Makón született 1927. november 13-án. Ifjúságáról így vallott: „Talán az első színes ceruzával kezdődött. Nagy lelkesedéssel firkáltam papírra, járdára és bizony néha a falra is. Azóta sem tudtam abbahagyni. Közben akartam lenni pap és katona, kéményseprő és pilóta. És tanár is. Csak tanuló nem szerettem lenni. Most már szeretnék. És nem, egyáltalán nem akartam követni apám foglalkozását. Ő a vasútnál (SZCSV) volt motorvezető. Gyakran belopóztam a vezetőfülkébe, csodáltam a bonyolult és csillogó alkatrészeket, de a hajnali felkelések, a huszonnégy órás szolgálatok nem csábítottak. 1946-ban érettségiztem. Akkor már több ’kép’ volt mögöttem. Sajnos néhányat el is ajándékoztam. De azt remélem, hogy a megajándékozottak ízlése is fejlődött az óta, és nem őrizték meg e korai zsengéimet.

1946-ban elérkezett az idő, amikor a pályaválasztást nem lehetett tovább halogatni. A szívem a festészethez húzott. Bátorítást is kaptam rajztanáromtól, Ecsődi Ákostól. Mégis erősebbnek bizonyult a biztos ’állás’ családi hagyománya, a jövő óvatos fontolgatása. A Műegyetemre jelentkeztem építészmérnök hallgatónak. Felvételi vizsgám sikerült. Az első félévet valahogy végigszenvedtem, csak a szabadkézi-rajzórák hoztak némi örömet, pedig azok is unalmas és rajzi modorosságra nevelő stílusgyakorlatok voltak.

Egy szép kora tavaszi napon Csermák Tibor barátom, az Iparművészeti Főiskola elsőéves hallgatója elvitt magával az alakrajz órára. Másnap bejelentettem a Műegyetemen, hogy kilépek. A következő öt évet könnyű összefoglalni. Napi 8–10 óra a főiskolán. Délelőtt gyakorlati munka, délután előadások. Este, vacsora után még kimentem rajzolni a Nyugati pályaudvar várótermébe, szombat délután vagy vasárnap az állatkertbe.

Jó időben a Duna-part csábított újjáéledő hídjaival, rossz időben a múzeumok. Sokat fáztam az öt év alatt az olcsó, fűtetlen albérleti szobában, néha kicsit koplaltam is. Barátaim, pályatársaim is így éltek akkor, de telve voltunk vágyakkal, reményekkel, és nagyon határozottan tudtuk, mi a jó, mi a rossz.”

A főiskolán Hincz Gyula, Koffán Károly, Barcsay Jenő, Ék Sándor voltak tanárai. Mesterei között akadt egy „Horger Antal” is Kádár György személyében. Ék Sándor művészi hatást nem gyakorolt rá, de kritikus helyzetben tapasztalhatta segítő készségét. 1952-ben mutatta be diplomamunkáját: Illusztrációk Gorkij Három ember című művéhez. Leginkább kedvelte Csanádi János játékos mondókáihoz, A négy évszakhoz készített rajzait. Mesekönyv- illusztrációival részt vett az országos kiállításokon, de külföldre is eljutottak munkái (London, Szófia, Moszkva, Helsinki, Frankfurt am Main, Kína, Svájc).

Az 1956-os forradalom idején készült linóleummetszete az Én Újságomban – akkor újraindított, egy számot megért lapban – jelent meg. Ez néhány esztendőre publikálási kényszerszünetet hozott. A folyóiratok szerkesztőit leváltották, az újak nem tartottak igényt rajzaira. Autonóm rajzok sokasága és egy kamaratárlatnyi kollázs volt a hozadéka ennek az időszaknak. Előfordult az is, hogy név nélkül vagy álnéven jelent meg munkája. (Egyik kollázsát – Szilvásy beleegyezésével – Papp Gábor reklámgrafikus saját nevében beküldte a Hungarian Foreign Trade folyóirathoz, ahol egész oldalas hirdetés formájában meg is jelent. A siker után Papp Gábor fölfedte a szerkesztőknek a valóságot, a továbbiakban már foglalkoztatták művészünket.)

