A Lakodalom c. festménye előtt

Nemcsak ragaszkodik szülővárosához, de töretlenül öregbíti is annak hírnevét. A Makói Grafikai Művésztelep művészeti vezetőjeként (1977–1990) városunk a magyar művészeti élet homlokterébe került, hiszen a makói telepen az akkori kornak, de napjainknak is legkiválóbb grafikusai alkottak. Tevékenységével Makónak „tiszteletbeli attaséja” lett.

1940. február 4-én született. A makói Bajza József általános iskolában végzett, és a budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnázium kerámia szakán 1958-ban érettségizett. 1959–66-ban a Magyar Képzőművészeti Főiskolán Kádár György festőosztályába járt, 1967-től három évig Derkovits-ösztöndíjas volt. 1968-tól a Magyar Képzőművészeti Főiskolán gyakornok, tanársegéd, adjunktus; 1991-től a Képgrafikai Tanszéken tanszékvezető egyetemi tanár. 2008-ban vonult nyugállományba. 1969-től Szentendrén él.

Hóesés az Arany János utcában

Kamaszkori, teljes értékű kvalitást mutató akvarelljeit, rajzait fél évszázaddal később, amikor a művész pályája csúcsán volt, ismerhettük meg. Az ifjúkori műveket az 1956-os forradalom ötvenéves évfordulójára bátyja, János ásta elő, és tucatnyi helyen, így Makón is bemutatták. Legkorábbi munkáit a hagymás nép szorgalmával festette, rajzolta; témája a szülőház, a család, a rokonság, a szomszédok, vagy az utca, az ótemplom, az öregiskola, netán a csordajárás.

Az 56-os forradalom idején készült munkái és az ez idő tájt festett makói tárgyú atmoszférikus perspektívával készült ábrázolása (pl. a Hóesés az Arany János utcában című lap) az érett festő főművének (Lakodalom) jegyeiről tanúskodik.

Főiskolás korában, 1965-ben Makón rendeztük első önálló kiállítását. Ekkor – a rá máig jellemző hivalkodásnélküliséggel – így jellemezte művészi pályakezdését: „Az életem szerencsésen indult: sikerült bejutnom előbb a művészeti gimnáziumba, majd a Képzőművészeti Főiskolára. A főiskolán végig Kádár mesternél voltam. Előtte pedig Kmetty mesterhez jártam esti tanfolyamra. Ő indított el egy olyan látásmóddal, amit Kádár mesternél azután folytathattam. A táblaképfestésen kívül érdekelnek a murális műfajok is, ezen belül a mozaik és a kerámia. Ezeknek a technikáját is szeretném elsajátítani. A kerámia iránti vonzalmam nem új keletű, a művészeti gimnáziumban kerámia szakon végeztem, amit a festés mellett azóta is folytatok. Szerencsémnek tartom, hogy járhattam néhány külföldi múzeumban is, ami nagy örömet jelentett számomra. Egyelőre csak dolgozni szeretnék, és megtalálni önmagam.” A korabeli lap „nagy ambícióval, sokat dolgozó, tehetséges és ígéretes” művészként jellemezte.

A főiskola befejezése után különböző anyagokkal és műfajokkal kezdett kísérletezni. Intenzíven foglalkozott képgrafikával, kerámiával, alkalmazott grafikával. Kereső-kutató, különböző anyagokkal és műfajokkal kísérletező, viszonylag nem túl hosszú korszaka után a festő Kocsis Imre neve grafikusként vált ismertté.

Előszoba

Az 1968-as Velencei Biennále meghatározó élményének hatására felismerte, hogy az akkori hazai hivatalos szakma által művelt félfigurális, félabsztrakt festészet nem vezet sehová. A hatvanas években kezdődött robbanásszerű változások egészen másról szóltak világszerte. A korszak figurális pop-art vonulatának hatására Kocsis Imre a fotó felhasználásával teljesen új irányba indult el, majd a művészi szitanyomás általa történt meghonosításával, elterjesztésével a szakma meghatározó jelentőségű művészévé vált (Zenegép 1972, Kamera sorozat 1972.). Grafikái sikeres szereplése után is festőnek vallotta magát. Egymás után készültek jelentős munkái: Előszoba 1972, Szanálás 1974–76, Zalkodi építőtábor 1975, Külváros 1976, Kirakat 1976–77. A hetvenes évek derekától már a magyar hiperrealista törekvések egyik vezető mestereként tartják számon.

