A szocialista társadalom szobrászati törekvései
Sadr (1887-1941) |
Hihetetlen, de nem is olyan régen volt egy rémálom, amit kommunizmusnak hívtak. Azok, akik e rémálmot létrehozták, a valóságot olyannyira leszűkítették, hogy mindaz, ami emberi, alig fért bele. A valóságot, az embert, realitást és álmot, gondolatot és fantáziát, egyszóval mindent alárendeltek egy ideológiának. Nem csodálkozhatunk azon sem, hogy a művészetből is pusztán azt ragadták meg, ami valamiképpen alkalmas volt arra, hogy a szocialista törekvéseket kifejezésre juttassa.
Mert irányított művészet mindig is létezett. Gondoljunk csak a keleti, különösen a japán festészetre vagy az orosz ikonokra, ahol egy magasabbrendű szabálynak vetették alá az individuum alkotóképességét. Bizonyos értelemben összevethető ezzel a kommunista művészet, ahol szintén ideológiai szempontok vezették a művész ecsetjét vagy vésőjét.
A különbség talán az, többek között, hogy a fent említett, "irányított" művészek egy a világot uraló, szakrális erőnek rendelték alá a művész egyéni tudását és tehetségét. A szocialista művészet éppen az ellenkezőjéről szólt: megfosztani a valóságot mindenféle metafizikai többlettől. Ahogy e közelmúlt "alkotásait" elnézzük, sikerült is. Bár szinte mindegyikben felfedezhetők a művészet korábbi korszakainak törekvései, egyértelműen a jelentés hiányától betegek ezek a művek. Magányos relikviái egy olyan múltnak, amikor az embert, ezt a fantasztikus, szabadságra törekvő lényt megpróbálták megfosztani lényegétől: önmagától. Álljon itt elrettentésül egy oldal abból az időszakból, amikor a gimnazistáknak ilyen és ehhez hasonló szövegekből kellett elsajátítani a művészetről alkotot tudást. Csoda, hogy nem sikerült?
"A szocialista eszmék terjedése, majd az Októberi Szocialista Forradalom nemcsak társadalmi vonatkozásban, hanem a művészetek terén is új korszak kezdetét jelenti. A szocialista társadalom új művészeti törekvéseket indított el, melyek a szocialista realizmusban teljesedtek ki."
A művészeti tankönyv "legizgalmasabb" fejezeteit talán a szobrászattal kapcsolatos elemzésekben találhatjuk. Ezért is idézzük bővebben.
"A szocialista realizmus, mely ma már koráramlatnak tekinthető, a szocialista társadalom szemléletének tükrözője, illetve kapitalista országban: a társadalmi problémák szocialista népzőpontból való bemutatása. "
"Az irodalomhoz, festészethez hasonlóan a szocialista realista szobrászat is arra törekszik, hogy a valóságot hűen, reálisan, forradalmi fejlődésében mutassa be. "
Érdemes összevetni ezzel Pilinszky János Beszélgetések Sheryl Suttonnal cíű művének néhány sorát:...a művészet se nem valóság, se nem utánzat...A művészet nem egyéb, mint a valóság kitalálása...
"Ennek természetesen előfeltétele, hogy a művész marxista szemlélettel rendelkezzék, hiszen a szocialista realizmus művészi magatartás, állásfoglalás kérdése. Kifejezési módja, formanyelve sokféle lehet.
Mondanivalója kifejezéséhez a szobrász a kritikai realizmus hagyományait és az új, avantgarde stílusirányzatok formai eredményeit egyaránt felhasználhatja.
Az 50-es évek elején a Szovjetunióban és nálunk is sokan helytelenül értelmezték a szocialista realizmus fogalmát, és a modern, avantgarde stílustörekvések eredményeinek felhasználásától elfordultak.
Holott a marxizmus korántsem dobta el a polgári korszak eredményeit, sőt ellenkezőleg, magáévá tette, és átalakította mindazt, ami értékes volt az emberi gondolkodás és kultúra több mint kétezer éves fejlődésében.
Ma már e lenini elv érvényesül a szocialista realista szobrászatban is. Ennek megfelelően a Szovjetunióban,nálunk és a többi népi demokráciában is a szocialista realizmuson belül a stílusok gazdagságával találkozunk. Elég, ha csak néhány közismert műre hivatkozunk.
Kozmosz-emlékmű, 1964, Moszkva |
Más a stílusa pl. Sadr Az utcakő a proletárok fegyvere vagy Muhina Munkás és kolhozparasztnő című monumentális szobrának, mint a Moszkvában felállított Kozmosz-emlékműnek, mely részben absztrakt formanyelvű. Megint más Cremer (NDK) Buchenwaldi emlékművének vagy Somogyi József Martinászának és a Szántó Kovácsá-nak a formanyelve.