Az első plakátmegbízatást 1959-ben kapta, egyszeriben ünnepelt reklámgrafikus lett. Plakátjai látványosak, ötletesek voltak, szuggesztív erő sugárzott át rajtuk. Az elegancia, a választékos ízlés, a gazdag fantázia és műveltsége révén egy kimondottan szilvásynándoros szellemesség jellemezte.

Szomjúság – filmplakát. 1960

A korszak művelődéspolitikájára jellemző, hogy előbb jelentkeztek a külföldi elismerések, sikerek, és csak kullogva követték azt a hazaiak. A Szomjúság előbb jelent meg a Les Lettres Francaises-benmint kiemelkedő kelet-európai plakát, és azt követően lett itthon az év legjobb plakátja. Ún. „plakátembere” az év legjobb plakátja versenyben nem került be a három első díjazott közé, de később Melbourne-benelső díjat nyert. A Per falragaszt itthon nem fogadták el, a Varsói Biennálén különdíjjal tüntették ki, közölte a Graphics Annual, sőt a Gebrauchsgraphik egész oldalas repróban. A Derkovits-ösztöndíjra beküldött plakátjait – köztük a Szomjúságot – nem találták alkalmasnak, nem sokkal utána egy másik bizottság Munkácsy-díjjal jutalmazta. Ugyancsak a külföldi elismerés után ítélték oda 1978-ban az Érdemes művész címet is.

A Budapesti Nemzetközi Vásár plakátja

Reklámgrafikai munkásságát Bereczky Lóránd így sommázta: „Ha az alkalmazott grafika általános jellemzőjeként mondhatjuk, hogy olyan, mint a köznapi beszéd, akkor azt is állíthatjuk, hogy Szilvásy ezt a nyelvet rétori szinten, és a retorika fennköltségével beszéli. Mi ennek a titka? Valószínűleg az, hogy hiszi és vállalja az alkalmazott grafika funkcionalizmuson túlmenően, esztétikai értékeket hordozó szerepét. Plakátjai dokumentálhatják, hogy azok értékei nem múlnak el, jelentőségük nem kisebbedik az indító esemény feladatot adó elmúlásával, hanem az esztétikai igényű képi formálás eredményeként önálló képként is vizuális élményt adnak”.

A „plakátember” (Homo placatus). 1972

Plakátjai kimondottan látványosak, blikkfangosak, hiszen Szilvásy Nándor tudja, hogy a plakátnak meghökkentő benyomást kell kiváltania. Nem véletlen, hogy a 6. Magyar Plakátkiállításra készült lapján nem egyszerűen kiáltó, hanem ordító figurát alkotott. Szamosi Ferenc műtörténész a fölfokozott lelkiállapotot kifejező alkotáshoz méltó, lényeglátó elemzést adott: „A képmező központi képeleme Szilvásy bravúros grafikai gegje a homo placatus, a plakátember; bizarr-groteszk, Hyeronymus Bosch apokaliptikus emberszörny teremtményeihez hasonlóan formált lény, akinek a nyakából, vagy ha tetszik, a lába szárából (ez is, az is lehet) alul a lába, fölül a feje nő ki. És az egész torz, morbid teremtmény egy P betűt formáz. Azaz a plakát szó piktogramos betűjelét. Azután ez a homo placatus teli torokkal üvölt (teljesen ép, zárt fogsora van, lelkem reá, még egy plomba sincs benne). Szóval ez a lény nem beszél, nem is kiabál, – de üvölt. Nemde egy mai, ízig-vérig modern képzőművészeti műfaj legmarkánsabb, legkarakteresebb tulajdonságát sikerült Szilvásynak egyetlen tömör, drasztikus, szándékosan nyers, goromba képi jellé sűríteni. Én akár a műfaj emblémájaként is el tudnám képzelni. Szilvásy kompozíciója a szó tradicionális értelmében nem hogy szép (tud azért ilyeneket is csinálni), de határozottan csúnya, sőt rút, a maga abszurd, bizarr, kimérás szörnyszerűségével szinte sokkoló. De hát éppen ez volt Szilvásy szándéka! A műfaj igazi telitalálata! Lautrec, Cheret, e művészet klasszikusainak már ereklyeként őrzött kegyeletes darabjaira gondolva (csak ma olyan nagyon illedelmesek, a maguk korában nem voltak azok), a Szilvásy plakátja vizuális botrány. Csakhogy éppen ez is a műfaji kellék, vagy adott esetben az lehet”.