Külváros

Ismerte az irányzat amerikai klasszikusait, talán Kirakat című nagyméretű alkotásának előképe lehet Duane Hanson Ni bevásárlókosárral című műanyag plasztikája; de Kocsis Imre személyesen megélt élményanyaga a magyar valóságba gyökerezik.

Szanálás

Tizennégy évesen került föl Budapestre. „Megszerettem Pest kopott belvárosát – idézte föl emlékeit –, a városi életmód furcsa izoláltságát. Közel állt hozzám. Még főiskola után is rengeteget jártam gyalog, ismertem az összes átjáró házat a VI., VII. kerületben. Ezek a lepusztult, öreg bérházak évtizedek alatt szinte semmit sem változtak. Sokat láttak, és nekem valami személyes közöm lett hozzájuk. Ezt akartam feldolgozni. Persze, ez akkor sikerült igazán, amikor már kicsit kívülállóként tudtam szemlélni mindezt.” „Kocsis Imre szavaiból – Kolozsváry Mariann szerint – úgy tűnik, hogy a külvároshoz fűződő viszonyából hiányzik József Attila fájdalmas kiáltása. Képein valóban a kívülálló szemével rögzíti részletező látleleteit erről a szegényes világról. Ám ez csalóka, mert a hiperrealista ábrázolása ebben a környezetben maga a felkiáltójel. Aprólékos műgonddal ábrázolja azt, ami ócska, ami elhanyagolt, az odavetett szemetet, s az itt lakó egyszerű, magányos embert, akire általában rá sem pillant más – feszítő ellentétet ad ez az igénytelenségről szóló igényesség.”

Pest utcáin fényképezőgéppel barangolt. Benyomásait, a látványt lencsevégre vette. A fotózással az életből akart ellesni jelenségeket, mozdulatokat. A sok-sok fölvételen, dián rögzített emlékképek azután kiindulópontul szolgáltak alkotásaihoz. „Számomra kézenfekvő eszköz a fényképezés. Nem állhatok ki az utcára, hogy lefessek egy asszonyságot. Addig járok és fényképezek, amíg rá nem találok arra a személyre, szituációra, akikre, amire feltétlenül szükségem van az előre elképzelt megvilágításban, színben és így tovább. Tehát nem vaktában nyomom le a masina gombját. Már útra kelés előtt meglehetősen pontosan megfogalmazódik bennem, hogy mit akarok csinálni.”

A Kirakathoza dokumentumszerű részletek miatt készített sok fölvételt. És végre ráakadt egy szürkés, kiülepesedett szoknyájú, barna kardigános nőre. Számára ugyanis a valóságos, és nem a beállított szituációra volt szükség. A felhúzott redőny mögött fehér foltot, az üres kirakatot jelzi, ami a művész szociális érzékenységét mutatta. E festmény miatt az 1979-es kiállításának televíziós bemutatását az Aczél György-i akarat a képernyőről leparancsolta.

A művészhez hozzánőtt a kiegyezés utáni eklektikus budapesti városkép. A Szanálás a pusztuló, málladozó falú bérház bontását idézi. A kép embernélküli, dermedt hangulatot áraszt. Az épület díszletszerű homlokzata még áll, de a ráma nélküli ablaknyíláson már a semmibe vezeti tekintetünket.

Zalkodi építőtábor

A korszak fő műve a Zalkodi építőtábor, mely munkatábori élményéből született, vaskos realizmusával emlékművé magasztosult keze alatt. Minden egzaktsága ellenére erre a munkájára is a többértelműség jellemző. „A zalkodi építőtábor című képem biztos, hogy groteszkségével hat elsősorban, ugyanakkor azonban én több más gondolatot is meg akartam, érzésem szerint meg is fogalmaztam benne. Ha megfordítom ezeket a kalimpáló lábakat, akkor ez eléggé drasztikus emlékeket idéz. Külön jelentést ad még neki, hogy szinte abszurdnak tekinthető térben helyezem el. Egy kicsit talán időtlenné is teszi, másrészt pedig színpadszerűvé fogalmazza át.” Ezzel a talicskás képével nemzedéki szimbólumot tudott teremteni.

Míg az irányzat amerikai képviselői szenvtelenül ábrázolják választott témájukat, Kocsis Imre személyes érzelmeit is közli. Erről így vall: „Kétféleképpen lehet közeledni a műhöz: vagy racionálisan, vagy pedig érzelmileg. Az utóbbit még felosztottam magamban érzelmeket kiváltani szándékozó, vagy az érzelmet közlő műtípusra. Én a főiskolás időkben a két utóbbi lehetőségből az elsőt választottam, de azután kiderült, hogy ezt csak egy darabig lehet csinálni. Túl személyesnek tűnt. Úgy éreztem, hogy az életről való benyomásaim, véleményeim kifejezéséhez egy tárgyszerűbb előadásmód illik.”

