Játékból
Hogy tetszett az előadás? Hát, egy kicsit furcsa volt. Hogy érted, hogy furcsa volt? Olyan üres volt a színpad. De hát volt ott például négy szék, mikrofonállvány… Igen, de ezeken és néhány más dolgon kívül nem volt ott semmi. És emiatt nem tudtad, hogy éppen hol járunk, mi történik? De igen, mégis…
Egy ehhez hasonló beszélgetés játszódott le azután, hogy egy kilencedikes osztály látta az Örkény István Színház Tóték-előadását. Mácsai Pál, a rendező tényleg nem zsúfolta tele a színpadot: tulajdonképpen egy kisebb színpad található rajta, függönnyel, amely mögül időnként előkerülnek mindenféle tárgyak (székek, mikrofonállvány…). A színpadkép tehát egyáltalán nem hasonlít a történet helyszínére, a fiktív Mátraszentannára: se házak, se kerítések, se hegyek. Mégsem mondhatjuk azt, hogy nem jelenik meg előttünk a helyszín; a szereplők beszélnek, gesztikulálnak, járnak-kelnek a színpadon, és kijelölik azt, hogy ettől eddig tart ez és ez. Ha a színpadról éppen egy busz suhan tova, utána néznek a szereplők, és néz a néző is: játékból van ott egy busz. „Játékból” – hajlamosak vagyunk elfelejteni a gyerekek által sokszor használt meglehetősen pontos kifejezést arra, hogy pontosan tudja minden jelenlévő, hol van a valóság és a fikció határa, mégis fontos, hogy a fikcióban is tudjunk létezni. Színházi közhely, hogy a darabot az alkotók és a befogadók együtt hozzák létre. Felmerül azonban a kérdés, hogy a kiindulópontul választott beszélgetésben az egyik fél (diák) számára miért hiányoztak a díszletek, amikor nélkülük is remekül el tudta képzelni a miliőt?
Üres színpadok és a vizuális igények
Az ókori görög és például a reneszánsz angol színjátszás nem nagyon használt díszleteket; illetve azt is mondhatjuk, hogy állandó díszletekkel dolgoztak: az előbbi esetében oszlopsorok, kapuk alkották a hátteret, az utóbbi színészei mögött sem volt más, csak egy erkély, alatta kapuval, a színpadot pedig tető fedte. A helyviszonyokat tovább pontosító díszletek teljesen hiányoztak: ugyanaz a kép hol dolgozószobát, hol erdőt, hol palotatermet „játszott”. Az évszázadok során egyre több dolog került a színpadra, a sokféle berendezés miatt forgószínpadokat építettek – úgy alakult, hogy sok ma élő ember számára a színház többé-kevésbé gazdag díszlet előtt való játékot jelenti. Hozzájárulhatnak mindehhez azok a vizuális hatások is, amelyekre a filmművészet szoktatta rá a nézőket – legyen pontosan és minden kétséget kizáróan jelölve, hol játszódik a cselekmény. Ha hiányoznak nekünk a díszletek, akkor az azt is jelentheti, hogy hozzászoktunk, hozzá lettünk szoktatva ahhoz, hogy legyenek falak, ajtók, asztalok, fotelek, hibiszkuszok, szökőkutak a színpadon ugyanúgy, ahogy a való életben. Pedig a hiánynak legalább akkora jelentősége lehet, mint a színházi szimbolikus tárgyi valóságnak. Ami nincs ott, odaképzelhető. Ez praktikus is, hiszen odaképzelni olcsó, nem kell hosszadalmasan csavarozni, faragni, festeni, megmunkálni. A néző, ha üres a színpad, a rendező, a dramaturg, a színészek segítségével ugyanúgy be tudja rendezni, mint a legügyesebb kellékesek.
Képzeletbeli díszletek között
Végeredményben tehát a színpad lehet „üres”, de sohasem üres. Remek iskolai gyakorlat: nevezzünk ki a tanteremben egy területet színpadnak, toljuk el onnan a székeket, padokat, mindent, majd rendezzük be közösen képzeletbeli tárgyakkal, díszletekkel. Mindenki meg is mutathatja, mit tett hozzá a közös képhez. Ezután valakinek bele kell sétálnia ebbe a térbe – és léteznie benne. Használnia a tárgyakat, kikerülnie a falakat és a bútorokat. Amelyek nincsenek is ott. Csak játékból.
További érdekes ötletek:
A cikk végén bemutatott gyakorlat sokféleképpen „személyre szabható”:
- feldolgozhatunk vele olvasmányt, például regényt, novellát, tragédiát;
- eljátszhatunk hétköznapi jeleneteket a diákok életéből;
- megtervezhetünk egy később bekövetkezendő szituációt, ami valamiért nagy jelentőséggel bír.
Kerek Roland cikke