Törőcsik, Agárdy, Avar István, Zenthe, Psota, Bodrogi... és nem is sorolható hosszasan azok listája, akik még itt maradtak. Nem csak mint kortársak, hanem elviekben is hasonló testvérek, hasonló közlési szándékú művészek. Egy generáció tagjai.
Bessenyei olyan volt, mint egy ősbölény. Erős hangú, hatalmas, egyszerű, csodálatos, tisztességes, természetes, és nagyon emberi. Mentes volt a művészekkel járó sallangoktól. Érzékeny volt, és ami megérintette, nem volt rest kimondani. Mégsem volt se érzelgős, se botrányos.
Egyszerű volt és becsületes, tiszta, józan gondolkodású színész, még abból a (ma már erősen kihaló) fajtából, mely hivatásának tekintette művészetét, ki talpig becsületesen önmagát adta akkor is, ha nótázott, akkor is ha történelmi témájú kosztümös filmben öltötte magára valamelyik nagy elődünk (Kossuth, Széchenyi, Bánk) szerepét. Széchenyi állt hozzá közel leginkább. Ő is elégett céljáért való küzdelmében. Ő is népéért áldozta fel magát. Bessenyei is közönségéé volt szőröstül-bőröstül, nekik játszott, értük élt minden erejével, idegeinek minden szálával, lelkének összes rezdülésével.
Gyönyörű orgánuma, szuggesztív egyénisége, elementáris szerepformálása, intellektuális ereje a magyar színházművészet meghatározó alakjává emelte. Látható volt Bánk bánként, Cyranóként, alakította Peer Gynt, Galilei és Othello szerepét. Játszotta Ádámot a Tragédiában, megformálta Kossuth szerepét Illyés Gyula Fáklyaláng című drámájában. A Hegedűs a háztetőn című musicalben a tejesembert, Tevjét játszotta-énekelte.
Hatvannégy színpadon töltött év során megjelenített mindent, amit színész csak tudhatott. Megélt mindent, amit ember megélhetett. Közben sosem élt vissza tudásával, tapasztalatával, erejével. Kimondta amit érzett, cseppet sem törődve azzal, mennyire csappan esetleg népszerűsége. Hangosan szólt, mikor csak suttogni volt szabad, mert úgy érezte: neki szólnia kell. De nemcsak hangjának erejével, suttogva is hatott.
Együtt öregedett a századdal, mégsem legyintett rá senki az idő múlásával. Mostanában sem, inkább élettapasztalatáról faggatták, mire ő többnyire csak legyintett, és csak egyre ritkábban mesélt. Szóra sem érdemes. Kár feleslegesen a múltba nézni, kár az emlékekbe merítkezni, ha azok nem mutatnak utat a jövő felé. Ha nem is akasztott magára táblát, magatartásával olyan utat mutatott, mit e megbolydult világban is érdemes lenne követni, mit követni lenne érdemes, mert sosem volt még olyan nagy szükség a hitelességre, mint manapság.
Teljes életet élt, bejárta útját. Mostanában már csak az órák, napok múlását várta, ne teljen feleslegesen az idő, ha már nincs mit tenni. Úgy érezte, számára már nincs teendő. Most pedig távozott. Egyszerűen, csendesen, ahogy várta.
"Gyönyörű dolog volt. Jó volt élni. Az elmúlás nagyon szép dolog ám, gyönyörűen szép. Ha az ember nem őrjöng, és nem nosztalgiázik, akkor csodálatos. Minden nagyon szép volt. Meg vagyok elégedve." - mondta, mi pedig akárhogy szeretnénk érteni, valahogy sehogy sem sikerül. Csak azt tudjuk, hogy emlék marad hangja, nevetése, arcának őszinte sugárzása, legyintése a világra.
Magunkra maradtunk nélküle. Útmutatás nélkül állunk a pusztában, az egyre kevesebb igaz élőlény között. Ő elment Sinkovits, Tolnay, Perczel Zita, "Kiskabos" után.