Somogyi József: Szántó Kovács János szobra |
Annak szemléltetésére, hogy egy szocialista realista alkotás hogyan juttatja kifejezésre a magasrendű eszmei mondanivalóit, elemezzük behatóbban a Szántó Kovács Jánost ábrázoló szobrot.
A Hódmeővásárhelyen felállított szobor az agrárforradalmárnak állít emléket.
(A hódmezővásárhelyi földmunkások 1894-ben tüntettek a munkanélküliség és kizsákmányolás ellen. Erre a kormány feloszlatta a Munkásegyletet, és elnökét, Szántó Kovács Jánost bebörtönözte.)
Szikár alakja, ökölbe szorított keze erőről, elfojtott indulatról vall. A szobor mintázásmódja darabos, rücskös; felületén látszanak a mintázófa nyomai, éles barázdák szántanak át rajta, nyugtalan, drámai hatást keltve.A szoborból áradó feszültség jól érzékelteti a mű társadalmi mondanivalóját. Lenyűgözően szuggesztív hatása ellenére nagy vitát váltott ki; sokan nem értették meg e szobor mondanivalóját, szokatlannak találták formanyelvét. Különösen azt kifogásolták, hogy a művész, Szántó Kovács alakját mezítláb és testhez tapadó szegényes ruhában ábrázolja, pedig azok közé tartozott, akik mindig csizmában és rendes ruhában jártak. Egyesek szemében ellenszenvet váltott ki a szobor felületi megmunkálása, darabos mimtázásmódja is."
Ez a kis anomália kiváló példa arra, hogy még az irányított művészetben is lehet beszélni alkotói szabadságról. Hiszen ha jól megnézzük a szobrot lehetne akár irónikusan is értelmezni. A szobor jel, a jelentését nekünk magunknak kell megalkotni. Elképzelhető tehát, hogy Szántó Kovács János szobra láttán valaki sír a megrendüléstől, illetve másvalaki egyszerűen röhögő görcsöt kap tőle.
Ugyanakkor e probléma arra is rávilágít, milyen mértékben skizofrén társadalomképet valósított meg egy társadalom, ahol az üldözési mánia, a képzelt és valódi ellenségtől való félelem határozta meg a mindennapi tudatot. De nézzük tovább "Engels szemüvegén keresztül".
A szobor sajátos megoldásmódját a tartalom művészi kifejezése indokolja. A szobrász nem ábrázolhatta Szántó Kovács János alakját ünnepi ruhában és csizmában, mert nem a"gazdát" akarta megörökíteni, hanem a forradalmárt. Alakját úgy kellett megmintáznia, hogy az eszmét fejezze ki, amelyért küzdött. Nem mintázhatta meg ünneplő ruhában és részletező aprólékossággal, mert nem egyéni külsejét, hanem belső emberi lényegét, forradalmi indulatát, öntudatát kívánta kifejezni. Ennek érdekében, a darabos felületkezelés fény-árnyék ellentéteivel is fokozta a művész a feszült indulat érzékeltetését. Így a tartalom és forma szerves egységet képez.
(Az ilyen szuggesztív formákkal dolgozó, a kifejezés fokozását szolgáló formanyelvet expresszionista jellegűnek tekinthetjük.)
A művész nemcsak Szántó Kovács Jánosnak akart emléket állítani, hanem egyben az agrármozgalom hőseinek is. Személyében tehát nem csupán az egyént, hanem a típust is megörökítette.
(A művész az egyediben juttatja kifejezésre az általánost.)
Szántó Kovács János szobra egyúttal az elnyomott szegényparasztság szimbóluma is. Minden formának, a szegényes ruhának, a darabos megmunkálásnak stb. asszociatív funkciója van, a mondanivaló kifejezését szolgálja. A művész e célnak megfelelően választotta meg a szobor anyagát és nagyságát is. Szántó Kovács János bronz szoboralakja majdnem négyméteres; ilyen nagy méretnél az alak mintegy túlnő önmagán és eleve jelképessé válik. A nagy méretet megkövetelte a tér is, amelybe került. Kisebb méretben nem érvényesült volna kellőképpen a hatása.
A művésznek figyelembe kell vennie a hely adottságait is; szobrát bele kell "komponálnia" az adott térbe. A szoborról a művész szubjektív vallomását, az elnyomottakkal való együttérzését is leolvashatjuk. Társadalmunkról is vall ez a szobor. Új társadalmunk emléket kívánt állítani Szántó Kovács Jánosnak s az ő személyén át az agrárforradalom többi hősének. Monumentális köztéri szobraink eszményképeinket örökítik meg " de ahogy a Leninek és Marxok is, szerencsére ma már egy szobortemetőben, ahová azért oly-olykor érdemes ellátogatni egy kis múlt-idézésre. Meglehetősen tanulságos.
