Igaztalanul. Elegendő csak legnagyobb filmjeire gondolnunk, és tehetsége nem hagy kétséget: a Körhinta Törőcsik Marival és Soós Imrével; a Hannibál tanár úr Kiss Manyival és Szabó Ernővel, az Ötödik pecsét Őze Lajossal és Márkus Lászlóval vagy éppen az Örkény-regény alapján készült Isten hozta, őrnagy úr! Latinovits Zoltánnal és Sinkovits Imrével, és persze ott az Édes Anna, A Pál utcai fiúk, a Két félidő a pokolban, a Nappali sötétség... a sor pedig még messze nem teljes...

Fábri Zoltán 1917-ben született Budapesten jómódú polgári családban. Édesapja banktisztviselő volt, akinek megvolt a lehetősége rá, hogy fiát méltó körülmények között iskoláztassa. Fábri művészetek iránti sokoldalú fogékonyságát és tehetségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy érettségi után a Képzőművészeti Főiskola festő szakára jelentkezett, s ott is tanult 1935 és 38 között. Ráadásul rövidebb ideig még oktatott is a Főiskolán. Hamarosan azonban "szakmát" váltott, s színészdiplomát szerzett a Színművészeti Főiskolán.

Nem a színészet vonzotta azonban egyértelműen a Színművészetire, mint inkább a rendezés. Ám abban az évben rendezői szak nem indult, ezért "vetődött" a színészpályára. Tehetségét Nemzeti Színházba szóló szerződése, sokoldalúságát pedig az ez idő tájt született díszlettervei és rendezői példányai bizonyítják. A háború alatt felfigyel terveire a Nemzeti akkori, mindenható igazgatója, Németh Antal, s hamarosan hármas szerződést írat vele alá: színész-rendező-díszlettervező státuszt nyert.

Dolgozott a Filmgyárban is díszlettervezőként, azonban a háború zavaros éveiben besorozták, és később hadifogságba esett. 1945-ben szabadult, s visszatért régi szerelméhez, a színházhoz. Rendező, díszletező, sőt rövidebb ideig még színházigazgató is volt, azonban ebben az időben már egy újabb, számára még kiaknázatlan művészi terület vonzza: a filmgyártás. Dolgozott a filmgyárban, s a háborút követő években a Filmgyár művészeti vezetőjévé nevezték ki. Az 50-es évek elején pedig már filmrendezőként debütált. 1952-ben vetítik első filmjét, a Vihart. Innentől kezdve majdnem minden évben új filmmel jött ki Fábri.

1955-ben forgatta a Körhinta című filmet. A film - bár végül díjat nem nyert - hatalmas sikert aratott Cannes-ban, s Fábri nevét Európa-szerte ismertté tette. "Minden embernek van rögeszméje, fixa ideája - vallotta önéletírásában Fábri -. Engem elsősorban a személyiség és a társadalom kapcsolatai érdekelnek... Fixa ideám ez: az ember eredendően nemes, s számomra elviselhetetlen, hogy az emberiség sok évszázados történetében mindennek ellenére háborúkról, megtorlásokról, gyilkosságokról, tömegmészárlásokról, bosszúálló hadjáratokról, fajgyűlöletről, egész népfajták kiirtásáról és az emberi erőszak egyéb rafinált megnyilvánulásainak légiójáról olvashatunk, melyek meggátolják az embert abban, hogy alapvető szabadságjogaival éljen... Azért készítek filmeket, hogy az emberhez méltatlan megalázás és rabság ellen a szavam felemeljem."

S valóban így tette ezt Fábri a Körhintában, ahol a feudális "főd a főddel" házasság ellen szerelmükkel lázadó paraszt "Romeo és Júlia" történetét bontja ki; a Hannibál tanár úrban, ahol a főhős, Nyúl Béla tragikus sorsa történelmi parabolává válik; az emberi méltóság és az önbecsülés sárba tiprásáról szól Kosztolányi Édes Annájának filmes adaptációja; a nyilas időkben játszódó Ötödik pecsét című filmjében a választás lehetőségéről és lehetetlenségéről mesél; a Pál utcai fiúk történetéről pedig már mondanunk sem kell, hogy nem pusztán "gyerekbandák" csatázásairól szól a története.

Fábri ,ahogy a fenti példákból is látszik, gyakran választott irodalmi alkotásokat filmjeihez. Produkciói azonban a legkisebb mértékben sem nevezhetők puszta adaptációnak. Nem imitálja a regényeket, hanem egészen új megvilágításba helyezi őket: "fábrisra" gyúrva az eredeti műveket. Nem illusztrált, hanem teremtett. S mindezt tette hatalmas precizitással és művészi igénnyel. Természetesen így is akadtak olyan alkotásai, melyek jó szándékkal is csak "forgácsnak" tekinthetők a mesteri életműben. Művei között voltak olyanok, melyek a szocialista realizmus hanyatlásával együtt süllyedtek a feledésbe, mások koncepciójukban találtattak gyengébbnek. Az előzőek miatt támadták őt a rendszerváltás után, az utóbbiak udvariasan kertelő, ám lényegükben bíráló szavakat vontak maguk után.

Fábri Zoltán 1994-ben hagyott itt minket. S bár a sors mérlegén az egyik serpenyőben a múlt rendszer érdemrendjei, státuszai állnak, a másik mérlegserpenyőben remekművek és egy nem akármilyen filmszerep: a 62 éves Fábrit Bacsó Péter Tanújában láthatjuk az orvhalászatért beperelt Dániel Zoltán miniszter szerepében. Döntsön mindenki szíve szerint, merre is lejthet ez a mérleg...