Giotto (1267-1337) jelentősége

Giottót a nyugat-európai festészet megújítójaként emlegetik, hiszen letért az addigi kitaposott ösvényről. Egyrészt szakított a bizáncias hagyományokkal, az ikonográfia által megkövetelt gesztusokkal, az ünnepélyes mozdulatlansággal. A bizánci alkotásokra jellemző arany alapot gyakran mellőzte az evilági ég kékjének, a természetes színeknek a kedvéért. Másrészt bár néhány külső stílusjegy – például testtartás, taglejtés - közel viszik Giottót a gótikához, alakjai mégis hús-vér testek. Giotto belevonta a képein látható eseménybe a nézőt, és megmutatta, hogy a Szentírásban szereplő alakok pontosan olyan emberek voltak, mint bármelyikünk. Giotto ezzel elevenné tette a hit misztériumait, az ő képein találkozunk először mély átérzéssel ábrázolt vallási áhítattal.

Giotto ráébresztette festőket a test térbeli voltára, az emberi érzelmekre, melyeket ez a test kifejez. Valamint bebizonyította, hogy mindezt a művészet képes közvetíteni oly módon, hogy belevonja a nézőt az ábrázolt jelenet valóságába. Személyiséggel ruházta fel alakjait, akiknek arcára érzelmeket festett, egységes kompozíciókat alkotott élve a tér, a perspektíva lehetőségeivel. Giotto a felület gondosan kalkulált, ritmikus felosztásával a kompozíció minden egyes részletét kapcsolatba hozza egymással, ahogy ezt a konkrét képen is láthatjuk majd. Alkotásain egység van a szereplők mozdulatai, mozgásuk, érzelmeik és az őket körülvevő környezet között, erősítve a festmény pszichológiai mélységeit. Ez a magyarázata annak, hogy a reneszánsz előkészítőjének tartják.

Előtanulmányok

Cimabue, az őt felfedező mester, a késő gótika legjelentősebb itáliai festőinek egyike Assisibe utazott, ahol az újonnan épült Assisi Szent Ferenc bazilika freskóinak elkészítésére kapott megbízást. Ide vele tartott Giotto is. A Szent Ferenc életét bemutató freskósorozat szerzősége mai napig vitatott, de vélhetőleg Giotto műve az 1296 körül készült Krisztus siratása és a Feltámadás.

A Krisztus siratása című kép születése

Giotto számára a nagy lehetőség akkor érkezett el, mikor 1305 körül megbízást kapott két ablak nélküli fal Jézus és Mária életéből vett freskókkal való díszítésére Pádova városától. Az Arena kápolnában található Krisztus életét bemutató sorozat egyik darabja a keresztről való levétel, ami a passió egyik gyakran ábrázolt jelenete. Giotto élettel tölti meg a halál fájdalmas valóságát. Mielőtt eljutunk Krisztus holttestéig, el kell haladnunk két köpenybe burkolózó, guggoló gyászoló mellett. Alakjuk mélységet kölcsönöz a képnek és beljebb vezeti a nézőt Mária és Jézus alakjáig. Mindegyik alak a maga temperamentuma szerint reagál. Mária feszült és értetlen, Mária Magdolna Jézus lábainál sír. Szent János pedig hitetlenkedve, fájdalmas kiáltással tárja szét karjait. Giotto nemcsak a földi fájdalmat ábrázolja - egy ferde szikla vezeti pillantásunkat egy száraz fához, mely összeköti a földi jelenetet és az angyalok rendkívüli jajveszékelését.

A kép kompozíciója

Giotto a jelenetet a ferde sziklafalra építve szerkesztette meg. A jobbról balra süllyedő vonal egyik „végében” Krisztus és Mária arca látható, ezzel a figyelmet rájuk irányítva. A drámai hatást azzal is növeli, hogy minden mellékszereplő tekintete is rájuk irányul. Hangsúlyos kompozíciós elem az is, hogy a halott Krisztus testének vízszintesét kétfelől függőleges vonalak ellensúlyozzák. A merev vonalakat két, egymással majdnem párhuzamos kör oldja: a Krisztust közvetlenül körülvevő alakok feje egy ellipszissel éppúgy összeköthető, ahogy az angyalok égi forgataga.

A freskó készítésének technikája

A technika: a falfelületre a festő homokból és mészkőből álló habarcsréteget vitt fel, s erre a nedves rétegre került a festmény. Ez egyben az is jelenti, hogy az alkotás a helyszínen készült, onnan el nem hozható, hiszen elválaszthatatlanul kapcsolódik az építészeti szerkezethez. Az ilyen festményeket mindig fentről kezdték el festeni, nehogy lecsöpögtessék a már kész részeket, és csak akkora területet készítettek elő, amennyit egy nap alatt be tudtak fejezni. A mészvízben feloldott festékanyagokat a még nedves habarcsrétegre vitték fel. A száradás következtében kötött oda a szín is az alaphoz. Mindehhez elengedhetetlenül szükséges volt a pontosság és a gyorsaság, hiszen ezeknél a képeknél utólagos változtatásra nem volt lehetőség. Egyes színek, pl. az azúrkék, a cinóbervörös és a méregzöld a mész hatására károsodtak, ezért ezeket tojásfestékkel vitték fel a száraz felületre, ezt nevezték secco technikának.

További érdekes oldalak:

• Sulinet Tudásbázis - Giotto

Farkas Judit cikke