Bevezető gondolatok
Kertész Imre (1929-) legismertebb regénye, a Sorstalanság (1975) a világ holokausztirodalmának egyik kiemelkedő darabja, amely egyedi, különleges beszédmódot használ nagyszabású témájának kifejtéséhez. Az író, műfordító Kertészt 1944-ben Auschwitzba deportálták, ahonnan 1945-ben tért haza Magyarországra. Egy ideig újságírással, fizikai munkával tartotta el magát, majd 1953-tól szabadfoglalkozású író és műfordító volt. Első regényét, a Sorstalanságot rendkívül hosszú ideig, 1960 és 1973 között írta, de csak 1975-ben engedték kiadni. Sok egyéb kitüntetése mellett 2002-ben életművéért megkapta az irodalmi Nobel-díjat. Lássuk, mi teszi igazán izgalmassá a Sorstalanság beszédmódját!
A tétel kifejtése
Talán érdemes a regény 1973-as visszautasításából kiindulnunk. Kertész Imre a Kudarc (1988) című regényében idézi a kiadói indoklást:
Úgy véljük, élményanyagának művészi megfogalmazása nem sikerült, pedig a téma iszonyatos és megrázó. Hogy mégsem válik az olvasó számára megrendítő élménnyé a regény, elsősorban főhőse enyhén szólva furcsa reakcióin múlik. Azt még érthetőnek találjuk, hogy kamasz hőse nem fogja fel azonnal, mi is történik körülötte (a munkaszolgálatosok behívása, a sárga csillag kötelező viselete stb.), de azt már nem tudjuk megmagyarázni, hogy a koncentrációs táborba érve miért látja »gyanúsnak«, a kopaszra nyírt foglyokat. A rosszízű mondatok tovább folytatódnak: »az arcuk sem volt épp igen bizalomgerjesztő: szétálló fülek, előre meredő orrok, beesett, apró, ravasz fényű szemek. Csakugyan zsidóknak látszottak minden tekintetben.« (58-59. oldal).
A kiadói levél ezek után még hoz néhány példát a főhős, Köves Gyuri „furcsa” reakcióira, majd az elbeszélés stílusát is kritizálja – pontosan azokra a jellegzetességekre mutatva rá, amelyek a Sorstalanságot kiemelik azon művek és egyáltalán megnyilvánulások közegéből, amelyek hatalmas érzelmekkel, gesztusokkal fejezik ki az elfogadhatatlan eseményekhez, a feloldhatatlan traumához fűződő viszonyukat. Kertész regényét ezzel szemben hol szenvtelen, dokumentarista, hol társalkodó, bizalmas elbeszélésmód, hangnem jellemzi. Valóban, a tartalom és a stílus éles kontrasztja figyelhető meg: a szélsőségesen felkavaró eseményekről tulajdonképpen adatrögzítés vagy könnyed beszélgetés útján értesülünk: „Egyikük aztán kigondolja a gázt: egy másik mindjárt a fürdőt, egy harmadik a szappant, egy negyedik megint a virágokat teszi hozzá, s így tovább.” (5. fejezet) – itt például a gázkamrák megtervezéséről beszél Köves Gyuri. Teljesen érzéketlen lenne az elbeszélő az eseményekkel szemben? Ezt sem mondhatjuk. Érzelmei igenis jelen vannak, tematizálja őket, vagyis beszél róluk, noha nyelvileg nem fejezi ki őket: róluk, nem pedig velük beszél.
Érzelmekről beszélni három lépés távolságból, tárgyiasítani, tárgyként szemlélni azokat nagyfokú elidegenítő hatással jár, amely mögött valamiféle pokoli iróniát is sejthetünk, de biztosak sem lehetünk benne, ugyanis az elbeszélő meg is indokolja szenvtelenségét: ott ez így természetes – a regény leggyakoribb fordulata legalábbis a „természetesen”, a tárgyilagos közlések közhelye. Tehát már önmagában az is feszültséget kelt a befogadóban, hogy a feszültségen, ellentéten alapuló iróniaként értelmezze-e a leírtakat, vagy elfogadja azokat elsődleges jelentésükben. Nem egyszerű döntést hozni; sőt nem is biztos, hogy lehetséges.
Végezetül vizsgáljuk meg közelebbről elbeszélőnket! Nézőpontunk belső, egyes szám első személyű, egy tizenöt éves kiskamaszé, Köves Gyurié. Alakjához az ártatlanság, az érintetlenség képzete kapcsolódik; olyan naiv figura ő, aki még előtte áll a beavatásnak, az ismeretek megszerzésének. Az elbeszélésmód végig a jelenlét illúzióját kelti (már a legelső mondatban is: „Ma nem mentem iskolába.”), elbeszélőnk folyamatos jelenben meséli el történetét, noha nem egy gesztusával utal arra is, hogy valójában retrospektív, az eseményekre visszatekintő módon beszél. A jelenét illúziója együtt jár a kíváncsi, a megértésre törekvő gyermeki gondolkodásmód illúziójával is. Ez a gyermek aztán hazatérve abba a világba, amely – átesvén a nagy beavatáson – már közel sem ugyanaz, ahonnan elindult, azzal szembesül, hogy nem érti meg azokat, akik nem élték meg az általa ismert eseményeket: „kezdtem lassan belátni: egy s más dologról sosem vitázhatunk, úgy látszik, idegenekkel, tudatlanokkal, bizonyos értelemben véve gyerekekkel, hogy így mondjam” (9. fejezet). Értetlen gyerekeknek látja az otthon maradottakat, akikkel többé már nem értik meg egymást; „bizonyos értelemben” tehát Köves Gyuri felnőtté vált Auschwitzban és Buchenwaldban, egy olyan világban, amelynek számára sem előzménye, sem folytatása nem volt. A sors kegyetlen játéka – vagy hiánya?
Az imént említett értetlenség, ami Gyurit Budapesten fogadta, is része annak a nyelvi problematikának, amely nemcsak ehhez a regényhez, hanem az egész holokauszt-irodalomhoz is szervesen hozzákapcsolódik: Hogyan lehet beszélni, írni egyáltalán a holokausztról? Mi a holokauszt nyelve? Hogyan hat a holokauszt a nyelvre? Mindmáig húzódó probléma ez, amelyre Kertész Imre adott egy választ. Ahogy válaszolt még például Jorge Semprún A nagy utazás (1963) című regényével, Art Spiegelman Maus (1972) című képregényével vagy Steven Spielberg a Schindler listája (1993) című filmmel.
A tétel összegző leírása
Kertész Imre nagy hatású regénye, a Sorstalanság hol szenvtelen, hol társalkodó stílusban dolgozza fel a holokauszt nagy témáját egy tizenöt éves fiú nézőpontjából. A beszédmódhoz, a nyelvhez kapcsolódó értetlenséget, amellyel az író a kiadó részéről szembesült, a regény is tematizálja, különös erővel ábrázolván így egy olyan eseménysort, amelynek elbeszélése több mint problematikus.
Kerek Roland