Plakátjainak hangulatát az adott téma határozza meg. A Szomjúság falragaszán egy halálra ítélt város megmentőinek: asszonyoknak és gyerekeknek árnyékképei alul betűkké formálódva szintén a fájdalmat, dermedtséget, tragédiát fejezik ki. A kép és a szöveg eszmei és hangulati egységet alkot. Itt már nyoma sincs a groteszk szemléletnek, a művész maga is belülről éli át a mondanivalót, nem kívülről kacsint ránk. Az ilyen mondanivalót hordozó alkalmazott grafikák mögött Szilvásy Nándor festői vénája húzódik meg, és igazi artisztikus alkotások.

Intellektuális művész. Előadásmódját az elegancia, a mozgalmasság, a képzőművészeti mentalitás, a finom rajz, a humor, az irónia jellemzi. A Szilvásy-oeuvre sokféleségében is egységes.

Tervezői grafikai pályája csúcsán, 1990-ben Budáról Révfülöpre költözött, közben ’címert és céhet’ is váltott, falragaszok helyett táblaképeket kezdett festeni. Kivonulása a reklámgrafikából véletlenül egybeesett a műfaj hanyatlásával, beszűkülésével. A multinacionális cégek ugyanis nemcsak termékeikkel, de magukkal hozott hatalmas mennyiségű és méretű plakátjaikkal is elárasztották az országot.

Révfülöpön észrevétlenül munkásságának új szakasza bontakozott ki. A színek segítségével emlékeit és álmait formálja képpé. De ezek már nem annyira Maros-parti emlékek és álmok, a Balaton világában lelt új otthonra. Festői korszakának legjobb ismerője, Gerzson Pál jól érzékeli, hogy nem kísérletező, nem útkereső, csak megnyilatkozási formája változott meg. Ragyogó grafikai múltjából minden esztétikai tapasztalatát át tudta telepíteni a festészet sajátos műfajába. Hibátlan ízlése, mértéktartása és született erénye: az elegancia fölmenti minden korhoz, pályatárshoz igazodás kényszere alól. Legnagyobb erénye, hogy hű marad saját lelkének sugallatához.

Absztrakt-expresszionista festőként végre kiélheti magát a tobzódó színekben. Most már a legfestőibb eszközzel, a színekkel fejezi ki mondanivalóját. A valóságot ezek fölfokozásával, gazdagságával érzékelteti. Személyesség és őszinteség sugárzik táblaképeiből. A tárgyválasztásnak is avatott művésze. Egyesül benne a valóságlátás és a képzelőerő képessége. Színekben tobzódó képein megidézi a tó víztükrét, a parti nádasokat, a fürdőzőket, a vitorlásokat éppúgy, mint az ég madarait.

Téli Balaton

A téli Balaton című festményén a rianás összetöri a jeget, a szél kinyomja a partra a jégtáblákat. Az úszó, egymásra türemkedő jégtáblák között megcsillan a víz. A jégkockák mozgalmassága mögött, a háttérben kirajzolódik a Balaton túlsó partjának hegyvonulata; az absztrakt alkotás érthető balatoni tájképpé válik. A színek különböző tónusait kedveli. Kompozícióit sohasem a kontrasztra építi. A kiegészítő színek csak itt-ott villannak elő, és csak olyan mértékben, hogy fölfokozzák az alkalmazott szín erejét. A Tűzmadár címet viselő képén mintha minden irányban robbanna valami. Mozgás, dinamika, szín uralja, miként a Pulykák és a Madarak címűt is. Kedveli a véletlenszerűséget, mert semmi sem lehet olyan oldott és fölszabadult, mint ami véletlenül keletkezik. De munkáin a véletlenszerűség párosul a nagyon is tudatos képszerkesztéssel. Amikor népművészeti témát ragad meg, nem egy szűrmintát vagy más népművészeti motívumot csempész be a képbe; nála a madarak vagy az állatok az éjszaka homályában elszöknek a népi tárgyról, a bútorról és életre kelnek, eredeti állapotuktól függetlenné válnak, és élik mozgalmas áloméletüket. Olykor makói élményei is fölfedezhetők kompozícióin. A tehénjáráson föleresztett sárkányokat vibráló színekkel idézi föl. Számára a madarak a szabadság jelképei, miként a halak is. A madár fölfelé veszi birtokba a teret, a hal lefelé.

