37, 49, 54, 73
Negyven éve, 1973. szeptember 2-án halt meg John Ronald Reuel Tolkien, akit a modern fantasy egyik atyjának is neveznek. Az angol író, költő, filológus, egyetemi professzor sohasem gondolta, hogy egykor akkora hírnévre tesz szert, ami utóbb a huszadik század legismertebb szerzői közé emeli. A mára kultikussá vált háromrészes regénye, A Gyűrűk Ura meglehetősen hosszú idő alatt készült el, és bár egy komoly művel és részletesen kidolgozott világgal van dolgunk, a trilógia klasszikus gyermekirodalmi alkotásból, A hobbitból nőtte ki magát.
1937-ben A hobbit (The Hobbit) sikerét látva a George Allen & Unwin Ltd. kiadó felkérte Tolkient egy folytatás megírására. Tolkien már akkor figyelmeztette őket, hogy lassan ír; és valóban, a rengeteg kutatómunka és szövegváltozat után 1949-re állt össze a mű, és egészen 1954-ig kellett várni, amíg meg is jelenik. Gazdasági okokból az akkor már 62 éves Tolkien részekre osztotta a történetet, amelyek 1954 és 1955 során jelentek meg, elindítva ezzel a máig sem lankadó Tolkien- és Gyűrűk Ura-kultuszt.
Tolkien 1916-ban (wikipedia)
Nyelvek és identitások
A regény számos izgalmas aspektusa közül egy a nyelvtudós teremtette világ. Tolkient egészen fiatal kora óra érdekelték a nyelvek; még iskoláskorú volt, amikor unokatestvéreivel játékos nyelveket találtak ki, oxfordi egyetemi évei alatt pedig komoly mesterséges nyelvek kidolgozásába kezdett. Híres regényeinek szövegvilága is szervesen összekapcsolódott a benne megjelenő nyelvekkel. A Gyűrűk Urában megjelenő legjellegzetesebb és legrészletesebben kidolgozott nyelv a tündenyelv – légiessége, dallamossága hangulati szempontból tükrözi a tünde faj természetközeli kultúráját és gondolkodásmódját. (A tünde nyelv alapját a magánhangzókban gazdag, de mássalhangzó-kapcsolatokban szegény finn képezte.) Sok mindent tanulhatunk eme nyelvi jellegzetességből, elsősorban talán azt, hogy mennyire szorosan összefügg, mennyire egymásra van utalva a nyelv és a kultúra. Egyik sem létezhet a másik nélkül, és ha egyikükben változás történik, az a másikat sem hagyja érintetlenül. Ezenkívül a nyelvi-kulturális beágyazottság igen erős identitásképző erő, és erre még inkább ráerősít az a tény, hogy Tolkien univerzumában a különálló nyelveket különálló fajok is beszélik (amelyek mindegyike az emberre emlékeztet természetesen): hobbitok, tündék, orkok, entek, emberek – Középfölde elképesztő módon sokszínű, multikulturális. Ezt a változatosságot veszélyezteti Sauron, aki az Egy Gyűrűt megszerezvén akarja uralma alá hajtani, tehát uniformizálni ezt a világot.
Archetipikus szemlélet
Megjelenése óta A Gyűrűk Ura tanulmányok és kutatások sorának célpontja, amelyek a nyelvi kérdések (és más egyebek) mellett például a komplex mitológiai kelléktárral és az aprólékosan kidolgozott „mesevilággal” is foglalkoznak. A széles olvasóközönség számára azonban a trilógia nem egy kutatandó mű, hanem egy nagy ívű, izgalmas történet. A sztori az alapvetően lineáris cselekményvezetés és könnyen követhető történetmesélés következtében egyszerűen befogadhatónak tűnik ugyan, mégis rendkívül összetett olvasati lehetőségekre nyit kaput. A felszíni történeti sík alatt ugyanis az archetípusoknak olyan erői működnek, amelyek az olvasót szinte észrevétlenül kapcsolják össze egyfajta kollektív emlékezettel egy olyan világot mutatván be, amelyben középkori lovagi erények jelentik az erkölcsi mércét, és évezredes mondakincsek lényei népesítik be a földeket.
Erkölcsi síkon itt is a Jó és a Rossz küzdelméről van szó, és ahogy a Rossz, úgy a Jó is ezer arcot ölt, és a legváratlanabb pillanatokban fordul meg a hadiszerencse; noha a végkimenetel nem kétséges: a Jónak, a tisztának győznie kell. Általában ez az egész világ tiszta és áttekinthető ahhoz, hogy egyértelmű hősöket tudjon felmutatni: Frodó, Aragorn, Gimli, Legolas és Gandalf erkölcsi fölényéhez nem fér kétség, és jellemük nem is változik a történet során. Ellenfeleik azonban menthetetlenek; Sauront a fantasy- és sci-fivilág olyan más sötét hatalmasságaitól, mint a Csillagok háborúja Darth Vadere vagy a Harry Potter Voldemortja az különbözteti meg, hogy egy pillanatra sem tudunk vele együtt érezni, nem működik a „nehéz gyermekkor”-mítosz.
Sauron szövetségesei pedig szinte önálló cselekvésre képtelenek: Saruman, a varázsló előbb a Gyűrű, aztán Mordor Sötét Ura befolyása alá kerül; a Gyűrűlidércek is mind távirányítható lények; és végül Gollam, aki nyomorultságában is talán a legsokszínűbb jellemmel bír, és jobban szenved valamiféle függéstől, mint bárki más a sztoriban – számára sincsen kegyelem. Ebben a világban tehát nem az a kérdés, kinek van igaza, és ki fog győzni, hanem hogy hogyan: az archetipikus jellemek, történések előre be vannak programozva, azonban az, hogy milyen tálalásban kerülnek a szemünk elé, egyáltalán nem mindegy. Ezért nagyon fontos ez a sokszínű, népes világ, amelynek minden egyes alkotóelemére úgy tud rácsodálkozni az olvasó, hogy közben, talán nem is tudatosan, de ismerősként üdvözli.
A Gyűrűk Ura olyannak mutatja a világot, amilyennek látni szeretnénk: sokszínű univerzumnak, amelyet megóv az unalomtól tökéletlensége, illetve az idegenségérzéstől archetipikus ismerőssége. Nem az erkölcsi játszmák dilemmája teszi izgalmassá, hanem a meseolvasás (-hallgatás és -nézés) mindenki által tapasztalt öröme, illetve az ábrázolt világ hallatlanul koherens volta.
További érdekes oldalak:
Kerek Roland cikke
