Bevezető gondolatok
A magyar romantika legnagyobb alakja – a reformkor második felének elsőszámú magyar költője – irodalmi intézmény és viszonyítási pont – az első modern költő – Vörösmarty Mihály személyét és művét ilyen és ehhez hasonló kifejezésekkel lehet illusztrálni, illetve ezen jellemzők összességének is köszönhető, hogy jelentős helyet foglal el irodalmi kánonunkban. Életművében látszik kiteljesedni a magyarországi romantika; mindazonáltal két nagy gondolati költeménye, a Gondolatok a könyvtárban és Az emberek a romantika nemzeti vetületén túl az egész emberiségre is vonatkoztatható kérdéseket vet fel.
A tétel kifejtése
A kultúra haszontalan szimbólumai. A híres gondolati óda, a Gondolatok a könyvtárban (1844) az óda műfaji ismérveihez híven nagyszabású, a kultúra és végső soron az élet értelmét érintő kérdésfelvetéseire rendkívül összetett, nagy ívű választ ad. Ódai jellegzetesség a megszólítás is; ebben az esetben a megszólított egy könyvtárban kutató tudós, amely megengedi az önmegszólítás lehetőségét is, vagyis a vers értelmezhető egy vívódásokkal teli belső monológként is. A szöveg figyelmeztetéssel indul: a tudósnak vigyáznia kell, hova lép, mihez nyúl „[a]z emberiségnek elhányt rongyain”. A második sorban lévő metafora fogalmi síkja (’könyvek’) a cím ismeretében már most világossá válik, ahogy a következő sorok idézőjelek közti mondatában a negatív színben feltüntetett könyvek tartalma is, hogy tudniillik rendkívül nagy az egyenlőtlenség az emberek között, és még azok sem tudják maradéktalanul élvezni a javaikat, akiknek sok jutott. „Miért e lom?” – teszi fel a kérést a lírai én, a metaforával a könyv haszontalanságára utalva, és a kérdést a továbbiakban még egyszer felteszi, miközben a felütésben megformált tudós-alak ide-oda tekint a körülötte heverő könyvekre, amelyeknek lapjain nincs más, csak bűnök sorozata. Az emberiség, de egyszersmind a nemzet bűnei jelennek többek között meg ártatlan („Az ártatlanság boldog napjai / Egy eltépett szűz gyönge öltönyén”), sőt dicsőséges („Könyv lett a rabnép s gyávák köntöséből / S most a szabadság és a hősi kor / Beszéli benne nagy történetét.”) álca mögött, a romantikára jellemző erősen dramatizált, érzelemtől fűtött, nyelvileg súlyos ellentétekkel és felkiáltásokkal kifejezvén. Amikorra elhangzik a következő szakasz retorikai kérdése („De hát hol a könyv mely célhoz vezet?”), már voltaképpen túl vagyunk a lesújtó válaszon.
Két szólam. Rendkívüli erővel jelentkezik a romantikának az egyik legjellemzőbb vonása, hogy kétségbe vonja a felvilágosodásnak a fejlődésbe és az ész hatalmába vetett hitét. A verset eddig egy igen borúlátó, a könyvet rongynak, az embert állatnak (erkölcsi fejlődésre képtelennek) nevező szólam viszi, ezt váltja fel a következő részben („De…”) egy optimistább szólam, amelyik a Szózat „Az nem lehet, hogy annyi szív / hiába onta vért…” kezdetű részeivel rokon módon teszi kétségessé az emberi elme legnagyobbjai áldozathozatalának („Népboldogító eszmék vértanúi”) hiábavalóságát. Ezt követően korábbi lesújtó véleményét visszavonja ugyan („Oh nem, nem! amit mondtam, fájdalom volt…”), de csak réslegesen időlegesen, néhány sorral lejjebb ugyanis visszatér az pesszimista szólam, amely arról beszél, hogy „a teremtés ősi jogai”-t azért mégsem élvezheti mindenki: „Kivéve aki feketén született, / Mert azt baromnak tartják e dicsők”.
