E katalógus rendeltetése összegezni eddigi pályám alapvető tanulságait, fényt deríteni azon állandó, tudatos, és nem tudatos törekvésemre, hogy a tárgyi valóság környezetünkből kiemelt elemeinek összeszerkesztésével, építésével fejezzem ki magam, sajátos, alkatomnak megfelelő módon. Más szóval, bizonyítani, hogy szemléletem konstruktív és a kollázselv mechanizmusa szerint működött kezdettől fogva.
Még nem tudtam merre induljak, amikor megérintett a "kitervelt" véletlenek izgalma, a talált vagy előregyártott elemekből való építkezés szenvedélye, a hirtelen irány- és szögváltások, a meredek vágások keltette feszültség közvetítésének vágya. A grafika sarkítottsága, kiélezettsége csak kezdetben elégített ki. Gondolataim, elképzeléseim a térbenyomulást igényelték. Volt aki jelezte, hogy egyes grafikáim kompozíciós megoldása szobor jellegű. A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején készült objektek, a FEHÉR TÁRGYAK - műfaji meghatározásai: képarchitektura, térgrafika - jelzik, hogy tudatosan fejlesztettem grafikai alakzataimat a harmadik dimenzió irányában, bár még nem tudtam, hogy ez a műfaj assemblage /síkplasztika*/ néven jelen van már a kortárs művészetben.
A kollázst műfaji valóságában akkor vállaltam fel, amikor a "kötelező" doktori fokozatszerzést tűztem ki célul. Addig spontán módon születtek kollázsaim, mindannyiszor eleget téve egy megmagyarázhatatlan belső kényszernek, mely nyilvánvalóan bizonyos gondolkodástípust,- kultúrát feltételezett. Akadémiai tanulmányaimat Barcsay Jenő művészete és Művészeti anatómiája hatása alatt végeztem. Bizonyára általa "férkőztem" a szentendreiek közelébe. Amikor felfedeztem (a 60-as évek vége felé) Vajda Lajost, Korniss Dezsőt, Bálint Endrét nyomban úgy éreztem, hogy szemléletük további munkásságom természetes közege. Ezért, ha stílusom meghatározását kérik tőlem, immár csak a (szentendrei) konstruktív szürrealista szemléletet vallom magaménak.
Törekvéseimet kezdeti kollázsaim (Hangulat, Hagyaték, Ovális kollázs, stb.), valamint kisméretű kollázsvázlataim még nem tükrözik igazán. Szerkesztésük közben kezdtem hasznosítani a sokszorosító grafikai "selejtet", próba-és egyéb félresikerült levonatokat. Ennek előnye az volt többek között, hogy kialakult a szemléleti kontinuitás grafikai és kollázsműveim között. A kompozíció szerkezeti sajátosságait figyelembe véve látványosnak bizonyult a motívumok vagyis az alapelemek újrarendezésekor végbemenő tartalmi átlényegülés. A kollázs-kompozíció új léptékben, új formaviszonyulási,- kapcsolódási,- illeszkedési rendszerében teljesen új konfigurációk jöttek Iétre.
A modul, az eredeti metszet-kompozícióból kiemelt alapegység ismétlése által az így kialakult szerialitás érzékletes felületi mozgalmasságot eredményezett. /Mecano-fal/ Ebben az időelemnek is szerepe van, mert a felületet ellepő, egymás mellé és alá illesztett modulok sora azáltal kelt mozgásérzetet, hogy a szemnek az animációs technikát utánozva kell végigpásztáznia a felületet. Egyhangúságának és feszültségének feloldását szolgálja az egyik modul csattanókénti kiemelése.
