A történelmi és közösségi megpróbáltatásokat tetézték a személyes próbatételek. Sík Sándor mindkét szülője zsidó származású volt, így ő a mind szigorúbb és kíméletlenebb „zsidótörvények” értelmében ezek hatálya alá esett, minden a katolikus egyháznak és a magyar kultúrának tett sokévtizedes önzetlen szolgálata ellenére, hasonlóan más, a magyar identitást, kultúrát és tradíciót elkötelezetten vállaló magyar írókhoz, olyanokhoz, mint Radnóti Miklós, Szerb Antal, Halász Gábor, Gelléri Andor Endre és a korszak több kiváló, mára a klasszikusok magaslatára emelkedett magyar írástudók. Sík Sándor, a meggyőződéses katolikus, a magyar irodalomnak, tudományosságnak és nevelésügynek elkötelezett tudós szerzetes nem családja zsidó származását kívánta eltagadni, azt tartotta képtelenségnek és személyes tragédiának, hogy ennek a származásnak következtében magyar identitása, a nemzeti kultúrában sok-sok évtized alkotó munkájával és szolgálatával megszerzett helye egyáltalán megkérdőjelezhetővé vált. Imént idézett Győzöd-e még? című verseskönyvét egy 1939-ben keltezett verse, a Családfa vezeti be, ebben ugyanúgy a magyar irodalom hagyományai és mesterei között jelöli ki a maga családját, miként néhány esztendővel később Radnóti Miklós abban a nevezetes levélben, amelyben Komlós Aladár előtt tárja fel a maga nemzeti identitásának törvényeit. De lássuk előbb Sík Sándor versét, majd Radnóti Miklós levelét. A katolikus szerzetes-költő olyan „lelki” őseire hivatkozik, mint a Szent Gellért által megörökített, ősi dallamot éneklő kis cseléd, Pázmány Péter, Zrínyi Miklós, Petőfi Sándor, Vörösmarty Mihály és Arany János, és ennek során a következőket írja. „Bizony a vér se szín turáni: …Volt közte hős, volt áruló is, / Akadt egy-két cigány zsidó is, / Börtönt is ült nem egy üköm. / Nyugtalan nép! ki tehet róla! / Enyéim, s Isten a tudója: / E sokgöcsörtü dús tövön / Bútt napvilágra csepp gyököm. […] Ím a családom, ím a vérem. / Szavam elállja a szemérem, / Hogy így kiadtam mindenem, / De mindent rajtuk át öleltem, / Lelkükből lelkezett a lelkem, / És Istenük az Istenem. / Más ősömet nem ismerem.”
Radnóti Miklósra, a katolikus költő kedves tanítványára (akit később a keresztség szentségében részesített) hivatkoztam az imént. Ide kívánkozik tőle is egy néhány sor abból a levélből, amelyet 1942. május 27-én Komlós Aladárhoz írt. Érdemes idézni ezt a Sík Sándor versével szinte teljes mértékben egybecsengő szöveget: „A szobám falán három »családi kép« van, három fényképmásolat. Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany-festményének másolata, ugyanerről a festményről külön a fej, és Simó Ferenc egy nemrégiben fölfedezett festményének másolata az öreg Kazinczyról. A Kazinczy-képről csaknem mindegyik »nem bennfentes« látogatóm, de az Aranyról is sokan (nem közismert, népivé stilizált arc) megkérdezik: »a nagybátyád?« vagy »a rokonod?« Igen, – felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy-, vagy dédnagybátyáim ők. S rokonom a hitétváltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petőfi, a kálvinista Kölcsey, a katolikus Vörösmarty, vagy Babits, avagy a zsidó Szép Ernő, vagy Füst Milán, hogy közelebb jöjjek. S az ősök? A Berzsenyi szemével látott Horatius éppúgy, mint a zsidó Salamon, a zsoltáros Dávid király, Ésaiás, vagy Jézus, Máté vagy János, stb. rengeteg rokonom van. De semmi esetre sem csak Salamon, Dávid, Ésaiás, Szép Ernő vagy Füst! Vannak távolabbi és közelebbi rokonaim. Nem mondtam ezzel újat Neked azt hiszem. Ezt így érzem és ezen a »belső valóságon« nem változtathatnak törvények.” 2
A két szöveg elgondolkoztató módon hangzik egybe, ennek nyilvánvalóan nem filológiai, hanem a személyes identitásban található magyarázata van, hiszen idézhetnénk hasonló vallomásokat Szerb Antal, Bálint György és mások írásaiból. Mindenesetre az történelmünk fájdalmas tapasztalatai, hogy ne mondjam, „botrányai” (és ezt a szót most bibliai értelemben használom, ahol a legnagyobb, szinte megbocsájthatatlan bűnökre utal) közé tartozik, hogy Sík Sándor (és a többi zsidó származású magyar író) a nemzetből történő kitaszítottságnak ebbe a fájdalmas és szégyenletes helyzetébe került. Ráadásul saját rendtársainak és korábbi barátainak, így Schütz Antalnak, a budapesti egyetem neves filozófia-professzorának vagy Zimányi Gyulának a piarista rendtartomány főnökének értetlenségről és szolidaritáshiányról tanúskodó magatartásával is szembesülnie kellett. Korábbi őszinte barátságuknak költői dokumentumai is vannak: a Schütz Antalnak dedikált Mi hárman és a Zimányi Gyulának ajánlott A pátriárka című versek. Mégis, midőn Sík Sándornak a háború végén el kellett hagynia szegedi egyetemi katedráját, és Budapestre menekülve a piarista rendházban keresett magának otthont, korábbi barátja: a rend főnöke ezt szívtelenül megtagadta tőle. Sík Sándor levelezésének A százgyökerű szív című gyűjteménye, közelebbről az 1944. október 3-án Zimányi Gyulához írott levele megrendítő szavakkal fejezi ki azt a fájdalmat, amit rendi elöljáróinak szeretetlen magatartása okozott3, és Rónay László monográfiája is szomorúan tájékoztatja minderről az olvasót.4 Sík Sándor, mint római katolikus pap, mint neves egyetemi tanár, mint a Szent István Akadémia tagja, nem volt arra kötelezve, hogy feltűzze a zsidók megkülönböztetését szolgáló hatágú sárga csillagot, ennek ellenére, nyilvános tiltakozásképpen az 1944-ben rendezett március 15-i ünnepségen ezzel a „szégyenfolttal” a papi reverendáján jelent meg. 5
Mindezeknek a keserves tapasztalatoknak az ellenszeréül és vigaszaként szolgáltak a marosfői nyarak, midőn a tudós szerzetes mintegy elvonulhatott a történelem sötét tapasztalatai és fenyegetései elől.
Jegyzetek:
1 Rónay László: Sík Sándor. Budapest, Balassi Kiadó, 2000. 106.
2 Radnóti Miklós: Napló. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1989. 209–210.
3 A százgyökerű szív. Levelek, naplók, visszaemlékezések Sík Sándor hagyatékából. Sajtó alá rendezte Szabó János. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1993. 271–273.
4 Rónay László: i. m. 134–135.
5 Rónay László szóbeli közlése.
Dr. Pomogáts Béla
tanár, irodalomtörténész
