Egyregényes hírnév

Gárdonyi Géza a magyar irodalmi kánon kvázi-egyművű szerzője. Az általános iskola hatodik osztályában kötelező Egri csillagok című regény kapcsán ismerjük meg, és még akkor is nagyon sok élményünk kapcsolódik hozzá, ha egyébként nem vagyunk oda az irodalomórákért. Az Egri csillagok valódi alapmű egy magyar iskolát végzett ember számára: kulturális (ezen belül: irodalmi) ismeretek fontos hordozója, tipikus regény – legalábbis a legtöbben annak látják. Néhányan olvasták, többen ismerik még a szerző másik két nagyregényét, A láthatatlan embert és az Isten rabjait, és itt általában meg is áll a Gárdonyi-tudomány. Azonban egyértelműen az Egri csillagok az a munka, ami elvéthetetlenül felismerhetővé teszi számunkra Gárdonyit. Pedig az idén (2013-ban) augusztusban százötven éves író, költő, drámaíró, újságíró és pedagógus művészete megérdemli, hogy az olyan nagyszabású és méltó, első ismerkedőalkalomként szolgáló regény után megismerjük más műveit is.

Három kor, három nagyregény

Többek között az Egri csillagok (1901) kapcsán tanuljuk meg, hogy mi is az a regény, noha ez a mű is csak annyira tipikus, mint a világ nagyregényei: egyedi, különleges vonásai kétségbevonhatatlanok. Elgondolkodtató például „történelmi regény” műfaji besorolása, amelynek kapcsán a másik két nagyregényről, A láthatatlan emberről (1902) és az Isten rabjairól (1908) is szót kell ejtenünk. Ahogy Kovács Gábor irodalomtörténész megjegyzi, a három regényt amúgy is lehetséges közös kontextusban kezelni, mint a magyar történelmi hagyomány három kitüntetett momentumát tematizáló művet: az előbbi a hunok idejében, az utóbbi Szent Margit korában játszódik, és őket egészíti ki a legkorábban íródott nagyregény, amely a török elleni küzdelem idejét jeleníti meg. Azonban már Schöpflin Aladár, a Nyugat híres kritikusa is megjegyzi, hogy Gárdonyinál a történelem nagy eseményeit háttérnek tekinti, és előtérbe az emberi dolgok kerülnek, illetve olyan „kisemberek”, akiknek életére kihatnak a történelem eseményei. Az Egri csillagokban  Bornemissza Péter, A láthatatlan emberben Zéta, az írnok, az Isten rabjaiban Jancsi fráter nézőpontjából láttatnak az események, tehát egyfajta személyes történelemlátást ismer meg az olvasó.

A kisregények sűrítettsége

Kovács Gábor arra is felhívja a figyelmet, hogy regénypoétikai szempontból Gárdonyi „nagyregényei” szembeállíthatóak jóval számosabb „kisregényeivel”: a sokkal nagyobb, komplikáltabb cselekménnyel operáló nagyregények jellemzően többszólamúak és szerteágazó cselekménnyel rendelkeznek; konstrukciós elvük a cselekményközpontúság. Ezzel szemben a kisregényekre a problémaközpontúság a jellemző: az 1960-as években megfejtett titkosírásos jegyzetei tanúsága szerint Gárdonyi is arra törekedett, hogy minél sűrítettebb, minél intenzívebb legyen a szöveg. A kisregényeknek kell, hogy legyen egy kulcsjelenete, amelyhez képest a regény további szerkezeti egységei mind-mind előzmény, előkészítés. A nagyregények és a kisregények egy másik jellegzetes eltérése Gárdonyinál, hogy míg az előbbinél egy koherens világlátás tapasztalható, ismert történelmi eseményekkel és velük összhangban működő más történésekkel, addig a kisregényekre éppen az egységes világkép lerombolása, a váratlanság, az ellentmondásosság a jellemző. A kulcsjelenet is akkor alkalmas igazán arra, hogy belőle szépirodalmi mű fejtődjék ki, ha a létrejövő mű tovább redukálható egyetlen hatalmas ellentézisre, melyre a legjobb példa jézusi történetet összefoglaló mondat: „Szeresd ellenségedet.”

Gárdonyi Géza kisregényeire jó példa a Leánynézőben (1916) című regény, melyben a történet főszereplője, aki leánynézőbe megy, vak; a regény egyik központi motívuma pedig a látás, és az ahhoz kapcsolódó metaforika.  Egy másik példa a csak az író halála után, 1924-ben megjelent Ida regénye, melyben egy dzsentriszármazású, ambiciózus festő és egy hirdetés révén hozzá kényszerített lány, Ida kapcsolata körül bontakozik ki az első világháború előtti időkben.

Egy novella

Végül, a nagyregények és a kisregények után röviden meg kell említenünk Gárdonyi Géza novelláit is, mert noha a nagyregényeivel vált igazán híressé, a kortársai szerint is a novella műfajnak volt ő igazán nagy mestere. A kisregények műfaji besorolása azért problematikus, mert nem mindig könnyű elválasztani őket a novelláktól, amelyekkel problémacentrikusságukkal, sűrítettségükkel rokonok. Kitüntetett szerepű ezen kisepikai művek közül A bor (1900), ugyanis dramatizált változata vált Gárdonyi színműírói munkásságának legsikeresebb darabjává. A novella egy fiatal, kisgyermekes falusi házaspárról szól, akik összevesznek, majd a feleség külön költözik, és mindketten túlságosan konokok ahhoz, hogy felkeressék egymást. Végül a férj indul útnak… A novella rokonítható Mikszáth anekdotikus novellisztikájával, hiszen egy idealizált faluképet fest, zsánerképekkel, gyarló, ám szerethető figurákkal; ugyanakkor a Gárdonyi-novellából hiányzik az anekdotikus jelleg, annak cselekményszervező ereje. Mindenesetre kiváló alternatíva a Mikszáth-Móricz-féle faluábrázolásra.

További érdekes oldalak: 

• A cikkhez hasznos adalékul szolgált Kovács Gábor: A szó kényszerhelyzetben. Bevezetés Gárdonyi regénypoétikájába című tanulmánya (Gondolat Kiadó, Budapest, 2011)
• Nem elegáns Wikipedia-szócikkre hivatkozni egy irodalmi témájú cikk során, a Gárdonyi-szócikk azonban annyira részletesen kidolgozott és hasznos, hogy kutatómunkát is érdemes kezdeni itt.

Kerek Roland cikke