Játszmázunk
Gyakori jelenség, hogy kommunikációnk során nem egészen azt közöljük, ami a felszínen elsőre érzékelhető, hanem valami egészen mást. Lehet, hogy ennek a „más” közölnivalónak nemcsak kommunikációs partnerünk, de még mi magunk sem vagyunk tisztában; vagy éppen hogy tisztában vagyunk vele, és ilyen módon igyekszünk manipulálni a másikat, elérni nála valamit, ami számunkra haszonnal jár. Többek között az ilyesféle kétfenekű kommunikációval foglalkozik tranzakcióanalízis nevű személyiségelmélet, amelynek megalkotója a kanadai Eric Berne, és amelynek egyik kulcsfogalma a játszma.
Tranzakciók, énállapotok
A mindennapi beszédben meglehetősen elterjedt és divatos kifejezésről van szó: „Figyeld, ahogy beszél; biztos most is játszmázik!”; „Én nem bírom ezeket az örökös játszmákat a kollégákkal!” Mi is ez a játszma? Ehhez először lássuk nagyon röviden és sommásan azt, hogy miről szól a tranzakcióanalízis! Berne elméletének egyik alapvetése, hogy az emberi érintkezés alapegysége a tranzakció, amely egy inger és egy válasz együttese. A választ sztróknak nevezzük. A sztrókot magyarul simogatásként fordíthatnánk, de ez félrevezető: egy sztrók lehet pozitív és negatív is; tulajdonképpen azt jelzi, hogy foglalkoznak az emberrel. Mindenkinek szüksége van megfelelő mennyiségű sztrókra az egészséges élethez; a játszmák célja tulajdonképpen ezzeknek a sztrókoknak a bezsebelése.
Hogyan alakul ki egy játszma? Nos, Berne szerint mindenkiben három énállapot lakozik: a gondoskodó és egyszersmind korlátozó Szülői, a szenvtelenül, racionálisan gondolkodó Felnőtt, valamint a Gyermeki, aki egyrészt gondtalanul élvezi az életet, másrészt alkalmazkodik a szülői elvárásokhoz, harmadrészt fel is lázad az elé tornyosuló akadályok ellen. Az egyén énállapota pillanatnyi, folyton változó; mindig valamilyen énállapotból kiindulva teremtünk kapcsolatot úgy, hogy a másiknak egy meghatározott énállapotát célozzuk. Ha például egy közös program során egyszerű információkérésként megkérdezzük ismerősünket, hogy mennyi az idő, akkor a Felnőtt énállapotunkból szólítjuk meg ismerősünk Felnőtt énállapotát. Abban az esetben, ha ismerősünk megadja a kért információt („Háromnegyed egy van.”), ő is „Felnőttből Felnőttbe” válaszol. Ha viszont valami olyasmit mond, hogy „Más megint otthon hagytad a mobilod, mi?”, akkor már nem „Felnőttből Felnőttbe”, hanem egy számonkérő Szülői énállapotból szólítja meg a mi Gyermeki énállapotunkat: játszmát kezdeményez. Most válaszút előtt állunk, több dolgot tehetünk vagy „bekapjuk a horgot”, és belebonyolódunk egy parttalan szóváltásba, vagy például higgadtan jelezzük, hogy ismerősünknek igaza van, tényleg otthon hagytuk, ebből kifolyólag kérjük, hogy mondja meg, mennyi az idő. Az előbbi választásunkkal a saját megszólított Gyermeki énállapotunkból replikázunk vissza, létrejön az úgynevezett kiegészítő tranzakció, belemegyünk a játszmába, ismerősünk pedig örülhet, mert sikerült konfliktust teremtenie. Az utóbbi választásunkkal azonban úgynevezett keresztezett tranzakció jön létre (továbbra is Felnőttből Felnőttbe kommunikálunk), amely véget vet a játszmának.
