Két, irodalmi szempontból jelentős aktualitás konstellációja figyelhető meg így 2013 október-novemberének tájékán. Az egyik az, hogy Parti Nagy Lajos, a kortárs magyar epika, líra és dráma egyik legsokszínűbb alkotója, emellett szerkesztő és kritikus – hatvan éves lett. A másik, hogy ősz van. Ilyenkor akarva-akaratlanul az ősszel foglalkozunk: akkor is, ha leveleket gyűjtünk, akkor is, ha influenzánkat pihentetjük, és akkor is, ha a kellemetlen időjárást szidjuk, vagy a kellemest élvezzük.
Akik tudományos igénnyel foglalkoznak ezzel a híres évszakkal, őszológusoknak nevezhetnők. Csak hát az a bökkenő, hogy e tudományág nem létezik, és mindössze egyetlen irodalmi helyet tudunk felmutatni, ahol név szerint szerepel. Ez a mű Parti Nagy 2003-as Grafitnesz című kötetében szerepel, és a címe: Őszológiai gyakorlatok. A mintegy tízéves versciklus izgalmasan jellegzetes alkotása a nyelvakrobatának.
Egy eleve lerántott álarc
Az Őszológiai gyakorlatok kötetbeli helye és a címhez kapcsolódó megjegyzés és mottó rendkívül beszédes. A Grafitnesz szövegkorpuszának mintegy egyharmadát teszi ki a kötet végén, és a címadó szójáték is itt szerepel. Hangsúlyos pozíció, várakozást kelt; itt valami fontos következik. Megjegyzendő, hogy többek között olyan emblematikus Parti Nagy-vers után, mint a Rókatárgy alkonyatkor. A ciklus címe után zárójelben azt olvassuk: részlet, utána pedig jobbra igazítva, idézőjelek között, kurzívan: „Írta Dumpf Endre”. Részt kapunk tehát, töredéket, és egy különös szerepjátékot. Az idézőjelek között közölt mottó mintha egyszerre állítaná és tagadná Dumpf szerzőségét, mintha a valódi szerző egy nagy mozdulattal le is rántaná figurájáról a leplet, figyelmeztetvén: ez a Dumpf is olyan, mint Sárbogárdi Jolán, egy írói (költői) maszk, de ezúttal egy pillanatra sem merülhet fel a különös szerzőség gyanúja, mint az 1997-es A test angyalai című kisregény esetében. Dumpf eleve a fikcióba van taszítva, az olvasó eleve távolságtartással kezdi böngészni a cím nélküli rövid versek sokaságát.
Hagyományok között
Talán nem árt e ponton helyesbítenünk: az Őszológiai gyakorlatok böngészés helyett sokkal inkább szoros olvasást kíván. Már a ciklus kezdetén kirajzolódik egy pizsamás kórházlakó, aki az intézmény folyosójának kövét koptatva és udvarának avarában gázolva szemlél, érez, von összefüggéseket. Később azonban ezek a látszólag csak úgy nagyjából odakent verspacák különös narratívává állnak össze, melynek központi szereplői Dumpf, a lírai én, illetve a Büfés néni vagy Büfésnő, cselekménye pedig az előbbinek az utóbbi iránt való vágyódása mentén alakul. Parti Nagy-szövegeket olvasni izgalmas nyelvi és irodalmi kaland, azonban a sok szójáték, allúzió, rímcsilingelés közepette észrevehető, hogy voltaképpen nagy hagyománnyal rendelkező toposzok öltöznek itt új köntösbe; nevezetesen egyrészt az ősz mint kronotoposz és a „kórháztoposz”. Az ősz már az antikvitás kezdetén is olyasféle képzeteket idézett fel, mint az elmúlás, a halálra való készülődés, a számvetés. A kórház mint toposz története pedig talán nem olyan patinás, mint az időtoposzoké, a tizenkilencedik-huszadik század folyamán azonban nagyon fontos szöveghellyé vált; kiemelkedő példákként Csehov A 6-os számú kórterem című elbeszélését és Thomas Mann Varázshegy című regényét említhetjük. Dumpf is egy efféle intézmény (elmegyógyintézet? szanatórium?) lakója, aki annak ellenére (vagy éppen azért) képes a legkülönfélébb regiszterekben verselni és a magyar- és világirodalom jelentős műveit megidézni, hogy élményanyaga meglehetősen korlátozott: mindennapos tevékenysége kimerül a büfélátogatásban, a chipsevésben, a viziteknek való készséges alávettetésben, a madártejevésben és más efféle kórházrutinokban.
A magyar nyelv és irodalom tűzijátéka
Kit idéz meg ez az ápolt-poéta? Az ősz, az elmúlás, az elégikus hangoltság, a szeretet-, szerelem- és istenkeresés lírai nagymestereit, például Petőfit („itt van az ősz itt van ujjé / és szép mint mindig énekem”), Adyt („hazafelé ha száll a búszunk / egymás Colába belehúzunk / s büfézünk az őszi avaron”), József Attilát („e mély park fülig van madárral / kékítőt old az ég vizitkor”), Berzsenyit („még odakenve száján csöppnyi rúzsa / szemöldökén még ott a barna Lolli”), Babitsot („ó jaj meg kell halni meg kell halni”), Kosztolányit („elszisszenő szerelmes űrgiliszták / borítsátok rám égi tálatok / hisz minden este bál van nálatok”). De a megidézettek sora itt még korántsem ér véget, ráadásul az allúziók mondókát, gyermekdalt, ismert címeket is behív a nyelvi játékba. Valóban egy elmebeteg agyszüleménye mindez, akiben szemlátomást kontrollálatlanul buggyannak föl az irodalmi hagyomány legtöbbet idézett sorai? Aki látszólag gátlástalanul csűri-csavarja a nyelvet, olyan fiktív (illetve: eladdig nem létező) szóalakokat képezve, mint az „elmolyik”, a „hordatag” (levél) vagy a „tokaszalonba”? Polonius Arany János által közvetített szállóigéje juthat eszünkbe a Hamletből: „őrült beszéd: de van benne rendszer”. Megmutatja egyfelől a szépirodalmi szövegek végtelen kapcsolódási lehetőségeit, másfelől a nyelv kifejezőerejét: „elmolyik”, vagyis ’a moly pusztító tevékenysége révén elenyészik’, vagy valami ilyesmi. Egy-egy szóval, egy-egy ecsetvonással elképesztően határozott kontúrok jönnek létre.
Nagyszabású és lefokozott nyelv és szerelem
Dumpf Endre tehát egy fikcióba és kórházba zárt, onnan azonban a nyelv és az irodalom segítségével a világot bejáró költő. Költői nyelve egyszerre nagyszabású, kiterjedt hatáskörű és lefokozott, akárcsak szerelme. Látszólag szedett-vedett versciklusa (illetve annak részlete) kompozíciólezárásként értelmezhető gesztusokkal teljesedik ki az utolsó versekben. Dumpf búcsúzik beteljesületlen szerelmétől („az égen átgurul a hold / szemeimmel beléfogódzom / lehunytán is lobog / két golyósdezodórom / büfésnők emlékillata”), és utal a nyelvhez való viszonyára is („torokszorító kissé nyelni tán / de nem sírok az eszkimók után / a nyelv alatti kásás hómezőkön”).
További érdekes oldalak:
- A Grafitnesz című kötet teljes egészében elérhető a Digitális Irodalmi Akadémia honlapján
- A Merlin Színház Jazztalk című sorozatának nyitó darabjaként Parti Nagy Lajos „multimédiás felolvasóestjén” hangzanak el a versciklus darabjai
Kerek Roland cikke