Később, a "selejt"-kivárás helyett, immár tudatosan a kollázskészítés céljára kezdtem gyártani a grafikai nyersanyagot és előre megfontoltan modulálni a levonatok színét, tónusát, textúráját. A festék és a papír együtt egy új minőséget eredményeznek, egy anyagszerű, enyhén domborított felületet. A tárgy a dúc, a nyomóforma. A nedvesen rápréselt papír a nyomás révén felveszi a dúc mélyedéseinek és domborulatainak formáját, mintáját és festékes- "patinás" anyagszerű felületével leutánozva a tárgyat. Így válik "síkplasztikává". Ugyanakkor a sokszorosító grafika előnye, hogy egyazon motívum több példányát lehet legyártani, ezáltal a motívumot modulként működtetni. Ebben a folyamatban a
A kollográfiát régiónkban Feszt László, a kolozsvári Akadémia tanára vezette be 1965 körül. Munkásságának tetemes részét ez az eljárás képezi, bizonyítva, hogy igénytelen anyagok az alkotás folyamatában megnemesednek és mívességben felveszik a versenyt a hagyományos eljárással készült metszet-levonatokkal.
kollográfia* sajátos helyzetben van, mert készítési módja - ragasztás, majd festékezés - révén a dúc maga a kollázs. Azáltal, hogy különféle síkplasztikai, tehát enyhén háromdimenziós elemeket tartalmaz, a levonat magáról a tárgyról és nem a tárgy fémlemezre rajzolt-maratott másáról készül. Kollázs eljárásom tulajdonképpen egy köztes, a kollázs és montázs közötti technika, mert legtöbbször úgy illesztem össze a levonat-darabokat, mintha fotók lennének.
A valódi montázs és az én eljárásom között az a különbség, hogy míg a fotók többnyire tartalmi szempontból, értelemszerűen állnak össze, eszmei töltettel rendelkeznek, nálam az alakzatok formai szempontok szerint épülnek fel, megőrizve valamit az eredeti grafika hangulatából. Az újabb jelentéssel felruházott, formailag átértelmezett töredékekből felépített kompozíció ezektől a tartalmi vonatkozásoktól rendszerint eltávolodik és esetleg csak címében van némi utalás előbbi tartalmára.
Bizonyára nem véletlen, hogy egyik legmarkánsabb foltmaratásos munkám, a Cantata Profana című triptichon nyújtotta jelenlegi kompozícióim nyersanyagának túlnyomó részét. Ezekben a nagyméretű kollázsokat "előrevetítő" motívumokban számos társítási lehetőség rejlik, melyek eredménye a formai átalakulásban megnyilvánuló spontán jelentésváltás. A Cantata Profana című triptichon azért volt erre alkalmas nyersanyag, mert formavilága megfelelt az aktualizálásnak, a műszaki civilizáció elmeivel való szembeállításnak. A bartóki mű által motivált formák az ösztönök mélységéből feltörő emberi konfliktusok szereplői. Az organikus alakzatokat felváltó mechanikus szerkezetek, pontosabban ezek alkatrészei tovább hordozzák az alapgondolatot, de már önállóan, megtisztulva az epikus elemektől. Az eredeti kompozícióban használt elemek nem egy létező mechanizmus részei, hanem azok lehetséges vagy lehetetlen mechanomorfikus parafrázisai. Konstruktív beállítottságomból eredően, valószínűleg a sci-fi és a bionika hatására kezdtem el hajtókarokat, csatlórudakat, mechanikus izületeket, öntőformákat és lyukas traverzeket alkalmazni, mégpedig éppen ott, ahol a szüzsé emberi vagy állati anatómiával kapcsolatos szervességet sugall.
