakkal érzékelteti.

05_ecsodi_akos_tanarok Tanárok

Ugyanebben az időben festészetéről így vallott: „Laza, festői benyomásokat közlő képformálását követően, zártakká, tisztaértelmű tömeg, vonal, színépítéssé válnak művei. A természet formáinak nyelvén beszélő festészete az új és örökértelmű emberi szellem keresése és a képalkotás személyi módján nem a látományt, hanem inkább annak fogalmát közli. Innen van, hogy a természetet felhasználó formák, vonalak, színek, a szellemi és vizuális kifejezés és hatás kedvéért elvonatkoztatva alakulnak és hatnak. Nem jelenséget ír le a kép, ellenben maga törekszik látománnyá lépni elő.” Szilvásy Nándorral mondhatjuk: „A mérce nem nevezhető szerénynek, sőt ennél többet aligha tűzhet ki célul festő. Az is igaz, hogy aki hivatását olyan komolyan veszi, mint Ecsődi, kevesebbel nem érheti be”.

Pestre helyezése után titkon remélte, hogy visszakerül a fővárosi művészeti élet légkörébe, és ott folytatja, ahol másfél évtizeddel korábban abbahagyta. Nem így történt. A hétköznapok teendői: a tanítás, a bevásárlás, a lótás-futás fölemésztette erejét. Ha véletlenül kézbe vette ecsetjét, a hitvesi szó: Ákos, szaladj le a boltba! – úgy süvített fülébe, ahogyan Kosztolányi regényhősére, Annára a neve hallása. Ecsetje szinte állandó pihenésre kényszerült. Csók István egyszer érdeklődött utána, de ezt személyes találkozás nem követte. Izoláltan élt. A világ zajától elefántcsonttoronyba vonult vissza. A tibeti bölcs nem lelt alkotói nyugalomra.

Első kiállítását (Horribile dictu!) 1975-ben Makón rendeztük. A múzeum épületének lebontása miatt akkoriban a képzőművészeti tárlatokat a könyvtárban tartottuk. Október 1-jei levelében írta: „Kedves Ferikém! Köszönettel nyugtázom 29-én vett, az előkészületet mellékelt meghívókkal is lezáró leveled. Így hát tényleg megnyílik sok fáradozásod gyümölcse, szerény kis kiállításom. Nekem festőnek életbevágó élmény lesz, hogy így kirendezve együtt láthatom 17 képem által, hosszú idő után magamat. Ez éles önkritikát éleszt, és ha nem késő még, új indítékot ad.”

Utolsó éveiben – mondotta 1983. szeptember 28-án, temetésén pesti tanítványa, dr. Samu János – megrendült egészséggel, a testi törődéstől el-elfáradó lélekkel, de szellemi képességeinek teljes birtokában még arra készült, hogy félbe maradt dolgait befejezze, rendet hagyhasson maga után […] Rendkívül mélyen érző, filozofikus beállítottságú, nagy kultúrájú művész volt. Halk szavú, szerény, szemlélődő humanista; nagyszerű pedagógus, szerető, szelíd családapa és férj, aki – amíg tehette – mindig nagy részt vállalt a mindennapi teendőkből. Szépírói tehetséggel megáldott szellemes barát volt. – Életeddel, munkáddal előbbre vitted az emberi kultúrát. Bennünk és műveidben élsz tovább.”

Egyetlen megjelent versében érzékletesen vall művészetéről.

Minden bevégzett munkám halmán rejtve a bánat
ott ül. Magasba! Szárnyam szélén csillan a kék ég,
tervem, minden hatalmam végét vetni a vágynak.
Vesszen a cél és szállok, szállok , látom a békét,
eget, már vár a túlsó, boldog révnek a fénye,
de ívemet a lét áttetsző héja akasztja.
Fekete örvény. Rontsd halál meg vágyaim korlátját!
Boldog leszek, elérlek fényességben, mindenem, Isten.

Tanítványok sorát indította el a művészi pályán. Szilvásy Nándor, Ábrahám Rafael és Szekeres István pályájáról utóbb írunk.

Önálló kiállításai

1975 Makó, József Attila Múzeum
1987 Budapest, Fővárosi Művelődési Ház
Budapest, Fészek Klub
1996 Budapest, Árkád Galéria
2003 Makó, József Attila Könyvtár

Csoportos kiállításai
 
1923 Magyar egyetemi és főiskola hallgatók országos kiállítása, Nemzeti Szalon, Bp.
1924 Magyar Képzőművészeti Főiskola Kiállítása, Ernst Múzeum, Bp.
1927 Tavaszi Szalon, Nemzeti Szalon
1928 Ernst Múzeum, Bp.
1929 KÉVE XX. kiállítása, Nemzeti Szalon
1930 Ernst Múzeum, Bp.
Munkácsy Céh III. kiállítása, Ernst Múzeum, Bp.
UME II. kiállítása, Nemzeti Szalon
1932 Ernst L. és Lázár B. tiszteletére rendezett jubileumi kiállítás, Ernst Múzeum

Dr. Tóth Ferenc
nyugalmazott múzeumigazgató

Kapcsolódó linkek

Europeana Európa digitális archívuma
MANDA - Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet honlapja Filmhírek, ajánlók, plakátok, fotók, programok, archívum.
Europeana tanár szemmel Ötletek az Europeana tartalmak felhasználásához

Tartalmak a Tudásbázisban

Irodalom 10. osztály Epika, líra és dráma a felvilágosodás korában
20. századi magyar írók Móra Ferenc, Illés Gyula, Márai Sándor...
A reneszánsz művészet Művészettörténet
Rajz és vizuális kultúra Képek tartalma és formanyelve

Csoportot ajánlunk