Szathmári Sándor: Kazohinia

Szathmári Sándor Szathmári Sándor neve valószínűleg sokak számára ismeretlenül hangzik. Sokáig még a hozzáértő irodalmi körök is azt hitték, hogy álnév. Az író 1897-ben született Gyulán, a Műegyetemen tanult és egész életében mérnökként dolgozott. Soha nem vett részt semmilyen irodalmi társaságban, csak maga szórakoztatására foglalkozott természet- és társadalomtudományi vizsgálódásokkal. Nyitott szemmel járt-kelt a világban, figyelte a két világháború között élt magyar társadalmat. Láthatta az elszegényedett, de a külsőségekhez görcsösen ragaszkodó nemeseket. Megfigyelhette úri életük ezer szabállyal átszőtt, bonyolult rendszerét, hogy "a társaságbeli ember mekkora csomagot vihet szégyen nélkül, kivel tegeződhetik, hogyan kell asztalhoz ülnie, udvarolnia, irodalmi s politikai dolgokban véleményt nyilvánítania." Átélte a világválságot. Tapasztalatai 1930-ban késztették először írásra. Négy évig dolgozott egy művön, amelyben összefoglalta világszemléletét, rávilágított a modern társadalom kiúttalanságára, amelyet értelmezni, megérteni is próbált. De ez a munkája soha nem jelent meg, mivel mire elkészült "Szathmári tartalmilag és formailag is kinőtte".

Ekkor fogott hozzá a Kazohiniához. Ezt a könyvet sokan hasonlítják SwiftGulliverjéhez. Természetesen nem alaptalanul, hiszen a főszereplő ebben az esetben is az angol hajóorvos. Mások HuxleySzép új világának másolatát látták benne. "Tekintve, hogy Kazohiniát a Szép új világ megjelenése előtt két évvel írtam, nem is tudtam tökéletesebben utánozni."-mondta Szathmári. Azonban fontos különbségek vannak az említett művek között. Szathmári nem társadalomkritikát írt. Ő az emberi nem hibáira mutatott rá.

A könyv két részből áll. Gulliver, miután Anglia újabb háborúba kezd, egy hadihajón hagyja el hazáját. Hamarosan támadás éri őket, a hajó elsüllyed, és csak ő vetődik szerencsésen partra egy ismeretlen szigeten, a hinek földjén. A hinek emberek, de a tudományos és társadalmi fejlődés egy jóval magasabb szintjén állnak, mint a 30-as évek Európája. Életük egyszerű és következetes, teljes összhangban áll a természettel hatalmas tudásuk és fantasztikus technikai vívmányaik ellenére. Nem ismerik az irodalmat, a művészetet, az érzéseket, általában az elvont gondolkodást. Számukra az létezik, amit meg tudnak fogni, ki tudnak számítani, elő tudnak állítani. Minden cselekedetüket az ész és a szükségszerűség motiválja. Nem töprengenek az élet értelmén, csak teszik a dolgukat. Beszélni is csak akkor beszélnek, ha valami praktikus mondandójuk van. A beszélgetés fogalmát nem ismerik - és nem is értik. Gulliver, akit Szathmári úgy formált meg zseniálisan, hogy bárki magára ismerhet benne, pár hónap elteltével az őrület határára jut. Hiányzik neki az emberi szó, a kedvesség, a lélek jelenléte. Végül maga könyörög, hogy bezárják a behin telepre.

A behinek is emberek, de bolondok. A hinek bezárva tartják őket, ahol aztán úgy és olyan szabályok szerint élhetnek, ahogy kedvük tartja. Gulliver hamar rájön, hogy ez még rosszabb, mint a hinek élete. A behinek semmit nem hajlandóak elfogadni, ami tény. Az étel nem tápláló, sőt bűn enni, de a hónuk alá szorított sárga kavicstól mindenki jóllakhat. Létezésük semmi másról nem szól, mint képtelenebbnél képtelenebb eszmék, nyakatekert gondolatok kiagyalásáról. Az író ilyennek látja az emberiséget. "Lelkes lénnyé vált, aki a maga képére, vágyai, igényei s főleg rögeszméi szerint akarja megváltoztatni a lét tiszta valóságát." A főhős számára még nagyobb kínt jelent az értelmetlen gondolatokhoz és cselekedetekhez való asszisztálás, mint a lélektelen hin-robot lét. Nem képes lelkesedni a "körért", sem a "négyszögért", és ölni sem akar értük. Nem akarja új ruháját megszaggatni, tüskéket rakni a székére, levágni a nők egyik fülét és "farvakargatással" köszönni. Képtelen magáévá tenni ezeknek az embereknek a gondolkodásmódját. Minden tartalom nélküli szavakat kreálnak, amelyeket más értelmetlenségekkel magyaráznak - de napról-napra másként. Gulliver innen kiszabadulva felüdülésnek érzi a hinek tiszta gondolkodását, de mégis rövid úton elhagyja a szigetet.Szathmári ezzel a két világgal az emberi lét két lehetséges végletét mutatja be. Az egyikben mindent az ész ural és irányít. A hinek nem boldogok, de nem is boldogtalanok, hiszen nem merül fel bennük ez a kérdés, egyszerűen léteznek. A behinek sem boldogok, de mindent megtesznek saját sanyargatásuk érdekében. Semmilyen praktikus dolog nem foglalkoztatja őket, csak a léleknek élnek. Egyik sem egészséges életforma. "Az ember a maga valóságában a kettő között él, egyaránt boldogtalanul és magára hagyottan a hinek természetes tökéletességében és a behinek teljes tébolyában."

Bár az író nem tört irodalmi babérokra, nem szépirodalmi művet akart írni, mégis maradandót alkotott. A stílusa magával ragadó, szórakoztató, a történet fantáziadús. "Minden hasonló munkámat odaadnám a Kazohiniáért." - nyilatkozta Karinthy Frigyes.