Pethő János, a naiv őstehetség
2017/02/21 18:09
1558 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

Őszinteség és nyíltság, módfölötti szerénység és önzetlen segítőkészség, tiszta gyermeki világ és mélységes emberség jellemezte. Mindez lényéből folyt, ezek belső lelki tulajdonságai voltak. Távol állt tőle a modorosság, a külső máz, a kötelező udvariassági formaság. Lelki tulajdonsága volt a jóság, a mások megbecsülése. Mindig arra törekedett, hogy hasznossá tegye magát. A művészi készsége mellett ez a gyermekdeden tiszta embersége és habitusa tette igazán naiv művésszé.

01_arckepe Arcképe

Túl volt a hatvanon, amikor rokkantnyugdíjasként Makóra került. Nem várt már semmit az élettől, csendben teltek idős napjai. A makói ipari szakiskola hivatalsegédi lakásában laktak, a felesége ugyanis az iskola pedellusa volt. Mindössze az foglalkoztatta, hogyan tudna apró meglepetéseket okozni feleségének. Előfordult, hogy hajnalban kilopakodott a szobából, és mire hitvese fölébredt, már el is söpörte az iskola előtt és az udvaron a havat.

Mint ráérő nyugdíjas be-beült a kapusszobába, és alkalmilag helyettesítette, tehermentesítette feleségét. Csendes napszakokban unalmában kezdett el rajzolgatni. Egyik alkalommal a lovát ugrató Rózsa Sándort örökítette meg, amikor Bolemann Dénes, az ipari szakiskola rajztanára – aki maga is akvarellezett, de az intarziában és a bőrművességben is jeleskedett – belépett. Fölismerte tehetségét, és további munkára ösztönözte. Beajánlotta a városi Művelődési Központ rajzszakkörébe, ahol átmenetileg Takács Győző, majd a fölnőttekkel foglalkozó Hézső Ferenc festőművész vette szárnya alá. A hódmezővásárhelyi mester nem mindennapi hivatástudattal oktatta szakköröseit; huszonöt évig hetente járt át Makóra, még főiskolai tanársága éveiben is kitartott mellettük.

02_a_makoi_megnyito A makói megnyitó Pethő János, Solymár István, Tóth Ferenc

1968 őszén a Magyar Nemzeti Galéria anyagából Nagy István-kiállítás nyílt a makói múzeumban, amelynek rendezésére és megnyitására az életpálya legjobb szakértőjét, Solymár Istvánt, a Galéria helyettes főigazgatóját kértük föl. Művészettörténészünk három napra jött le Makóra, ahol korábban sohasem járt. Visszautazása előtt őszintén elárulta, hogy megérkezése előtt azon töprengett, mit is fog ő ennyi ideig Makón csinálni. Mivel a képek elrendezése egy órát sem vett igénybe, még aznap bekopogtunk Jámborné Balog Tündéhez, másnap Pethő Jánoshoz, harmadnap pedig átmentünk Hódmezővásárhelyre, megnézni az őszi tárlatot. Solymár Istvánt lenyűgözte a sok batik kárpit és naiv festőnk különös világa. Kellemes élményekkel tért vissza. Négyünk között pedig életre szóló barátság szövődött. Itt szerzett élményeiből rögvest méltató cikk is keletkezett.

03_nyarfak Nyárfák

Valamivel később Bánszky Pál művészettörténész, a Népművelési Intézet osztályvezetője, a naiv művészet országos kutatója figyelt föl Pethő János és más makói, valamint környékbeli naiv alkotókra. Fáradhatatlanul járta az országot, a fölfedezett művészek alkotásaiból elkötelezett hivatástudattal rendezte a különböző tárlatokat. Utóbb több évtizedes kutatásairól összegző munkát is írt.

És Pethő János, mint valami népmesei hős, elindult a csillagok felé. A mindig derűs Pethő János élete csupa szenvedés, gyötrődés volt. Ez önéletrajzából is kicseng, bár tőle idegen volt a komor hangvétel.

