Máig utánozhatatlan: újságíró

Nálunk azonban kevesen tartják számon, hogy a nagy regényíró huszonnégy évesen egy különleges kisprózai műfaj hagyományát folytató és egyben máris újrateremtő kötettel: a Sketches by Boz (Boz vázlatai) című karcolatkötettel robbant be hazája és kisvártatva a nagyvilág irodalmába.

Nem kevesebb, mint ötvenhat darab pályakezdő írásról van szó, melyek zömét az ekkor még „Boz” álnéven író fiatal szerző első nagy regényei, A Pickwick Klub (1837) és a Twist Olivér (1838) előtt írta, 1834 és 1836 között. A kötet tehát, melynek legjavából 2012-ben magyar nyelvű válogatás is megjelent, London aranykora és más karcolatok címen, Dickens káprázatos karrierjének legelső fázisáról ad „pillanatképet”. Annak az életmű egészét tekintve szinte egy pillanatnak tűnő időnek a terméséről, amelyet követően a szégyenteljesen fiatal szerző A Pickwick Klub első számának megjelentetésével 1836 áprilisában útjára indította folytatásos regényeinek élete végig egy pillanatra sem elapadó folyamát.

Márpedig hiába adják ki Dickens (egy időben „Boz-Dickens”, később „Dickens Károly”) regényeit magyarul kötetben 1843 – a sajtóban már 1838 – óta, hiába fordították olyan nagy íróink, mint Karinthy Frigyes és Ottlik Géza; a magyar olvasó előtt éppen a szerző itt megmutatkozó, pályakezdő és újságírói adottságaira támaszkodva máris brillírozó profilja a legkevésbé ismert.

A karcolat mint fénykép és torzkép

A karcolat sajátos, egyszerre leíró és elbeszélő kisprózai műfaj, nem annyira a novella őse, mint humorral beoltott és teljesen egyéni hangúvá tett újságírás. Ennek az életképnek is nevezett műfajnak tulajdonképpen egyetlen szükséges jellemzője, hogy rövid, nincs szüksége cselekményre, történetre. A beszélő sajátos látásmódú személyisége, perszónája a megfigyelő alapállású leírás nyomán is megképződik az olvasóban.

Fontos, hogy Dickens már itt is a karikaturista szemével pontos. Leginkább azt  juttathatja eszünkbe, mintha egy fényképész pillanatképeket készítene, ám utána képszerkesztő programnak vetné alá őket, még mielőtt láthatjuk, hogy addigra már karikatúraként tűnjenek fel. A másik nagyon jó metafora a karcolatok ábrázolásmódjára a „kandi kamera”. A Dickens-regényekről okkal juthat eszünkbe a melodráma és a pátosz, és a színjátszás átszövi az egész életművét, de itt mindennapi alakok és jelenetsorok szinte kommentár nélküli leírásával kísérletezik. Azt érezzük, mintha tudatosan képezné magát íróvá – ahogy Maupassant kapta Flaubert-től feladatként, hogy egyszerűen írjon le egy almát: mert ez a legnehezebb. (Nagyon fontos egyébként, hogy Dickens az első formálisan képzetlen angol író, aki sikerre vitte.)

Viktoriánus időgép

Dickens esetében a karcolat egyszerre bír irodalomtörténeti – mert egy nagy elbeszélő alakítja ki bennük a hangját, stílusát, látásmódját – és művelődéstörténeti értékkel, kordokumentum: pillanatkép egy éppen abban az időben ugrásszerűen változni kezdő Londonról.

A mai soknemzetiségű brit fővárostól elkápráztatott utazónak különösen izgalmas ellátogatni Dickens regényművészetének forrásvidékére, s belemerülni a Viktória királynő 1837-es trónra lépését, vagyis a „viktoriánus kor” kezdetét közvetlenül megelőző évek angol metropoliszának hangulatába.

A jó tollú fiatal újságíró páratlanul éles megfigyelései megmutatják, milyen volt az az ugrásszerű fejődés küszöbén álló világváros, melyet reformkori utazóink láttak; hogyan működtek a dologházak, hogyan éltek az egyházközségek finom intrikus hölgyei, a nyomornegyedek szegény munkásai, a „boltosok nemzetének” boltosai. Láthatjuk szórakozni a cirkuszok és vásárok közönségét, tengődni a zálogházakét, sínylődni a hírhedt Newgate-börtön rabjait. De az is kiderül a karcolatokból, hogy minek köszönhetően volt olyan radikálisan új a leírás módja, stílusa és humora, hogy „Boz” valósággal új hangot honosított meg az angol prózairodalomban.

Tizennégy regény kicsiben

A karcolatok humora többnyire magáért beszél, és nem ritkán nem is annyira a megfigyelt jelenségek „valódi” természetéből fakad, mint a jellemzés-leírás stílusából, nyelvéből; eredeti, anélkül hogy a várost széltében-hosszában ismerő beszélő – a legjobb értelemben vett „vezetőnk” – nyelvét keresettnek, mesterkéltnek éreznénk. Nem csupán a nyelv humorát illetően mondhatjuk el, hogy a karcolatok Dickens tizennégy regényét szinte egyformán előlegezik. Kirajzolják azt is, hogyan fogja a dickensi elbeszélő mindvégig (változó arányokban) vegyíteni a robbanásszerű iparosodásban átalakuló társadalom elesettjei iránti őszinte szánalmat, illetve a „megsegítésükre” hivatott szervek és intézmények elégtelen működése felett érzett tehetetlen indulatot a higgadt és bölcs kívülálló (megfigyelő!) derűs biztonságérzetet teremtő elnéző humorával, illetve azzal, amit barátja és első életrajzírója, John Forster „az iszonyodás iránti vonzalomnak” nevezett.

A regényíró életművének ez a kisprózai szelete élvezetes képet ad a Dickens által tollhegyre tűzött londoni helyszíneknek, intézményeknek és karaktereknek a maga korában példátlanul széles skálájáról, melyet Dickens óta sem igazán tudott senki felülmúlni. Életképei teljességgel lefedik a mindennapi élet színtereit. A szinte gyermeki fantáziáját egy életen át fogva tartó témák: a nyomor, a tömeg és a népszerű szórakoztatás, a jog és a büntetés-végrehajtás világának itt elénk táruló ikonikus helyszínei nyílegyenesen mutatnak a nagy regények, például az Örökösök, a Nehéz idők és a Szép remények meghatározó témái és motívumai felé.

További érdekes oldalak:

• Értő, alapos ismertetés a London aranykora címmel 2012-ben magyarul megjelent karcolatválogatásról:
• És Dickens magyarul először 2013-ban kiadott utolsó befejezett regényéről, a Közös barátunkról
• Illetve a legújabb, a bicentenárium évében magyarul is megjelent Dickens-életrajzról

Maráczi Géza cikke