Remek, sikerült a tragédiából komédiát csinálni! – hangzott a lesújtó vélemény többek részéről, miután látták az Örkény István Színház márciusban elstartolt Hamletjét Bagossy László rendezésében. Attól teljesen függetlenül, hogy vajon vígjáték lett-e a Hamlet (nem), és milyen mértékben, fontos kérdésre mutat rá a szóban forgó méltatlankodás; hogy tudniillik mi keresnivalója van a komikumnak egy tragédiában. Mi nevetséges van abban, hogy életek mennek tönkre, halomra pusztulnak az emberek, az egyetlen kiút az emberáldozat. Talán nem volna szükséges e kérdés boncolgatásánál horizontunkat a tragédia műfajára teljességgel kiterjesztenünk, és talán nem lenne érdemes szűkebbre szabnunk vizsgálódásunk hatósugarát, mint Shakespeare művei. Kérdésünk ugyanis Shakespeare-specifikus: a shakespeare-i drámák jellegzetes működésével van dolgunk, amelyekben ugyanolyan fontos szerepet játszanak a bohócok, mint a tragikus hősök vagy a hősszerelmesek. Vagy ezek tetszés szerinti arányú keverékei.
Mélyen kódolt komikum
Mégis, a cikk kereteit feszegetni nem akarván, az egyszerűség kedvéért maradjunk a Hamletnél. Nem is kell színpadra állítani a szöveget, elég csupán olvasnunk, hogy fölfigyeljünk a nagy dráma kifejezetten megmosolyogtató elemeire. A legtöbb szellemesség forrása maga a dán királyfi. Hamlet az egyik legműveltebb shakespeare-i szereplő, aki briliáns szócsavarásaival mindenkit lefőz: mondhatjuk, hogy ő a legokosabb szereplő a műben, retorikai képességei bámulatosak. Izgalmas megfogalmazásai, replikái sokszor Poloniusszal, Ofélia apjával folytatott párbeszédeiben bontakoznak ki, Polonius ugyanis igen sok „magas labdát” ad aközben, hogy saját szellemi fölényében bízva igyekszik megfejteni a királyfi őrületének okát: „Mi az, amit olvas, fönséges úr?” „Szó, szó, szó.” „De a veleje?” „Kinek a veleje?”. Az izgága, fontoskodó Polonius komikus szereplő, igaz, egyszersmind gyermekeire odafigyelő apa is. Komikus Rosenkrantz és Guildenstern is, Hamlet gyermekkori játszótársai is – bár ők nem a saját jogukon komikusak, hanem Hamlet teszi őket azzá (mi több: nevetségessé), amikor Hamletet faggatják hogyléte felől, aki egy pillanat alatt átlátva rajtuk látogatásuk valódi szándékát kéri rajtuk számon. Végül komikusak a sírásók is, akik talán egyedüliként képesek arra, hogy „lebeszéljék a színről” Hamletet. Tehát már a 17. század óta áthagyományozódott, gondozott, esetenként fordított szöveg is jócskán módot ad a komikumra, e nélkül úgyszólván nem lehet megúszni a Hamletet.
Tragikumigényünk
Persze a színpadon tapasztalható komikumnak van olyan része, amelyik nem a szövegből, hanem a rendezésből, a színészi játékból fakad. Abból az erőből, amivel a színház a kortalan szöveget folyamatosan aktuálissá teszi, újabb és újabb kapcsolatokat teremtve a közönséggel. A közönség pedig idővel változik, ahogy a társadalom egésze is. Kérdés, hogy a kortárs nézőközönségnek szüksége van-e arra a patetikus tragikumra, amelyet sokan elvárnak egy tragédia előadásától. Bagossy előadása egyértelművé teszi, hogy a pátosz kívül esik a darab által bemutatott világon, nem érinti azt. A nagyszerűséget inkább a kisszerűség, a pitiánerség ellenpontozza, nem a tragikus vég. Nevetségessé válnak az értékek, a groteszk uralkodik. Ha nevetünk, sokszor kínunkban tesszük.
Szemközt egy koponyával
Végül még egy gondolat a tragédiában rejlő komikumról. A Hamletnek az egyik leghíresebb jelenete az, amikor a királyfi kezében tartja a sírásó által kihantolt egykori udvari bolond, Yorick koponyáját. Ez a kép mára a múlandóság jelképévé vált tudatosítván az emberi élet végességét (nem véletlen, hogy sokan képzelik tévesen azt, hogy Hamlet a koponyát a kezében tartva mondja híres nagymonológját , a „Lenni vagy nem lenni…” kezdetűt). Yorick egyszerre megidézi a bohócot, a vidám, komikus figurát, másrészt rámutat végtelen esendőségére is: az embert mutatja, és azt, ami az ember lesz. Szemlélője pedig nem más, mint a shakespeare-i univerzum legnagyobb – koponyája. A Hamlet tehát, akárcsak a legtöbb Shakespeare-dráma, rendkívül összetett világot fest, amelyben a komikum legalább olyan fontos szerephez jut, mint a tragikum.
További érdekes ötletek:
- Ahogy a Shakespeare-tragédiákban jelen van a komikum, a drámák egy másik csoportjában, a színművekben a komikum és a tragikum olyan elegyet alkot, amely alapján nehéz lenne egyértelműen komédiának vagy tragédiának titulálnunk e műveket. Troilus és Cressida halálesetei árnyékában például bizarr módon szórakoztató Thersites, a mocskosszájú görög szüntelen, ám szikrázóan kreatív káromkodása. Ezért is mondják a színművekről, hogy sötét komédiák, vagy tragikus színpadra állított komédiák.
Kerek Roland cikke