„Én, Pethő János születtem Derekegyháza 1896. III. 7. Édes apám Zsellér ember volt, meghalt 1903-ban. Kilencen maradtunk félárvák, Édesanyám beteges aszony volt, beadott a Szegedi menhelybe, onnan családokhoz kerültem ki dolgoztattak velem, sok hányódás után bekerültem Szegedre Borbély és Fodrász inasnak. 17 éves voltam besoroztak a 14-es háborúba Katonának 101-ik gyalog ezredhez, az olasz Frontra kerültem, hol sok hányódás után az orosz Frontra kerültem, majd ott fogságba estem, ahonnan úgy szöktem meg és haza kerültem 1922-ben, értem haza Irkuczból, az ólombányából, majd itthon munkanélküliség és a nyomor volt az osztályrészem, majd megnősültem, pár év múlva feleségem meghalt, s utána nehéz küzdelmes évek jöttek. Küzdelem a Léttért, megint jött a 44-es Felszabadító háború, ismét behívtak munkaszolgálatosnak. Sok hányódás után megint haza szöktem, hazaértem 1945 betegen, felépülésem után bekapcsolódtam a Szocialista építésbe és agitációs munkába úgy Fizika mint szellemi tevékenységel, Sajnos mostmár Rokkant nyd. bányász. 1963-ban keztem rajzolni, egy idős Tanár meglátta és monta Pethő bácsi maga egy tehetség, én mosolyogtam, de azért attól fogva komolyan kezdtem foglalkozni a Rajzolással s attól kezdve minden kis időmet arra szenteltem. Próbáltam gomb festékel, kínai festékel és most már csak olajal vászonra. Festményeim az Életből merítve témáimat csinálom. Iskolám az 5 ellemi és 3 tanacz iskola, s a magas a korom ahoz, hogy most fogjak hozá tanulni, tudásom csiszolásához, azért csak úgy Primitíven időm töltéséhez Rajzolgatok és Festek. Pethő János Makó Vöröscsillag 2.”

A Bolemann Dénes-féle epizód utáni hetekben a papírüzlet kirakatában egy hatalmas, színes nyomatra lett figyelmes. Földbe gyökerezett a lába, amint Csontváry cédrusfáját megpillantotta. Egyszeriben szellemi rokonságot érzett a művésszel. Lelkébe ivódott a kép minden részlete. Hazament és emlékezetből megfestette. A szakköri foglalkozásokat mindenkinél szorgalmasabban látogatta, elsők között ért oda. Ott viszont sohasem vett kezébe ecsetet, valami különös szemérmesség bénítóan hatott rá. Otthon is csak akkor kezdett munkához, amikor felesége már elaludt. Sokáig kizárólag éjszaka dolgozott. Amikor rádöbbent, hogy villany fényénél mások a színek, mint nappal, elhagyta az éjszakai festést, de csak akkor szedte elő a vásznat, amikor egyedül volt otthon.

Műtermét a konyha sarkában alakította ki. Kiállítócsarnoka a szoba volt, amelynek falait valósággal kitapétázta a sok képpel. Jó megfigyelő volt. Amit egyszer szemügyre vett, azt emlékezetből festette le. Így örökítette meg régi emlékeit, a paraszti életet, a falusi házakat, erdei munkásokat, aratókat, aratósztrájkot, tájképeket, magányos fákat, szántást.

04_hagymaszaritas Hagymaszárítás

Mihelyt kész volt egy képpel, gyermeki lelkesedéssel hívta be feleségét, átszellemült mosolygással várta leghűbb bizalmasának véleményét. A paraszti sorból származó Pethőné jó szemű, határozott és kemény kritikus volt. A Hagymaszárítás című képéről például megjegyezte, miért nincs lángnyelve a petróleumlámpának, miért nem piros a macska nyelve. Festőnk viszont nem föltétlenül tette magáévá a bírálatot. Pethő János akkoriban csak két-három színt használt, főleg a feketét és a fehéret. Változatlanul hagyta a lámpa és a macska nyelvét. Fenákel Judit szerint: „Ha a felesége ráér, leül a képek közé, s ráfeledkezik egyikre-másikra. Néha ugyan kifogásolja, hogy a füvet nem elég zöldre, az eget nem elég kékre festette. De Pethő János már a maga színeinek szuverén világában jár”. A szakkörbe is mindig kész képet vitt magával. Alig várta, hogy kibonthassa, és fürkésző tekintettel leste társai és főleg Hézső tanár úr véleményét.

05_ebedelo_parasztok Ebédelő parasztok

Ha elkészült a kép festésével, természetesen szignóval is ellátta. Nevének betűképe nem különcködésből, sokkal inkább nagyon is alkalmi tollforgatásából adódóan három nagy, és két kisbetűből állt: PEThő.