Hiperrealista korszakának második felében születtek a kulcslyukképek. Ennek makói gyökerei voltak: „Úgy éreztem, hogy a korábbi témakört kifestettem magamból. Izgatott viszont gyermekkorom élményvilága, így ide nyúltam vissza inspirációért. A kulcslyuknak meghatározó szerepe volt kisgyermek koromban. A háború után elég szigorúan fogtak bennünket. Furcsa elzártságban éltünk, az utcára nem volt szabad kimennünk, sok mindennel ijesztgettek bennünket. Nos, az egyik kerítésoszlopon volt egy lyuk. Ezen a lyukon keresztül láttam, mi történik a világban.” A kulcslyuk képmezőjében tájrészlet jelenik meg, amely olykor kiegészül naturalisztikusan festett kulccsal, kulcspárral. Formailag emblémaszerű, jelentése metaforikus. A kulcs fantomtárgy marad, mert kívülről nyitja a zárat. A kulcslyukképeken olykor a lepke is megjelenik. Kocsis Imre egyébként szenvedélyes lepkegyűjtő. A tudós szakemberek gondosságával gyűjti, rendszerezi, preparálja lepkéit. Hobbijának is elkötelezetten, magas színvonalon, rendkívül igényesen hódol. Egyik méltatója írja: „A lepke, az életmű szimbolikus főhőse, centrális elhelyezése folytán épp a mélység és magasság határán áll. A mesteri kompozíció a mozgás illúzióját kelti; úgy tűnik, mintha a nagy lepke középütt ülve libikókázna ide-oda mélység és magasság, sötétség és fény, nappal és éj lengő síkjain.” De Kocsis Imre nem mesélni akar, nem kíván illúziókat ébreszteni, ezért a kulcslyukképeiről a lepke elmarad. Ezt a motívumot túlságosan szépnek és sikamlósnak tartja.

Espersit emlékfal

Első murális munkáját a makói József Attila Múzeum megbízásából készítette az 1979. január 18-án fölavatott irodalmi emlékmúzeum részére. Az Espersit emlékfal Espersit Jánosnak és baráti körének emlékét idézi, akik olyan irodalmi, művészeti és szellemi életet teremtettek, hogy az általuk pártfogolt József Attila „Maros-menti Konstantinápolyként” emlegette a várost. A tölgyfából és mázas kerámiából készült hármas kompozíció első eleme egy női torzó, amely kifejezi, hogy ez az európai műveltségű baráti kör igazról és szépről álmodozik; a középső rész uralkodó eleme a vörös rózsa, példázva forradalmiságukat (dr. Diósszilágyi Sámuel a kórházba minden nap gomblyukában piros szegfűvel ment dolgozni); a harmadik elem, a fogasra akasztott kabátok, kalapok azt érzékeltetik, hogy a radikális kör tagjainak lételeme a rendszeres együttlét, a gondolatok kicserélése, megvitatása.

József Attila utcatábla Makón

Másik makói munkája a József Attila emléktábla, amelyet a költőről elnevezett utca elején 1984-ben helyezett el. Míg a hagyományos emléktáblákon szöveg is szokott lenni, Kocsis Imre itt kizárólag metaforikus képet alkalmazott.

Abból indult ki, hogy József Attila számára Makó jelentette a Parnasszusra való elindulást. Ezt pedig a makói verseket magába foglaló első verseskötet fejezi ki. Juhász Gyula a kötet előszavában is ezt tartja fontosnak: „íme a költő, aki elindul magasba és mélybe”. A Kocsis Imre alkotta emléktábla a Szépség koldusa borítójának megmintázása. A borító Békeffy György szegedi festő kisgrafikájának, illetve Koroknay József szegedi nyomdász tipográfiájának egységére épül. A nyomdász büszkén írta: „József Attila rímei alá – nagy örömmel – én adtam az ólomlábat; az ő dolga, hogy bedörögjön vele a magyar irodalomba”. Kocsis Imre az egykori képzeletbeli, magasnyomású klisét nagyította föl, ebből képletesen a költő makói indulását jelképező emblémát alkotott. A klisé mindig tükörképet jelent, ettől el kellett térnie, mivel a szöveg visszafelé olvasása nehezítette volna a megértést. Mivel a tábla nem falra, hanem aszfaltba öntve lett elhelyezve, előbb meghökkenést váltott ki. A tábla járdába helyezésének ötlete a városháza bejáratánál lévő Magyar Asphalt Részvénytársaság rézbetűs föliratból eredt. Kocsis Imre úgy érezte, a kifényesedő réz vagy bronz nem illene József Attilához, ezért az öntöttvasat választotta. A tábla készítése közben fölmerült, hogy a falra kisebb akácfa-kompozíció is készüljön, sőt az is, hogy bronzból lábnyomok kerüljenek az aszfaltba, de mindkettőt elvetette, mert bőbeszédűnek érezte.

