A Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből:
Gótikus festészet és szobrászat Magyarországon 1350-1450 között
II. rész

Az 1360-70 között készült szlatvini Madonna karcsú, nyúlánk alakjával egy másik franciás típus egyedülállóan szép példája. A két szobor összehasonlításakor szembetűnik, hogy a szlatvini Madonna jobbkéztől hosszan lefutó ruharedői az alak nyúlánkságát hangsúlyozzák, míg a toporci Madonna ruhájának keresztirányú, öblös redővetése az alak teltségét emeli ki. A szlatvini Madonna tojásdad arcával és szelíd mosolyával ellentéte a kerekarcú, nyílt mosolyú toporci Madonnának. Légies karcsúsága, aránytalanul megnyúlt alakja, a ruharedők megmintázása, a sziléziai ún. oroszlános Madonnákhoz is hasonlóvá teszi. A szlatvini Madonnán a festékréteg a toporcinál jobb állapotban maradt meg, a toporci Madonna aranyozott köpenyével szemben egy ritkábban előforduló ezüstözött köntöst visel. Nem véletlen, hogy mindkét Madonna és a gyermek Jézus keze is hiányzik, hiszen a szobroknak csak törzsét faragták egy fatömbből, a kiálló részeket külön fából készítették, és csak csapolással rögzítették, így ezek az idők folyamán könnyen leválhattak.

Szent Dorottya Barkáról, 1410-1420

Míg a XIV. század szobrai közül alig néhányat ismerünk, a XV. századból jóval több maradt ránk.
A barkai (Borka) Szent Dorottya (1410-20) és a podolini (Podolinec) Szent Katalin (1420-30) figurája valószínűleg elptusztult oltárhoz tartozott. Mindkét női szent a nagyarországi "lágy" stílus kiemelkedő alkotása, akárcsak a "Szép Madonnák" közé sorolható második toporci Madonna (1420-30).

A "szép" kifejezést nem a művészettörténetírás használta először. A XIV-XV. század fordulójának teológiai irodalma Mária testi és lelki szépségének harmóniáját hangsúlyozta. A bűnbeesés almája ugyancsak fontos teológiai jelentés hordozója. Az ún. "Szép Madonnák" a középeurópai művészetben 1400 körül először kőszobrok formájában jelennek meg. Ezek a kedves, gyermekükkel játszó álló Máriák, az oltárszobrok közvetlen elődeinek tekinthetők, s a "lágy stílus" legszebb alkotásai, amely a testet elfedő puha redőkbe omló palástokról kapta az elnevezését. Nemcsak ez a közös stílus mossa el az átmenetet ekkor a festészet és a szobrászat között, a Szép Madonnák sok esetben a festett kegyképek kompozíciós motívumait is átvették.

Három szobrunk a "Szép Madonnák" legismertebb dél-csehországi és ausztriai típusaitól sokban eltér. Jellemzőjük a nyugodt tartás, a kevésbé oldalra hajtott fej, a zártabb formálás. Alakjuk nyúlánkabb, az oldalsó ruharedők, akárcsak a gyermek Jézus alakja vagy Szent Dorottya és Katalin attribútumai jól belesimulnak a test körvonalaiba. Befelé forduló, csendesen önmaguk elé mosolygó szentek ezek. A második toporci Mária nincs kapcsolatban a gyermek Jézussal, a kicsinyükkel játszó klasszikkus "Szép Madonnák"-kal szemben komolyság övezi alakját. Szobraink e tulajdonságaikkal jól kapcsolódnak a budai kőszobrászat 1400 körüli emlékeihez. A szomszédos Vármúzeumban látható homokkőből készült női szent vagy Madonna-torzók, valamint a leánykafejes gyámkő azt bizonyítják, hogy a budai szobrászműhelyekben a "Szép Madonnák" típus közismert volt. Minden bizonnyal innen, az ország középpontjából sugárzott ki ez a stílus távolabbi, északi vidékekre.

Erre utal az az ismeretlen helyről származó Szent László (? ) faszobor is (1430-1440), amelyhez számos analógiát találunk a budai vár 1974-ben előkerült kőszobrai között. A derékon alul viselt széles öv, a fegyverszoknya, a középen ferde fűzéssel megoldott ruhazáródás, vagy a harisnya és a hasított bőrcipő hasonló ábrázolását látjuk például a szoborlelet nagyméretű lovagfiguráján, vagy a sisaktartó heroldon, igen közeli rokonság állapítható meg azonban arctípus szempontjából a budavári lelet süveges férfifejével is. A keskeny arc és a komoly arckifejezés a kor tipikus királyábrázolásainak megfelelő, amelyek az ideáltípusokat lassan portrészerű vonásokkal igyekeznek felruházni. Szobrunk stílusa ugyancsak jól mutatja az átmenetet a karokról még lágyan leomló palást és a fegyverszoknya keményebb redőkbe rendezett, valamint az egész figura tektonikusabb felépítése között. Lefelé, kissé jobbra néző tekintete, zömök arányai, a lehulló palásttal hangsúlyozott elölnézet arra mutatnak, hogy egy oltárszekrény magasan elhelyezett baloldali figurája lehetett.

A budai királyi kápolna kántora volt a megrendelője a garamszentbenedeki (Hronsky Benadik) templom számára festett Kálvária-oltárnak. A mű nemcsak az 1400 körül egész Európában hasonló sajátságokat mutató, ún. nemzetközi gótikus stíus méltó hazai képviselője, hanem XV. századi táblaképfestészetünk egyik legkiemelkedőbb alkotása is (Esztergom, Keresztény Múzeum).