Hézső Ferenc az ösztönösen dolgozó Pethő János szemléletét és látásmódját érintetlenül hagyta. Rajta kívül Németh József és Almási Gyula Béla is azt tanácsolta, ennél a stílusnál maradjon, úgy fessen, ahogy elkezdte.

Mélyen lelkébe ivódtak életének drámai fordulatai: a lelences idők, a háború, a fogsága utáni viszontagságok. Vlagyivosztokban fölvette a Bruno nevű olasz hajó. No, nem a födélzetére, hanem a gyomrába, szenet lapátolni. Így jutott el Ausztráliába, Indiába, Jaffába. Aztán jöttek a bányászévek. Az élet iskolája mély nyomot hagyott lelkében, mégsem ezekből a gyötrelmes élményekből választotta képeinek témáit. A bányászatról így vallott: „Szerettem én a bányát, két évtizedet töltöttem a mélyben. Pécsett, az István-aknában vágtam a szenet. Ő lett hűtlen hozzám, elárult, az életemre tört. Ezért nem bocsátok meg neki. Ott voltam 1951-ben, amikor a nagy robbanás történt. Éppen lefelé tartottam az aknán, amikor fölrobbant egy töltet. Sok halottunk volt akkor. A csillék úgy összegyűrődtek, mint az újságpapír. Nekem a hasfalamat szakította föl egy borotvaéles széndarab. Megrokkantam.”

06_reformatus_o_templom Református ó-templom

Bár a keserű élmények emléke sohasem halványult benne, mindenre úgy emlékezett, mintha tegnap történt volna, de ezeket kiiktatta festészetéből. Angyali természete volt. Miként a népmesékben, az ő lelkében is a gonoszság fölött a jónak kellett győzedelmeskednie.

Egyik legmakóibb képén, a Hagymaszárítás címűn a kemence fölötti dughagyma-hőkezelést, a szárítást örökítette meg. Nem egy adott paraszti szobabelsőt, hanem a hagymaszárításnak benne élő emlékképét festette meg. A perspektivikus rövidülés csupán a hagymarácsnál és néhány gerenda rajzolatában érvényesül, helyette a legnagyobb fölület elve valósul meg munkáin. A kemencét éppúgy szemből ábrázolja, mint az ablakkal ellátott oldalfalat. Kínosan ügyel a kép egyensúlyára, a férfialakot és a lámpát centrumba állítja, a macska és a szakajtó, valamint a priccs és a pad elhelyezése érzékelteti a szimmetriát.

„Ösztönös valóságlátásához és álomvilágához párosul – írta róla Bánszky Pál – a magasművészet hatása is.” De azért művészetében a Hét krajcár világa a meghatározó. A Szántóvető képének ökörszarvai a népmondák világát idézik. Az Ünnep című festménye talán a legkiérleltebb munkája. Kompozíciója már a klasszikus naiv festők látásmódját mutatja. A népviseletbe öltözött asszonyokat V alakban helyezi el. Két oldalt feketébe öltözött öregekkel, középütt lépcsőre föllépő lánnyal. Az alakok mozgásban vannak, misére igyekeznek. Az ünnep hangulatát kevés eszközzel: a vasárnapi öltözékkel, rózsafüzérrel, imakönyvvel, de még inkább a kép hangulatával érzékelteti. A házak frissen meszeltek, a hófehér falak tisztán villognak. Tavasz van, húsvét. Ünneplőbe öltözött a falu. Kizöldelltek a fák. Szinte halljuk a harang szentmisére szóló hangját. Ez a kép már nagyfokú komponáló készségről és festői tehetségről árulkodik. Mennyivel egyszerűbb egy zsánerképet megalkotni, fölidézni – mondjuk – a paraszti ház udvarán a Borozgatók  emlékét.

Művészi technikái állandóan bővültek. Előbb rajzolt, azután a vízfestéssel kísérletezett, végül az olajnál kötött ki. Előbb titokban, majd felesége fejcsóválása közepette szabdalta föl a lepedőket. A vakrámát maga eszkábálta össze. A vászon alapozását és a festés technikáját a szakkörben sajátította el.