Alumínium pannó, Debrecen

Pop artos és hiperrealista korszakát a debreceni Kölcsey Ferenc Művelődési Központ táncterme részére alumíniumra festett száz négyzetméteres Pannója zárja. Ez tehát számvetés volt, a két korszak tanulságait összegző munka.

Új művészi korszakának születése szintén kötődik a szülővároshoz. A makói grafikai alkotó telepen az eltérő alkatú művészek között munkásságában újat hozó vonulat indult. Ekkor foglalkoztatta a gesztusokból alakított formanyelv.

Így születik meg a Marokkó. Itt az ismert pálcikás gyermekjáték helyett ceruzákat használt, melyek nyomot hagytak a papíron. Ezek után egymásra vetítette a konkrét szituációkat és az esetlegesen létrejött nyomokat, együtt mutatvabe az eseményt és az eredményt. Gesztusfestészetét példázza az Irka-firka, az Uram segíts I. II. III. és a kaszás képek sorozata.

Szivárványkaszás

A kaszás képekből előbb a fölhasogatott vásznak keletkeztek. Ez is makói megélt élményekre vezethető vissza. A kukorica ekekapálásakor lovat vezetve az éles levelek össze-vissza vágták karját.  A kalapos nádvágó maga a művész, aki a semmit, a levegőt kaszálja. A Szivárványkaszáson leheletfinoman még jelen van a színes ív artisztikuma, de kaszás képeiről hiányzik a kolorizmus, amely Kocsis Imre korábbi alkotásaira annyira jellemző volt. Az ég és a föld harmóniája csak színek nélkül fejezhető ki. A monokrómiát az a szándék hozta létre, hogy le akarta egyszerűsíteni a világot jóra és rosszra, fehérre és feketére. A Szivárványkaszásban iszonyú irónia rejlik. A világ paránya kezet emel az égre. Kaszával ront a szivárványnak. Mire jut? Tehetetlenségében a maga formálta képet hasogatja össze.

A rovartan mellett másik hobbija a botanika. „A japán kert azért érdekel, mert az, mint köztudott, a természet egy darabját hozza újra létre, kölcsön véve a környezetet, az őshonos növények közé ravaszul egzotikus növényeket bújtat. Az én kertem színre, ellenfényre van komponálva…”

Szentendrei kertjét egységes szellemben alakítja. Ügyel a kövek és a növényzet helyes arányának megőrzésére. A kert kialakítása számára szobrászi és festői feladat volt. Szobrászként tervezte meg a patak medrét, a kövek tömegét; festőként több nézőpontra alakította ki a kertet. Ügyelt a napszakonkénti változó fény-árnyékhatásra, valamint arra, hogy a díszítés nélküli kövek harmonizáljanak a közelükbe ültetett növényekkel és a bokrok formáival. A szentendrei kert tehát valóságos műalkotás, és maga a japán kert művészetében képi formát ölt. „A japán kert révén szerettem meg – vallja ebben az időben keletkezett képeiről – a japán művészetet. És itt visszajutunk egy korábbi témához: a monokrómiához. A japán művészet is ilyen, majdnem monokróm, s mennyivel többet tud közölni ezzel az elhagyásos módszerrel. A sok fekete-fehérben itt-ott felbukkan egy-egy színfolt, s mégis sokkal többet fejez ki, mintha valaki a fát zöldre festi, az eget meg kékre.” Botanizálása menekülés korunk mesterkélt világából, a ránk kényszerített művi környezetből. Kertjében az egzotikus növények együtt élnek az itteni táj őshonos vadnövényeivel, mint aljnövényzettel.