Ezek a szerkezeti elemek hangsúlyosan vannak jelen a szürrealista stílusjegyeket tartalmazó közegben, kerülve a konfliktus lehetőségét, hiszen a kettő együtt olyan, mint a csontváz és a ráépülő izomzat. Vonzódásomat a műszaki, szerkezeti elemek formavilágához, főképp a századeleji, erejüket tekintve emberléptékű gépekhez, úgy mint Chaplin Modern idők című filmjé-nek gépezet-dzsungeléhez, illetve a mai robotok bionikus elvek alapján kifejlesztett, funkcionális anatómiájához, azzal a bűvölettel magyarázom, mely e gépek közelében úrrá lesz rajtam. Konstruktív, mértani felépítésük, az alkatrészek imponáló szerialitása, fémes színviláguk, szigorúan fegyelmezett és szinkronizált automatizmusuk mozgásritmusuk szinte misztikus szorongást keltenek bennem. Talán, részemről ebben nyilvánul meg "a világunkból hiányzó, erősen nélkülözött mítosz iránti vágy", mely által ezek a tárgyak egy "ismeretlen, rejtelmes szertartás kellékeivé válnak." /Kováts Albert/
E katalógusban idézett műveim túlnyomó része egyetlen eljárást képvisel. A motívumokkal való építkezés módját, valamint a kompozíciótípust illetően viszont munkáim között határozott különbségek vannak. Egyazon motívum több kompozícióban is szerepel más-más viszonyulási rendszerben, úgy környezetével, mint az ismétlések folyamán önmagával szemben. Az egyik kompozíciótípust az egész felületet beborító, ritmikusan szövevényes struktúrát felvonultató Mecano-fal képviseli és ide tartozik a Fal is, azzal a különbséggel, hogy az előbbinek többirányú ritmusával, dinamikájával szemben a Fal hangsúlyozottan a sztereotípiára épül. Továbbá az is, hogy a Falat megtöri a rés, melynek áthidalása az ugyancsak ritmikusan ismétlődő anyagszerű ezüstös lapok feladata.
Más típust képviselnek az Utolsó ítélet és Bűnbeesés című kollázsaim. Előzményeik a Reneszánszban találhatóak, de a bibliai címek csupán az abból a korból ismert kompozíció típusra utalnak, és nem az eredeti tartalomra. A tartalmi vonatkozás érvényes viszont Cantata Profana című kompozícióm esetében, mely halvány utalás a valós szarvasábrázolásra. A kompozíció lényege azonban itt is a függőlegesek, vízszintesek, átlósok különböző anyagszerűséggel alátámasztott ritmusában rejlik.
Szervesebb, "anatómikusabb" formavilágot idéznek a Rétegek I, II, de a kompozíció itt is kötött, alulról fölfelé, toronyszerűen, oszlopszerúen epitett. A mechanikus elemek itt is szóhoz jutnak. A Fejtanulmányok lazán szervezett, mesterséges esetlegességeket, szürrealista töredékeket felvonultató felületek. A Szamurájcímű kollázsok esetében a jelmezre, fegyverzetre történő utalás ürügy a mellkép építményszerű megjelenítéséhez, melyben a geometrikus tektonikáé a döntő szerep. Mindamellett, hogy a század második feléből számos hasonló megfogalmazású, modulált elemeket felsorakoztató művet ismerünk, a nyersanyag sugallatára elkészítettem "24" illetve "16 modulált modul" című kollázsaimat is. Az ilyenfajta kompozíciókat lezárni nem lehet, csak abbahagyni, amikor elfogy a nyersanyag vagy a felület, melyre kirakjuk az elemeket. A szabályos elrendezés azért mégis a befejezettség érzetét kelti, a "frázis" kerek és kiegyensúlyozott. A felsorakoztatás folyamán az alapelem fokozatosan módosul, ugyanakkor egyhangúan egyforma. Ezek a kompozíciók formalét-hiposz-tázisokat jelenítenek meg, melyek a finom eltérések révén teremtik meg a "cselekményt". Itt újra a fiktív alkatrészutánzatoké a főszerep, de ezúttal a passzív funkcionalitás jegyében. Bevezetőm célja érzékelhetővé tenni a folyamatot, mely munkásságom lényegét képezi. Remélem sikerült némi magyarázatot nyújtani törekvéseim művekben történő megtestesüléséhez, valamint segítséget annak az alkotói típusnak megértéséhez, melyet képviselek.
Kazinczy Gábor