Abban a ritka szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az oltár készítőjének nevéről, Kolozsvári Tamás mesterről (Thomas pictor de Coloswar) és a készülés időpontjáról (1427) is tudomásunk van. Kolozsvári Tamás művészetének folytatója gyűjteményünk 1420-30 körül készült németújvári (Güssing) fonó Mária-képe. Ez az eredetileg fekvő formátumú táblakép, amelyet baloldalán megcsonkítottak, a "József kételyei" jelenet egy részletét ábrázolja, és egy nagyobb Mária-0ltárhoz tartozhatott. A kép baloldalán még Szent József és egy angyal alakja volt látható, erre utal a szárny részlete, egy nimbusz töredékei, a piros drapéria, valamint Szent Józsefnek a bal alsó sarokban látható attribútumai: a botra fűzött, fonott szalmakalap és a víztartó hordócska. A jelenet magyarázatát olyan, a középkorban széles körben ismert ún, apokrif szövegekben találjuk, amelyek Mária életének az evangéliumok által homályban hagyott eseményeit színezték ki. llyen jelenetek ábrázolása az 1400 körüli évek művészetében éledt fel újra, a Mária és Krisztus életének emberi vonásait hangsúlyozó nézetek elterjedésével. Az ábrázolás a II. származó görög Protoevangélium Jacobi apokrif szövegére vezethető vissza: a hazatérő Józsefben Mária terhessége láttán kételyek támadtak, amelyeket az álmában megjelenő angyal eloszlat. A fonással való foglalatoskodás Mária életének más jeleneteiben is előfordul, szorgalmának, erényének szimbóluma. Az előtér virágai, valamint a baloldalon látható kézmosótál, vízöntőedény és törülköző ugyancsak Mária-szimbólumok, az utóbbiak a németalföldi festészet hatására váltak gyakorivá a német és az osztrák képeken is. Mindezeket, valamint a fonás kellékeit: a jobboldalon látható motollát, a Mária kezében tartott orsót, fonalat és a guzsalyt olyan zsánerszerű pontossággal ábrázolta a művész, amely a kor használati eszközeinek első reális megelenítési kísérleteire mutat. Mária nem a munkájának szenteli figyelmét, hanem oldalra hajtott fejjel, álmodozó kifejezéssel néz maga elé. Köntösének hullámzó redővetését, amely terhességét is sejtetni engedi, a szomszédos osztrák festészettel rokon lágy stíus jellemzi. A lágy stílus az 1440-es években fokozatosan megszűnik.

Erre a keményebb redőjátékot is mutató trencséni (Trencin) oltárka szolgál jó példával, amely kis méretével a házioltárok korai típusát képviseli. Középképén a Madonna, a szárnyak belső oldalain Szent Katalin és Szent Borbála, külső oldalain Szent Orsolya és Szent Dorottya, a középkor legkedveltebb vértanú szüzei láthatók. Bár az oltárka keretét a barokk korban megújították, valószínűleg az eredeti állapotot követték. A kisméretű Madonnát körülvevő, ereklyéket tartalmazó mélyedések a középképet a XIV. század végi kegyképekhez teszik hasonlóvá. Ezt erősíti meg a Madonna koronájának drágaköves berakást utánzó domborítása, főképpen pedig a Madonna és a palást csatját megfogó gyermek Jézus közvetlen kapcsolata. A középkép és a szárnyak alakjának stílusa között némi eltérés figyelhető meg. Bár kivitelezésük szempontjából igen közel állnak egymáshoz, a szárnyképek mégis jobban kötődnek a lágy stílushoz, míg a Madonnán az éles törésű ruharedők, a csavart fejkendő, a lefelé tekintő szem a modernebb németalföldi törekvések hatására utalnak. A Madonna megnyúlt ujjainak finom rajzossága arról tanúskodik, hogy képünk mestere XV. század eleji festészetünk legjobb képírói közé tartozott.

A század közepén a sziléziai és a lengyel összeköttetések erősödnek meg, mint ezt a berzenkei (Bzinov) oltárszárnyak is tanúsítják. A szétfűrészelt szárnyak belső és külső oldalainak képeit más-más iskolázottságú mester készítette. A belső képek Szent Joachim és Szent Anna életének jeleneteit ábrázolják egy olyan realisztikusabb hangú elbeszélő stílusban, amely az egykori sziléziai művészettel tart rokonságot. A külső passió-képeket készítő mester annak a Szent István és Imre legendáját bemutató mateóci oltár mesterének a műhelyében működött, aki a magyar-lengyel határvidék legjelentősebb század közepi egyénisége volt. Az egykori liptószentmáriai (Liptovská Mara) főoltár táblái a jelenleg is folyó restaurálások során kapja vissza eredeti szépségüket. Valószínűleg az oltár mesterének PN monogramját láthatjuk a Kálvária jelenetén ábrázolt zászlón. Bár ez a nagyméretű, több mint tizenkét táblából álló számyasoltár a XV. század dereka után készülhetett, lírai és idealizáltan meggyújtott alakjainak finom gesztusaival azt bizonyítja, hogy a század első felének művészeti törekvései a születőben lévő realisztikusabb irányzatok mellett is tovább éltek.

Török Gyöngyi