Lakodalom

Egy évtizedes, a gesztus lehetőségeit feltáró periódus után, a Lakodalom című festmény eddigi művészi munkásságának összefoglalása. Főműve, amely reprezentálja alkotói munkásságát, életművét. A téma harminc évig foglalkoztatta. Az ötlet egy dunántúli lakodalomban született. 1968-ban járt Baracson, ott készültek első felvételei a lakodalmi főzőasszonyokról. A főművet bemutató millenniumi album bepillantást nyújt az adatgyűjtésbe. Fényképeken örökítette meg az omladozó tapasztású makói házakat (1987), udvarokat a létrákkal (1990), apátfalvi katlanokat (1977). Szorosan tapad konkrét emlékekhez, töprengésekhez, de egész életének múltbeli élményanyagához is. A Lakodalom egy életmű hozadéka. A látvány festői élménnyé érlelődött. A 3×4,5 méteres vásznat 1989-ben Olaszországban vásárolta, 1990-ben alapozta le, rá egy évre kezdte el a festést, és hatvanadik születésnapjára, illetve az  államalapítás ezredik évfordulójára fejezte be.

Egy letűnő világot örökített meg, melyhez maga is ezer szállal kötődött. Benn a lakodalomban csillogás, mulatozás, vidámság van, brummog a bőgő, a legények kurjongatnak, addig a kinti sátorban fölöttébb egyszerű körülmények között folyik az előkészület. Itt minden szegényes, ütött-kopott, tele néprajzi rekvizitumokkal. Ócska, rozsdaette katlanok, amelyek egyike-másika félbevágott vashordóból házilagosan készült, füstölés ellen frissen sárral bekenve, ezekből kusza, összevissza meredező kályhacsövek nyúlnak ki; mindenfelé szedett-vedett edények, lepattogzott vájdling, horganyzott bádog teknő, padlásról lehozott fateknő, bádoglocsoló, ócska létra, málladozó tapasztású fal. A köszvényes kezű asszonyon kékfestős kimustrált ruhadarabok, agyonmosott barhent kendő, félretaposott sarkú cipő. Mindez egy családi ünnep hétköznapi jelenete. De nem teátrálisan megrendezett skanzenben vagyunk, ez a magyar valóság, Juhász Gyula szavaival: „Magyar táj, magyar ecsettel” megfestve.

A Lakodalom kompozíció összességében és részleteiben is azt sugallja, Középkelet-Európában vagyunk. Hány pusztulást és újrakezdést kellett itt átélni! Ez a lakodalmi életkép földhözragadtságunkat örökítette meg. Így élünk mi kétezerben! Igazi Kocsis Imrés figurális fotórealista látvány. Mint alkotás viszont monumentális. Találóan állapította meg a képről Bárdosi József: A Lakodalom talán Aba-Novák óta nem látott, nagyvonalú életkép-freskó.
Kocsis Imre sohasem volt termelő művész. „Valójában – vallotta magáról – alapozni szeretetek a legjobban. Rendkívül lassan dolgozom, kivárom, míg teljesen beérnek a dolgok.” Kísérletező művész. Szerinte nemcsak használni, de gyarapítani is kell az ismereteket. Ez vonatkozik az alkotói magatartásformákra éppúgy, mint a technikaiakra. Az új technikai eljárások elméletileg is foglalkoztatták, de mindennapi gyakorlatában szintén végigkísérik pályáját. Képes összeegyeztetni az évezredes hagyományt korának csúcstechnikájával.

Jószerével a családi körrel indult pályája, és oda tér vissza immár magas művészi fokon. Az idősebb embernek közelebb van a horizont, ámde ezen belül is minden megvan. Mindaz, ami valójában rá tartozik. Igazolódni látszanak Montaigne szavai: „Istenem, be nagy áldás a bölcsesség annak, aki képességéhez tudja igazítani kívánságait: nincs ennél hasznosabb tudomány!” Tapasztalható a festő finom érzéke a percnyi tünemények iránt: a dinnye elfogy, a gyerek kilép az ajtón, a macskára vetődő fénysugár elfakul, ha a fa lombját útjába hajtja a nyári szél.

Dinnyeevő

Művészetére hatott a pop art jelképrendszere, a hiperrealizmus fotórealisztikus megfogalmazása, a japán kultúrfilozófia érzelgősségmentes egyszerűsége, de pályája során a divatváltozásoktól távoltartotta magát. A fokozott műgond, a mívesség jellemzi művészetét. Szeret jelképekben, szimbólumokban gondolkodni. Művein a fényképszerű valóságelem emblémajellegű metaforikus tartalom hordozójává válik. A köznapi pillanatképet emeli a művészet szférájába. Az általános igazságok megfogalmazására törekszik. A renyheséget, a szellemi tunyaságot elutasítja. Kedveli a tőmondatos, egzakt fogalmazást, a halk érvelést; kerüli a harsogást, a bőbeszédűséget. A születendő mű hosszabb ideig érlelődik benne, meditáló alkat.

