Bevezető gondolatok
A Halotti beszéd és Könyörgés (HB) az egyik legfontosabb nyelvemlékünk. Az összefüggő szövegemlékek közül a legelső; valószínűleg a 12. század végén, 1192-1195 között keletkezhetett, és egészen 1770-ig lappangott egy kódexben, amelyet felfedezőjéről, Pray György jezsuita történészről nevezte el a nagy 19. századi irodalomtörténész, Toldy Ferenc Pray-kódexnek. A 38 soros, latin szövegbe illeszkedő mű két részből áll, egy halottbúcsúztató prédikációból és egy imából. A szöveg irodalmi szempontból is jelentős, hiszen az ima sablonszövege mellett a beszéd a szöveg alkotójának kreativitásáról is tanúskodik; cikkünkben azonban kifejezetten nyelvi jellegzetességeivel foglalkozunk, amely izgalmas képet ad nyelvünk egy korábbi állapotáról.
A tétel kifejtése
A HB az ómagyar korban keletkezett első összefüggő nyelvemlékünk. A magyar nyelvtörténet ómagyar kornak nevezi a honfoglalás korától (895/896-tól) a mohácsi vészig (1526-ig) tartó időszakot, amely tehát részben fedi a kultúrtörténeti középkor és reneszánszt, illetve a történelmi középkort. Korábbi nyelvemlékeink is vannak, például a tihanyi apátság 1055-ben keletkezett alapítólevele, ezek azonban úgynevezett szórványemlékek, amelyek a latin szövegbe ágyazott magyar nyelvi elemeket (többek között településneveket) tartalmaznak.
Mielőtt megvizsgáljuk a HB-t több különböző nyelvi szempontból, vegyük figyelembe az írásbeliségnek azt az alapvető tulajdonságát, hogy a szóbeliségnél jóval konzervatívabb, vagyis a beszélt nyelvben megjelenő nyelvi változás mindig később tükröződik az írott nyelvben. Ez a mi esetünkben azt jelenti, hogy a HB még a saját korához képest is valamivel régebbi nyelvi állapotot rögzít.
A HB elemzésekor tehát szinkrón nyelvi vizsgálatot végzünk: arra vagyunk kíváncsiak, hogy milyen volt a magyar nyelv egy adott állapotában, a nyelvi változás egyetlen pillanatában. Nyelvi tárgylemezünkön fekszik a középkori/ómagyar szöveg, melyen a nyelvi szintek (a hangok, a szóalakok, a szófajok, a szószerkezetek és a mondatok) elemei többek között az alábbi jellemzőkről vallanak.
A HB-ből vett példák nagyobbrészt a Benkő Loránd által lejegyzett egykorú olvasatot követik, kisebb részt a szöveghű átiratot (ez utóbbit mindig hangsúlyozzuk).
Hangtan. Az ómagyar korra jellemző szabályos hangváltozások között az egyik legfontosabb a tővéghangzók lekopása. A tővéghangzó alapnyelvi örökség: az ősmagyar szavak többsége magas vagy középső nyelvállású magánhangzóra végződött. A HB szóalakjai már jellegzetesen nem tartalmaznak tővéghangzókat; az első két tagmondat minden szava mássalhangzóra végződik: Látjátuk feleim szümtükhel, mik vogymuk. Ez a szövegrészlet egy másik ómagyarkori hangváltozást azonban valószínűleg kiinduló állapotában tükrözi: ebben az időszakban a magánhangzók tendenciózusan nyíltabbá váltak (látjátuk > látjátok; vogymuk > vagyunk; pukul > pokol; ürdüng > ördög stb.). Végül az illeszkedés következményeként az ómagyar korban alakultak ki a többalakú toldalékok, melyeknek inkább a hiányára látunk még példát a HB-ben (intetüinek, de: pukulnek).
Alaktan. A toldalékok nagy része nyelvünk külön élete során alakult ki. A HB szöveghű átirata arról tanúskodik, hogy bizonyos toldalékok írásmódja ingadozó; hol egybeírta a szóval a lejegyző, hol nem: gimilcíctul [gyimilcsektűl], de gimilſ twl [gyimilcstűl]. Ez utalhat arra, hogy a szöveg keletkezéséhez képest nem sokkal korábban játszódott le az agglutináció (vagyis a toldalékká alakulás), de jelentheti azt is, hogy a lejegyző nem módszeresen jelölte a hasonló nyelvi jelenségeket. Szintén az agglutináció korabeli folyamatra utalhat az átirat muncaſ vilagbele jelzős szerkeztében a második szóalak vége, melyhez Benkő ’világ belé’ olvasatot javasolja, tehát az utolsó szóelem még névutóként és nem határozóragként szerepel.
Szófajtan. A toldalékok többségéhez hasonlóan a szófajok többsége is a magyar nyelv önálló élete során alakult ki. E tekintetben sok példát találhatunk a HB-ben, azonban talán a legfeltűnőbb szófaji jellegzetesség ismét egy hiány: hogy tudniillik a szöveg nem tartalmaz névelőket. A névelő viszonylag fiatal szófaj; a HB névelőkre hasonlító alakjai pedig vagy számnevek, vagy mutató névmások: Hëon tilutoá űt igy fá gyimilcsétűl (vagyis ’egy, egyetlen fa gyümölcsétől’); igy embër múlhatjȧ ez vermöt (vagyis ’egyetlen ember’, illetve ’ezt a vermet’). További szófajtani érdekesség az olyan módosítószók megléte a szövegben, amelyet ma már nem használunk: isa ’íme, bizony’; heon ’csupán’.
Szószerkezettan és mondattan. A szöveg több kifejezésén erősen érződik a latin hatás; az Ës mënd pȧrȧdicsumben valou gyimilcsëktűl mondá neki élnië mondat (a mai köznyelvben valahogy így hangozna: És mondta neki, hogy a Paradicsom gyümölcseiből élhet.) egy olyan igeneves szerkezetet tartalmaz, amely igen gyakori kifejezőeszköz a latinban. A HB-ben emellett feltűnő az egyszerű mondatok túlsúlya ott is, ahol a mondatokat kapcsolatos kötőszó fűzi egyébként össze (mint az iménti példánkban). Jellemzőek emellett a mellérendelő mondatok: Ës szobadohhȧ űt ürdüng ildetüitűl ës pukul kínzatujátúl, ës vezessë űt pȧrȧdicsum nyugalmȧ belí, ës adjon neki münyi uruszág belé utat ës mënd jouben részët!; noha alárendelésekre is találunk példát: Gye mondoá neki, mérët nüm ënëik; Vimádjuk Uromk Isten këgyilmét ez lélekért, hugy jorgasson ű neki… stb. Megfigyelhetjük tehát az árnyalt kifejezésmód kifejezőeszközeit, a mondatok bonyolultabbá válását is.
A tétel összegző leírása
A Halotti beszéd és Könyörgés nevű első szövegemlékünknek vizsgálata során kiderítettük, hogy megfigyelhető benne a tővéghangzók lekopása utáni, a magánhangzók nyíltabbá válása, valamint az illeszkedés paradigmaszerű elterjedése előtti állapot. Névelőket a szövegben még hiába keresnénk, de felfedezhetünk olyan szóalakokat, amelyek azóta kikoptak nyelvünkből. Mondatszerkezetén latin hatás tükröződik, és a jellemzően egyszerű, vagy mellérendelő összetett mondatok mellett alárendelő mondatokat is találunk.
Kerek Roland
