Jelszobrászat
2001/11/07 00:00
1345 megtekintés
A cikk lejárt! Valószínű, hogy már nem aktuális információkat tartalmaz!
Az embléma; a jel, a jelmondat, a fogalom, valamely eszmei törekvés jelképes ábrázolása plasztikai, festészeti, grafikai eszközökkel, vagy éppen új műfajok segítségével.

Várnagy Ildikó
szobrászművész

"Egy emblematikus műalkotásnak osztoznia kell a szimbólum természetében, /csak éppen inkább egyedi, mint általánost, osztozik a rejtvény természetében /csak éppen nem olyan nehéz, osztozik a szólás természetében /csak éppen vizuális és nem verbálist, osztozik a közmondás természetében Icsak éppen inkább rafinált, mint közhelyszerű."

Claudius Minos előszava Andrea Alciati: Emblemata c. művéhez. (1571, Lyon)

Az embléma; a jel, a jelmondat, fogalom, eszmei törekvés jelképes ábrázolása plasztikai, festészeti, grafikai eszközökkel, vagy éppen új műfajok segítségével. Történetileg nézve, erőteljes emblematikus igény jelent meg majd mindegyik égtáj prehisztorikus művészetében; az egyiptomi, a kopt, vagy az ókeresztény művészetben, de a középkorban is átível az emblematikus, jelszerű sűrítés igénye, hogy a reneszánszban lornamentikal, illetve a manierizmusban teljesedjen, és a barokkban csúcsosodjon ki; a tézislapokon, valamint az összetett programú allegórikus-emblematikus oltárkép-programokban. /Ez utóbbi egyébként erőteljes hazai hagyomány is. A korban hozzánk közelebb eső előzmények között csak futólag és a teljesség igénye nélkül említeném a szecesszió, a kubizmus, a szürrealizmus, a ready-made, Magritte, Duchamp, Beuys, vagy a koncept emblematikus-jelszerű voltát. Látszólag könnyű lenne ezek után Várnagy Ildikó művészetét e nagyívű vonulatba illeszteni. Művészetével kapcsolatban azonban meg kell magyaráznunk, miért tartjuk emblematikus művésznek, és vissza kell adnunk az embléma-jel eredeti jelentését.

A szóferdítés mára a design-(sign)"kultúrába" beolvadó embléma-piktogram-logo tervező alkalmazott művészetet jelenti a többség számára. Várnagy "jelművei" /jelszobrok, szótárrajzok stb./ nem erről szólnak: a művész ősi, de általa újragondolt és legfőképpen: újraalkotott, sűrített emblematikus-allegórikus módon vall a világról. Művei nem "filozófiai jelentésekkel is összekapcsolt vizuális képek, hanem vizuális képpel kifejezett filozófiai tételek."/Panofsky/ A jelek, a szimbólumok és az ezekből sűrített emblémák nem választhatók külön tartalomra és formára, hanem a látás és a gondolkodás tökéletes egyidejűségéből fakadnak a művésznél, ezért néha a felületes szemlélőnek túl "egyszerűnek" tűnhetnek jelszobrai és rajzai. Várnagy azonban nem teszi személytelenné jeleit /öntési technológia, műanyag stb.l hanem azok magukon viselik alkotójuk ujjnyomát, szakmai-mesterségbeli finomságukkal, érzékeny vonalvezetésükkel. Így nem piktogrammokat és egyszerű jeleket látunk, hanem látszólagos egyszerűségük ellenére, bonyolult jelentéstartalommal "bíró" műveket. Bár kiállításokról, katalógusokból a művész régebbi munkáit is ismertem, közelebbi kapcsolatba akkor kerültem vele - s ez egyébként jellemző is - mikor a maga szűkszavú-fanyar módján beszélt a jel fontosságáról egy latin szótár "megrajzolása" ürügyén, a nyelvi univerzálék konkrét képpé változtatása során, egy alkotóházi "munka-nyaralás" alkalmával. A szótár szavai, fogalmai hihetetlen gyorsasággal, de gyanítom: előre átgondolt formák alkalmazásával alakultak át képpé. A szavak a jelszerű megfogalmazásban konkréttá és érthetővé váltak.