A végkövetkeztetés. A lírai én tehát nagy, romantikus gesztusokkal felvázolta, hogy az ember nem fejlődik erkölcsileg; hogy milliók nyomorognak; hogy a történelemben nincs fejlődés. Mi következik mindebből? Másképpen: hogyan találhatja meg az egyén létezése értelmét? Vörösmarty válasza a nagy drámai költemény, Madách Imre: Az ember tragédiája szállóigévé vált utolsó sorát („Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”) előlegezi: „És mégis - mégis fáradozni kell…” – törekedni kell a szellem felemelkedéséért, össze kell fogni a többi emberrel. Az optimista válasz racionálisnak éppen nem mondható, azonban egy olyan erkölcsi tartásra mutat példát, amely a – talán – racionálisnak mondható borúlátáson felülemelkedve igazolhatja az ember kettős természetében az isteni jelenlétét („Ember vagyunk, a föld s az ég fia. / Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen”).
Egy másik vers, a kilátástalanságról. A Gondolatok a könyvtárban végkövetkeztetése tehát alapvetően derülátó; a két évvel később, 1846-ban keletkezett Az emberek című költemény azonban nem hagy kétséget afelől, hogy a Gondolatok… lírai énjétől eltérően e vers beszélője már teljesen kilátástalannak tartja az emberiség jövőjét. Tragikus létszemléletében lesújtó véleményt alkot az emberről.
„Nincs remény!” – hangzik a rövid refrén minden versszak végén, summázván az emberek minden cselekedetét a történelem során: hiába hoztak törvényt, mert az újra és újra csak ölt (2. versszak); hiába arattak dicsőséges győzelmet, és dolgoztak sokat, rengetegen nélkülöznek (3. versszak). Hiába van egy-egy hosszú békeidő, a jólét szaporasága is rémisztő (4. versszak); míg a termelés egyre hatékonyabbá válik, a szegénység is egyre hatalmasabb (5. versszak); hiába adatott meg az embernek, hogy gondolkodjon, ez csak a gonoszságát fokozza (6. versszak), ugyanis a tudás az eredendő bűnből származik, miért okozna jót az ember számára? Végül a 7. versszakban az a sárkányfogakból sarjadó, egymásra támadó emberiség mitológiai („sárkányfog-vetemény”) képével teszi teljessé a költői én a tragikus panorámát, hogy utána nyomatékul kétszer is elhangozzék az elkeseredett refrén-mondat.
Nincsen jövő sem. A romantika, a felvilágosodással ellentétben, már nem hisz az egész megragadhatóságában, így nem hisz a tapasztalaton túli (transzcendens) tökéletességében sem. A Gondolatok…-kal ellentétben Az emberek az ember isteni (szellemi, lelki, erkölcsi) részét kérdőjelezi meg, semmiféle javulásra nem lát módot. Vörösmarty Mihály ebben a versében teljes mértékben felülemelkedik a nemzeti tematikán, művének állításai a teljes emberiségre vonatkoznak. Időkezelése is beszédes: míg az elhibázott múlttal és a jelennel foglalkozik szinte mindegyik sor, a jövőről alig tesz említést; és amikor tesz, akkor ironikus gesztusként vetíti előre a „békebeli” szaporaság sötét célját: „Talán hogy a dögvésznek egyszer / Dicsőbb legyen tora” – ha több születik, később több is fog meghalni.
Galícia, 1846. Miből következik Vörösmarty radikális pesszimizmusa? Amellett, hogy műveiből már korábban is kihallatszott ez az alaphang, az irodalomtörténészek egy konkrét eseménnyel is magyarázzák a költő horizontjának elborulását. 1846-ban Galíciában a lengyel nemesség nemzeti-függetlenségi mozgalmát Bécsből fellázított ukrán parasztok verték le; sokak szerint a függetlenségi törekvések eme tragédiája olyan hatással volt a költőre, amely az írástól is elvette a kedvét: Az Emberek után ugyanis egészen haláláig nem sok verset írt már (amelyek között azonban ott van életművének egyik legfigyelemreméltóbb darabja, A vén cigány).
A tétel összegző leírása
Vörösmarty Mihály e két versében a jellegzetes nyelvi gesztusokon túl (drámai hangvétel, nagy ellentétek ütköztetése, ironikus beszédmód, élőszóbeli jelleg) a romantikus jelleget a felvilágosodás fejlődéseszményének és észkultuszának a megkérdőjelezése is jól mutatja. Azonban míg a Gondolatok a könyvtárban esetében az optimista szólam kerül felül, és továbbra is érdemesnek tartja a küzdelmet az ember felemelkedéséért, Az emberek perspektívája már nélkülözi a boldogabb jövő lehetőségét.
Kerek Roland