Kocsis Imre mindenekelőtt festőnek tarja magát, de pop-art hatású kerámiamunkái és grafikai eljárásokkal készült nyomatai is maradandóak. A művészi szitanyomással képes volt rézkarc-, fametszet- vagy litográfiafinomságú vonal-, folt- és színhatásokat elérni.

Számon tartott művészeti szakíró is. A Képzőművészet iskolája kézikönyv (1991, 1953) harmadik kiadásában (1978) jelent meg Új eljárások a grafikában (a szitanyomás, a fotólitográfia, dombornyomás, heliogravür) fejezete. A képzőművészeti technikai eljárásokról szóló cikkei a Művészet című folyóiratban jelentek meg.Kertművészeti szakcikkeket a Kertbarát magazin és a Lakáskultúra számára írt. A Képzőművészeti Főiskolán mindenkinél tovább, négy évtizedig (1968–2008) tanított. Fotózás terén professzionista volt. A Makói Grafikai Művésztelepen folytatott  munkájáról külön fejezetben szólunk. Életművét a művészettörténet elismeri, rangjához méltó a Művészeti lexikon szócikke és a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteménykalauzában Aba-Novák, Ferenczy Károly, Mednyánszky, Szinnyei Merse Pál mellett Kocsis Imre is azonos, egy oldal terjedelmet kapott. Az általa vezetett művésztelep mappái múzeumunk, a Lakodalom című főműve a Hagymaház legfőbb kincse.

Egyéni kiállításai

1965 József Attila Múzeum, Makó
1973 Stúdió Galéria, Budapest
1977 Magyar Nemzeti Galéria (Műhely sorozat)
1977 József Attila Könyvtár, Makó. (Kisfalusi Mártával)
1979 Művésztelepi Galéria, Szentendre
1979 Galeria Mensch, Hamburg
1979 Színháztéri Galéria, Pécs
1980 Kölcsey Ferenc Művelődési Központ, Debrecen
1882 Bartók Béla Művelődési Központ, Mohács
1984 Nyári Galéria, Fonyód           
1985 Ez nem sikerült. Óbudai Pincegaléria, Zichy-kastély
1985 „L’ Atelier 56” Tournai, Belgium
1985 Ifjúsági Ház, Székesfehérvár        
1986 Kocsis Imre újabb képei. Vigadó Galéria, Budapest
1986 Megyei Művelődési Központ, Szolnok           
1987 Schlossfest in Hoechst. Jahrhunderthalle, Frankfurt am Main
1988 Képtár, Szentendre. (Gyűjteményes kiállítás)
1988 József Attila Múzeum, Makó. (Gyűjteményes kiállítás)
1994 „Dobozkert” (japán és távol-keleti munkái) EGIS Gyógyszergyár,  Bp.
1995 Kulcslyuk-képek 1972–1995. MHB IMMO ART Galéria, Budapest
1998 „Párbeszéd a kerttel”, Pest Center
2000 Festmények. Hagymaház, Makó
2001 Lakodalom, állandó kiállítás, Makó Hagymaház
2004 Szentendrei művészportrék. Szentendrei Képtár Kamaraterme
2006 Rajzok és emlékek 1956, Makó Városház Galéria
2006 Rajzok és emlékek 1956, Szentendre, Műhely Galéria
2006 Makói emlékek 1955–57. Makó, József Attila Múzeum

Tudományos fokozatok

1985 Munkácsy-díj
1996 Magyar Felsőoktatásért Emlékplakett
1999 Habilitált mester
2002 Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt
2002 A Magyar Művészetért-díj
2002 DLA habil.
2008 Professor emeritus
2009 Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje

Szakmai, közéleti tevékenység

1971-től a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének tagja
1980-tól a Magyar Rovartani Társaság tagja
1987-1990  a Szövetség Választmányi és Ellenőrző Bizottság tagja
1977-1990 a Makói Grafikai Művésztelep szervezője és művészeti vezetője
1990-1995 a Derkovits Ösztöndíj Bizottság tagja
1994-től a Magyar Akkreditációs Bizottság tagja
1994-től a Szinyei Merse Pál Társaság tagja

Dr. Tóth Ferenc
nyugalmazott múzeumigazgató