Utólag jutott csak eszembe Gombrich, aki szerint a nyelv univerzálékat használ, s a konkrét mindig kicsúszik a hálójából, bármilyen szorosra is bogozzuk annak csomóit. Így segíti a kép a megismerést, vagy talán a kép-jelkép-embléma ősibb és érthetőbb, mint a nyelv? Ezért lehet a művész, a képzőművész korunk mágikus beavatási szertartásainak tárgya és alanya is? Csupa kérdés Várnagy Ildikó művészete; hiába konkretizál, hiába egyszerűsít jellé és emblémává, mégis meghagy egy kis kibúvót, egy kis ajtót, mely az értelmezés sokrétűsége felé "kacsint" vissza, Ihogy képzavarral éljünk. S ettől műalkotás a műalkotás, s melytől Várnagy művei mindenkihez szólnak és megkockáztatom: mindenkinek mást és mást mondhatnak. Ugyanis Várnagy Ildikó művei, mint minden igazán jó jel-embléma, "testből, lélekből és szellemből áll; a test a kép, a szellem az invenció és a lélek a mottó." Maréchal de Tavanes

L. Menyhért László

Varnagy Ildikó

szobrászként is költő, régtől fogva már. Jelszobrai szinte kivétel nélkül olyan térkonstrukciók, amelyek folyvást nyelvi közelítést igényelnek. Nem köznyelvit, hanem vers- vagy esszényelvit. Nem megfejthetők, hanem magunkévá tehetők (így, ezzel az erotikus allúzióval). Ráadásul jobbára nem statikus struktúrák, hanem változékonyak - akár úgy, hogy újra meg újra rendezhetők, akár úgy, hogy az elemeik mozognak. A nyelvezetük vizuális, de a jelek konkrét szójelentéseket, fogalmi karaktert öltenek. A vizuális szótárt, mely grafikai jelek sokáig bővülő sorozatából szervesült sajátos műegésszé, Várnagy Ildikó két plasztikai szériában is megtestesítette, jószerivel ugyanazt a funkciót szánva neki, mint maguknak a rajzoknak: hogy a szemlélő maga is alkotóként vegyen részt a jelentés teremtésében. Így a mű nem egyszerűen közös: a szobrászé és a befogadó-alkotótársé, hanem mintegy szimbolikusan átengedtetik az utóbbinak, személyes használatra. Innen szemlélve vélem megérteni, miért lépett ki az eleve lírikus szobrász a tisztán vizuális jelképzés világából, át a nyelvi értelemben is költőibe: el egészen a költeményig. Talán olyan tartalmakat akart föltárni, amelyek zártabbak és sajátabbak annál, hogysem a szabadság teremtő gesztusával szimbolikusan és rituálisan a befogadó esetleges szabadságára bízza: megszületik-e a tudatában a sugallt gondolat? A vers dolga nem más, nem kevesebb és nem több, mint behatárolni a műegész jelentésmezejét, fölkészíteni az olvasót a szemlélésre: az újra- és továbbalkotásra." Legutóbb, Szószobrok című vers- és rajzgyűjteménye megjelenésekor írtam róla ezeket a sorokat. És nem tudom, hová lépjek el innen. Mert nem tudom, hogy a szobrász hová lépett el - s ellépett-e egyáltalán, tovább. Nem a szemléletére gondolok: abban már aligha van hová továbblépni. Ez a világ annyira öntörvényű, s a jelrendszere oly kiművelt, hogy a meghaladásuk mint holmi "fejlődés" számomra már értelmezhetetlen.

Inkább a saját korlátaim zavarnak. Mert voltaképpen hogyan is írhattam le azt a kategorikus szentenciát, hogy "a vers dolga nem más, mint behatárolni a műegész jelentésmezejét..."? Mintha nem minden műegész jelentésmezeje volna behatárolt, kivált a térplasztikáé; teret teremteni egyenlő a rendszert teremteni vágyával és parancsával - még akkor is, ha az a tér csak ott és csak akkor képződik meg mintha-véglegessé. És bár ez a "mintha" valóban fölszabadítja a szemlélőt s igazi alkotótárssá avatja, elvárván egyszersmind tőle a részvételt a jelentés alakításában, attól a térplasztika még műegész, s mint az, zárt rendszer. Ma inkább úgy látom, hogy Várnagy Ildikó hazatért a térhez. Hogy rengeteg alkotó energiája, amit a jelrendszer kidolgozására, verbalizálására, fogalmi beágyazására, a fogalmak kitágítására és virtuális mezők s terek megképzésére fordított, újra magában a térben hasznosul. A térben és az anyagban. Vagy talán fordítva: az anyagban és annak terében. Sem a szabadság nem lett tőle sérülékenyebb, sem a zártság nyomasztóan determináns. Noha kétségtelen: - a rendezettség mértéke jelentősen megnőtt akár a korábbi térkompozíciókhoz, akár a vizuális jeltárhoz, akár a versek-rajzok világához képest. Mert csináljon bármit a szobrász (mutassa például esendőnek a felületet), a fém fém marad: súlyos, szilárd- és végleges. Ez a szobrászat már nem a szabadságával tüntet, hanem - még ha első hallásra idegenül hangzik is a frázis - a gazdagságát manifesztálja. Nem kifelé hat eltökélten és karifatíve, nem a metaforák és egyéb nyelvi trópusok mentén szerveződik értelmezendő fogalmi alakzatokká, hanem a szó egyszerre profán és szakrális értelmében bölcseletté tágul.

