1870-ben született a Hont megyei Paláston, 1954-ben halt meg, a makói római katolikus temetőben pihen. A Képzőművészeti Akadémián végzett 1896-ban Lotz Károly és Székely Bertalan tanítványaként. A trsztenai királyi katolikus gimnáziumban tanított kilenc évig. 1901-ben került a makói gimnáziumba. Oktatta a rajzot, géprajzot, rajzoló mértant. A tanulók rendkívüli tárgyként felvehették heti két órában a szabadkézi rajzot, ahol a szén-, kréta-, akvarell- és olajtechnikával ismerkedhettek meg. Átmenetileg az iparostanonc iskolában is vállalta a rajz oktatását. Nevét jobbára a József Attila-kutatók tartják számon, ugyanis a diákköltő 1921. február 20-án nővérének, Jolánnak arról panaszkodott: „Itt sajnos bajok vannak a kréta körül. T. i. nem tudok rajzolni és maga a rajztanár is azt mondta, hogy menjek át görögre, mert egész biztos, hogy elbukom.” Átiratkozására nem kapta meg az engedélyt, év végén a görögpótló rajzból lett a legrosszabb jegye: elégséges.
Makói működésének első éveiben rendszeresen szerepelt kiállításokon. Az 1902–1903. tanévben a Nemzeti Szalon szombathelyi tárlatán bemutatták két tájképét, az Országos Magyar Képzőművészeti Tárlat szegedi kiállításán egy figurális és egy tájképét. A következő évben Szegeden három olajfestményét állították ki. 1905–1906-ban az Országos Képzőművészeti Társulat budapesti és szegedi kiállításán mutattak be olajfestményeiből. Azt 1906–1907-es tanévben az Országos Képzőművészeti Társulat felvidéki vándorkiállításán, továbbá pozsonyi, szegedi és aradi tárlatain szerepelt. A makói évek előtt a Műcsarnokban is kiállított, képviselve van a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében. Képei természeti tárgyúak voltak, de városképet, portrét is alkotott. Megfestette Purgly Emil nyugalmazott földművelési miniszter, a makói Úri Kaszinó elnökének arcképét, amelyet 1932. december 3-án nagy ünnepség keretében lepleztek le. Olaj- és akvarelltechnikával dolgozott. Művei szétszóródtak rokonok, ismerősök között.
Önarckép
Feleségem
1907 körül súlyos kritika érhette, ettől kezdve ugyanis nem küldött be képet egyetlen országos tárlatra sem. Dühös, goromba, gúnyolódó tanár lett. Zárkózottan élt az Iskola utca 18. szám alatti kisnemesi kúriában. A filagóriával ellátott udvart díszparkká alakíttatta, csak itt érezte jól magát. Annyira emberkerülő volt, hogy rendszeresen hajnalban indult el kerékpárral festeni az ártéri füzesekbe, amikor még nem találkozott senkivel. Tanártársainak sem igen nyílt meg, a tanáriban is morózus volt.
H. Kovács Mihály így emlékezett rá: „Kemény ember volt, annyi bizonyos. Féltünk tőle. Tanárjelölti gyakorló évemet a volt iskolámban töltöttem, s akkor láthattam, hogy az öreg senkivel sem barátkozik; kollega úr volt minden kartársa, s a kartársak csak legvégső esetben kérték őt valamire. József Attila az első órákon még nem tűnt fel neki, mert – mint különbözeti vizsgára készülő – a rajzórákon eleinte nemigen jelent meg, vagy talán beteg volt. Sorsát ő sem kerülhette el: Te ki fia, borja vagy? Honnan szalasztottak ide? Ha már idejöttél, miért nem mentél görögösnek? Úgy látom, nem való vagy te ide, hát, csak szedd a sátorfádat, jobb lesz az neked.”
Kollegái tanulmányaihoz még hajlandó volt mellékleteket, illusztrációkat készíteni. Eperjessy Kálmánnak 1924-ben a bőkényi őstelep, 1925-ben a Kopáncs-pusztai éremlelet publikációinak rajzait készítette el, 1926–27-ben Márton György hagymás tanulmányaihoz rendkívül gondos eszközrajzokkal remekelt.
Uzsok
Református templom
Kritikákat, rajzoktatási és művészettörténeti cikkeket írt az Iparművészet, a Rajztanárok Országos Értesítője és a Rajz különböző évfolyamaiban. Közéleti cikkei a Makói Friss Újságban jelentek meg.
Jeles tanítványa volt Páger Antal, Biró Béla, Makk József, Tömösi (Schlagetter) Emil, Somogyi István és Hadik Magda.
Dr. Tóth Ferenc
nyugalmazott múzeumigazgató