Első önálló kiállítását Makón rendezte 1970-ben. Emberemlékezet óta nem volt itt művésznek akkora anyagiakkal is mérhető sikere, mint neki. A kiállított hetvenegy műből harminckilenc lelt gazdára. Kiállítását Solymár István nyitotta meg. A rendezvény után elénk állt: „Úgy illik, hogy a pesti vendéget én lássam vendégül”. Művészettörténészünk a naiv mester őszinte lelkiségét jellemezve elmondta, Pethő bácsi útközben a világ legtermészetesebb hangján megemlítette, hogy a halászlét a Koronában három forinttal drágábban adják, ezért a halászcsárdába mennek ebédelni.

A makói múzeumba úgy járt, mintha haza menne. Magáénak érezte. Sohasem hiányzott a tárlatok rendezésénél vagy a bontásakor. Kiállítási napon már nyitáskor ott toporgott a kapuban. Haláláig következetesen elsőnek írta be nevét a vendégkönyvbe.

1970 márciusában az ELTE Eötvös klubjában a mindszenti Gyomai Pállal és a budapesti Török Sándorral együtt aratott sikert. Két év múlva F. Mihály Ida és Bánszky Pál a Magyar Nemzeti Galériában rendezte meg a 20. századi magyar naiv művészek tárlatát. Ezen Pethő János nyolc vásznát állították ki: Maroslejáró, Maros hídja, Pécs – Szabolcsi út, Makói legénybúcsú, Hagymaszárítás, Ünnep, Szegedi havibúcsú, Makói biak című munkáit. Bánszky Pál az országban több csoportos kiállításon szerepeltette képeit, többek között a nyíregyházi színházban és a tokaji múzeumban. Festőnk jól eső érzéssel számolt be, hogy Béres Ferenc dalénekes azért utazott le Makóra, hogy képet vásároljon tőle. Már súlyos beteg, amikor 1972 őszén a Német Szövetségi Köztársaságba, Schlagenbadba kiküldték ki öt képét: Makói legénybúcsú, Tanya a város előtt, Hortobágyi gulyás, Hagymaszárítás, Az öreg pár című festményeit. A kiállítás alkalmából a német nyelven kiadott utazási magazinban közölték a Borivókat.

Fontos volt számára a helybeli elismerés is. Az évenként megrendezett szakköri kiállításokon munkáival rendre elvitte a pálmát.

07_biak Biak

Mintegy kétszáz képet festett. Ezekből igen sokat elajándékozott. A Magyar Nemzeti Galéria tíz festményt vett tőle. A makói múzeum is több munkáját őrzi. Hagyatéka viszont nyomtalanul eltűnt. Nem sokkal a temetés után néhány képet  alig láttam a falon. Felesége nem avatott bele titkába. Hetekkel korábban tett olyan megjegyzést, ha meghal a férje, sok illetéket kell majd a képek után fizetnie.

Hosszú betegség után 1972. október 26-án hunyt el. Temetésén Hézső Ferenc festőművész, szakkörvezető búcsúzott tőle, a Népművelési Intézet részéről Bánszky Pál, a város közönsége nevében dr. Drakóczy Ede ügyvéd.

Életének utolsó hét–nyolc évét bearanyozták művészi sikerei. Mindvégig megőrizte egyszerűségét, puritánságát. Mit sem tudott az izmusokról, a festői irányzatokról, de az élet iskolájában morális tartású, bölcs gondolkodású személyiséggé nevelődött. Solymár István írta róla: „A sorstól sokat próbált öreg visszaemlékezett fiatal korának emlékeire, amelynek színeit maga előtt látta, és hamisítatlanul egyéni, eredeti módon ábrázolta a delelő ménest, az aratást, szüretet, a parasztélet munkás napjait, ünnepeit.”

Dr. Tóth Ferenc
nyugalmazott múzeumigazgató

Csoportot ajánlunk

Kapcsolódó linkek

hg.hu Online magazin az építészet, design és környezetkultúra témakörében.
MANDA - Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet honlapja Filmhírek, ajánlók, plakátok, fotók, programok, archívum.
Kreatív Művészet Kreatív ötletek, fotók, videók minden témában a dekorációtól a street artig.
Művész-világ.hu Hasznos információk, érdekességek a film, a színház, a zene, a tánc, az irodalom és a képzőművészet témakörében.
Napvilág.net Kulturális hírportál és online magazin.