Pontosan úgy, ahogy teret képez az anyag mindazóta, hogy az európai kultúra a sacre közvetlen tapasztalatát fölcserélte a szellem kalandjával és drámájával. Azóta folyvást csak a gazdagság matériája: a zárt és nyílt struktúrák ritka összebékülése ad kevés reményt a túlélésre.

Mányoki Endre

Jel és Univerzum

A jelben megpróbálunk felülemelkedni önmagunkon, miközben öröklétünk illúzióját akarjuk kelteni. Nem elvonatkoztatunk benne, hanem létet teremtünk. meghalunk benne, miközben feltámadni akarunk. A jel a kép meggyilkolása, a látvány mumifikálása, a természet folyékonyságának felfüggesztése az ember nevében, rítus az istenség végtelenének imitálására. A jel behatárolás, a határtalanság háziasításának terrénuma. A jelből hiányzik a játék, mert abban elillanna. A jellel nem lehet tréfálkozni. A jel a kollektívum kötöttsége - szabadsága az egyén biztonságérzetének érdekében. Érzékisége csak látszat, valójában besűrített absztrakció. Mit mondhatunk még a jelről? Mondani csak szavakkal lehet, s a szavak már nem jelek, mert a szavakkal már hazudni lehet. A jelek tudatos emberi üzenetet közölnek, akárcsak a szavak, mégis félreérthetetlenek, míg a szavakkal játszani lehet, kifordítani, kiforgatni valamit. A jelek az állandóság, a szavak az örökös, folyékony változás hordozói. Egy jelben egy egész közösség kultúrája sűrűsödik, a szó annak eszköze. ahogyan az egyén ezt a kultúrát konkrét helyzetekben használhatja. Egy műről szavakkal írunk és szó a címe is, a cím, mely egy gondolatsort hivatott elindítani, vagy másképp: értelmet akar adni a műnek. Egyedi, tűszúrásszerű módon teszi ezt, bármennyire is általános a fogalom, mely eszköze. Különösen igaz szónak, címnek és műnek, jelnek ez a feszültsége Várnagy Ildikó művészetére. Ha nézzük jeleit, úgy érezzük, valami éppen születik, kapavágást látunk az univerzumban, s a vágott nyomban valami sarjadni fog. Rend támad a gondolatainkban, ezek egy pillanatra koncentrálódnak, hogy a világnak feszüljenek. Vonal, kör, motívum finoman letapogató ujjak alatt keresi arányait, ahogy az őskor embere alakította tárgyai formáit-rajzolatait, hogy megszilárdítsa helyét a legyűrendő univerzumban, s közben akaratlanul későbbi, mind bonyolultabb kultúrák alapjait rakta le. Várnagy Ildikó más fajta utat jár be, következetesen.

Modern világunk mechanikussá vált jelei, "közlekedési jelzőtáblái" helyett olyan jelek a művei, s olyan alkotások a jelei, melyekben szerves-archaikus jelentések-tartalmak sűrűsödnek. Szervesek abban az értelemben, hogy mindenütt az élet, a születő élet dinamizmusa van jelen bennük: hasító-hegyes fájdalommal szúrnak az univerzumba vagy éppen anyaméhvé kerekítik vissza, melyben boldogság lüktet. Archaikusak ezek a jelek, művek, amennyiben izgatott modern tudatunk legősibb tudatalattiját hozzák felszínre azoknak a jelképeknek, motívumoknak a formájában, melyek az emberiségnek az univerzum bozótjába vágott útját végigkísérték, a nyomvágásban az embert segítették, s lehetővé tették, hogy most itt vagyunk. Mindezt akkor is érezzük, ha Várnagy Ildikó jeleit, műveit pusztán csak nézzük, s nem kíváncsiskodunk a cím után. Ha a címeket is elolvassuk, megjelenik a - termékeny - feszültség, melyről beszéltünk. A címek, a szavak irányítani kezdenek s hírtelen visszacsatolnak bennünket modern világunkhoz, a jelen pillanathoz, s eszünkbe juttatják a megértés kínzó szükségletét, hogy elsősorban önmagunkat kell megértenünk, ha nem akarunk elveszni jelenkorunk idomító, villanyütésekkel terelő computer-univerzumában.

Tagai Imre

Csoportot ajánlunk

Kapcsolódó linkek

hg.hu Online magazin az építészet, design és környezetkultúra témakörében.
MANDA - Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet honlapja Filmhírek, ajánlók, plakátok, fotók, programok, archívum.
Kreatív Művészet Kreatív ötletek, fotók, videók minden témában a dekorációtól a street artig.
Művész-világ.hu Hasznos információk, érdekességek a film, a színház, a zene, a tánc, az irodalom és a képzőművészet témakörében.
Napvilág.net Kulturális hírportál és online magazin.