(Ez a rövid leírás természetesen nagyon leegyszerűsíti az elméletet; ez a játszmáról szóló Wikipedia-cikk azonban sokat segít a megértésben.)
Játszmázás az irodalomban
A továbbiakban arra hozunk néhány példát, hogyan jelenik meg a játszmázás jelensége az irodalomban jóval azelőtt, hogy maga a fogalom megszületett volna. Három közismert drámai művet veszünk szemügyre, amelyek mindegyikében, tragédiában és komédiában egyaránt, komoly emberi konfliktusok jelennek meg. A játszmák értelmezése itt talán felületesnek vagy pontatlannak hathat – céljuk nem is a mélyelemzés, hanem inkább a gondolatébresztés.
Szophoklész: Antigoné (i.e. 442): Kreón és Antigoné ellentétében egy tipikus uralkodói attitűd és az erre érkező reakció figyelhető meg. Kreón jellemző módon Szülöi énállapotából kezdeményez interakciót: kereteket szab, Szülőként szólítja meg Antigonét és a város minden lakóját. Szülői énállapotából kiindulva követi el az ősbűnt, hübriszt is, amikor az élet olyan területére akarja kiterjeszteni a befolyását – a szeretett testvér eltemetése, illetve ennek tiltása –, amely fölött valójában nem lehet hatalma. Antigoné lázad ugyan, de lázadása nem a Gyermeké, hanem a Szülőé, aki más, Kreónéival konfliktusba kerülő kereteket szab; nem higgadt problémamegoldó, hanem szenvedélyes lázadó – nem megy bele semmi áron Kreón játszmájába; Kreón dühöng, mert így elesik a nyereségtől, az engedelmes figyelemtől.
Molière: Tartuffe (1664): Molière híres komédiájának főszereplője főként a ház urát, Orgont viszi bele különféle játszmáiba, ahol általában Gyermeki énállapotából kommunikál – meg kell védenie Orgonnak őt a többiektől –, és Orgon Szülői énállapotát szólítja meg. Orgon készséggel belemegy az oltalmazó, gondoskodó szülő szerepébe, „bekapja a horgot”:
TARTUFFE:
(…)
Testvérem, ön talán a látszatból ítél?
Az megtéveszti: nem vagyok jobb senkinél.
(…)
ORGON:
Ó, testvérem, elég. (…)
(Molière: Tartuffe. III. felvonás, 6. jelenet – részlet)
Tartuffe így nem csupán a megfelelő sztrókokat zsebeli be, hanem egzisztenciális gondjait is megoldja. Testvérnek nevezik egymást Orgonnal, noha kapcsolatuk közel sem kiegyenlített: látszólag Orgon oltalmazza Tartuffe-öt, valójában Tartuffe irányít.
Henrik Ibsen: Babaház/Nóra (1879): A dráma egy különleges és jellemző emberi játszmára épül: Torvald, az erős és sikeres férj folyamatosan infantilizálja, gyermekként kezeli feleségét, Nórát (erre utal a cím is). Ez nem felnőtt emberek viszonya, hanem egyértelműen Szülő—Gyermek-viszony, amelyhez Nóra készséggel asszisztál, mert neki is kényelmes – egy darabig. Lázadása végül úgy töri meg a játszmát, hogy Felnőttként szólítja meg férje Felnőtt létállapotát, amely minden további manipulációt lehetetlenné tesz. Sőt Nóra nemcsak a játszmából lép ki, hanem a kapcsolatból is, kifejezvén, hogy nem kér többet a tisztességtelen, megalázó bánásmódról, amelyről oly sokáig nem vett tudomást.
További érdekes oldalak:
A témában jól kidolgozott, informatív Wikipedia-szócikkekre bukkanhatunk; a fent említetten kívül érdemes elolvasni még az alábbi két cikket, melyek közül az egyik Eric Berne elméletével foglalkozik általában, a másik pedig Berne 1964-es sikerkönyvével, az Emberi játszmákkal:
Kerek Roland cikke