A jó regény?

De még mielőtt rátérnénk arra, milyen példákat említhetünk jó felütésként, szembe kell néznünk a ténnyel, hogy adósok maradtunk egy fontos fogalom tisztázásával; tudniillik, hogy mi az a jó regény. Zavarba ejtő kérdés. Mi tesz jóvá egy regényt? A fordulatos cselekmény? Az izgalmas nyelvezet? A különösen összetett módon kidolgozott karakterek? A hitelesség? A mondanivaló? Az, hogy elgondolkodtat? Hogy megindít? Az olvasás konkrét szituációja; hogy egy berlini vonatúton, hosszú őszi délutánokon vagy egy könyvtárban olvassuk? Mindez együtt? Nehéz kérdés; kimerítően nem is lehet rá válaszolni. Ismételten kijelenthetjük viszont, hogy mindezek mellett és/vagy mindezeken felül egy jó regény ismérve a jó felütés. Lássunk ilyenekre példát három, mára klasszikussá, sőt kötelező olvasmánnyá vált magyar regényből. A jobb összehasonlíthatóság kedvéért a felütés hatósugara az első mondat, amely nem az esetleges előszóból vagy mottóból, hanem az első fejezet törzsszövegéből vétetik.

Kegyetlen mikszáthi felütés

Mikszáth Kálmán Szent Péter esernyőjének világában izgalmas kötéltáncot láthatunk valóság és mese között; ez utóbbit akár még ironikusan is értékelhetjük, az első mondatot azonban nehéz lenne egy mese kezdő gesztusaként értelmezni: „Özvegy tanítóné halt meg Halápon.” Háromszoros halál egy kegyetlenül rövid mondatban: az özvegység önmagában is feltételezi a halált (a házastársét, jelen esetben egy tanítóét), aztán ige formájában jelenik meg, végül az első két halálhoz kapcsolódó kifejezés után a Haláp településnév is értelmezhető a halál szó rímpárjaként. Tömör, szinte hivatalos stílusú és dísztelen kezdete egy olyan műnek, amelyet az anekdotikus regény tipikus példájaként szoktak említeni. Ráadásul a kezdőmondat teljes egészében kiteszi az első bekezdést; a következőben indul csak a jól ismert élőszóbeli elbeszélői hang, amely lépten-nyomon értékeli is az eseményeket: „Mikor tanító hal is meg, szomjasan maradnak a sírásók.” Így indul ez az alapvetően komikus regény, amelyet azért senki nem tud gondtalanul végigkacagni.

Jókai és a mitikus hömpölygés

Jókai Mór Mikszáthtal ellentétben nem fukarkodott a szóval Az arany ember első mondatában: „Egy hegylánc közepén keresztültörve tetejéről talapjáig, négymértföldnyi messzeségben; kétoldalt hatszáz lábtól háromezerig emelkedő magas, egyenes sziklafalak, közepett az óvilág óriás folyama, az Ister: a Duna.” Egy romantikus regény nagyszabású felütésével van dolgunk: hatalmas természeti formák, nyers erő, az időbeli távlat pedig – óvilág, Ister – mitikus. A hangütés azután egy egész fejezeten keresztül folytatódik, és csak a következőben szakad vége a természet eme prózába oltott ódájának: ekkor jelenik meg az ember, de ekkor még apró, kiszolgáltatott lényként, aki hajón igyekszik megküzdeni az árral – a folyásiránnyal szemben. Szimbolikus kezdés ez tehát, amely felnagyítja az emberi erőfeszítést.

Molnár Ferenc és egy kiterjesztett pillanat

Ha már eddig kötelező olvasmányokról esett szó, hadd említtessék meg az egyik legkötelezőbb, a méltatlanul alábecsült és kizárólag ifjúsági regénynek skatulyázott, a gimnázium helyett az általános iskolában, ráadásul sokak számára az egyik első regényélményként szereplő regény, A Pál utcai fiúk, Molnár Ferenc regénye. Első mondata nagyon hosszú, de máshogy hömpölyög, mint Jókaié: „Háromnegyed egykor, épp abban a pillanatban, mikor a természetrajzi terem katedraasztalán hosszú és sikertelen kísérletek után végre-valahára, nagy nehezen, izgatott várakozás jutalmául a Bunsen-lámpa színtelen lángjában fellobbant egy gyönyörű, smaragdzöld csík, annak jeléül, hogy az a vegyület, melyről a tanár úr be akarta bizonyítani, hogy zöldre festi a lángot, a lángot csakugyan zöldre festette, mondom: pont háromnegyed egykor, épp abban a diadalmas minutumban megpendült a szomszéd ház udvarán egy zongora-verkli, s ezzel minden komolyságnak vége szakadt.” Ez hosszadalmas, nem túl feszesen szerkesztett – és többek között ezzel is az élőbeszédszerűség illúzióját keltő – mondat egyetlen pillanat állóképszerű megjelenítése; magába sűríti egy tipikus és tervszerű iskolai szituáció, egy kémiaóra feszültségét és az iskolán kívüli világ spontaneitását. Ráadásul – mintegy mikszáthi anekdotizáló gesztusként – megismerünk egy markáns regénybeli hangot, a mondom ige egyes szám első személyű alakjában karakteresen testet öltő elbeszélőjét, és csak sejtjük, hogy a most induló regény szereplői valahogy az iskolához kötődnek, de valami olyasféle izgalmas határhelyzetben, mint a kémiaórán felhangzó zongoraszó…

És a sort még a végtelenségig lehetne folytatni. Talán luxusnak tűnik az első mondat elemzésével tölteni egy tanórát vagy annak egy nagy részét, de ha egyszer-egyszer mégis alkalom nyílik egy-egy ilyen közös meditációra, akkor azzal gyakorlatilag az egész regény is áttekinthető, remek kiindulópontul szolgálva a további elemzésekhez.

További érdekes ötletek:

Végül álljon itt még gondolatindítónak néhány regényfelütés – még egy magyar, és aztán orosz, angol, amerikai, kolumbiai; mit mesélnek ezek a mondatok a teljes műről?

• Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül:

„Ez év márciusában – tizedike felé lehetett – egy délután az Egyetem téri Central Kávéházban uzsonnáztam, ablak melletti törzsasztalomnál, ahonnan egyrészt a könyvtárra, másrészt egy bankfiókra nyílik kilátás.”

• Alexandr Puskin: Anyegin:

„Nem a hideg, kevély világnak,
Neked szántam regényemet.”

• George Orwell: 1984:

„Derült, hideg áprilisi nap volt, az órák éppen tizenhármat ütöttek.”

• Jack Kerouac: Úton. Az eredeti tekercs:

„Nem sokkal apám halála előtt találkoztamtam Neallel…”
(Megjegyzés: a „-tamtam” szándékos!)

• Gabriel García Márquez: Száz év magány:

„Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe.”

Kerek Roland cikke