Vásári céllövölde

Új korszakának színvilágáról így vallott: „Kedvemre tobzódom a színekben. A magyar festészetben az elmúlt száz évben a barnák-szürkék és a tompa zöldek voltak a jellemzőek. Nálam a kékek, az erőteljes zöldek, vörösek, olyan színek, amelyekre azt mondják, hogy nem szabad egymás mellé tenni. A természet érdekes módon nem ismeri ezeket a szabályokat.”

Vörös madárszoba

Jámborné Balog Tündének tűnt föl, hogy Szilvásy Nándor fölszabadultan úszik és repül, lebeg és szárnyal. A jelenés mögött mindenütt ott van a látvány, amit az átélt valóság hitelesít: napsütötte kertek, madárszárny verdesése, a víz simogató hűvöse, mélyben lapuló halak, magasban lebegő sárkányok. A természet folyton változó, kavargó, nyüzsgő-mozgó világa lángol a fölfokozott lét mámorában.

Különös világa van Szilvásy Nándor festményeinek. Keveredik bennük a valóság és az absztrakció, az ösztönösség és a tudatosság, a szárnyaló fantázia és a szigorú rend. A mozgás dinamikája és a színek tobzódása uralja képeit.

A rajz gimnazista korától folyamatosan jelen van Szilvási Nándor művészetében, de úgy tűnik, Révfülöpön ez is újjászületett. Gerzson Pál szerint Szilvásy Nándor rajzaiban „a megközelítés reflexeiről kapunk tudósítást, egy lelkes és lelkesítő, életszerető, egészséges játékosságú műhelymódszerről”. Ha rádiót hallgat, ha tévét néz – mint egy homo ludens, játékos ember – igencsak keze ügyében van a toll, és közben rajzol. Rajzai sokkal konkrétabbak, mint képei. Egy benyomást, egy ötletet néhány gyors vonással vet papírra. Nála a hallott vagy látott jelenség reflexiója a rajz, pillanatnyi benyomást rögzít. Hűen tükrözi gondolatait, világról alkotott nézeteit. Nem föltétlenül általános érvényű, artisztikus művet akar alkotni, persze erre is képes; sokkal inkább valami visszásságot, szokástól eltérőt örökít meg; azt, ami nem vág össze morális fölfogásával. Hajlamos a dolgok visszájának bemutatására. Tulajdonképpen rajzai is magukon hordozzák plakátművészetének legfontosabb elemét, a meghökkentést. Azt sugallják, ne higgyük el, hogy „minden nagyon szép, minden nagyon jó”. Ezt fejezi ki az országházról készített rajza is, a belső csillogás, ragyogás helyett a düledező homlokzat dorongokkal való kitámasztásával nyomasztó közérzetének ad hangot. Rajzaival azt mondja: nézzük meg a dolgok másik oldalát! Ez sokszor érdekesebb. Szellemesen odaveti: nos, ilyenek vagytok! Nem magát a tárgyat vagy jelenséget veti papírra, hanem azt, amit a tárgy vagy a jelenség kivált belőle. És ez nem más, mint szellemes fricska, odakacsintó fintor, finom irónia.

A Verekedő kakasok kép előtt

Reklámgrafikus korszakában, a megrendelővel örökös harcban, „megkötözve táncolt”, Révfülöpre költözve viszont megérte a belső fölszabadulást. A gátak fölszakadtak, a szubjektív mondanivaló előtört. Munkásságát továbbra is kifinomult ízlés, gazdag képzelőerő, virtuozitás, játékosság, irónia hatja át.

Szilvásy Nándor könyvillusztakkor rációi, kollázsai, reklámgrafikái, festményei, rajzai ugyanannak a művészi látásmódnak termékei. Megnyilatkozási formái élete során változtak, a technikai váltások egy-egy új korszakot hoztak ugyan pályáján, de mindegyiket változatlanul kifinomult ízlés, gazdag képzelőerő, fölfokozott igényesség, impozáns elegancia, elragadó virtuozitás, egészséges játékosság jellemzi.

Madarak látogatása Gerzson Pál műtermében. 2006

Művészeti alkotásaival Makó kiállító termeiben többször találkozott a tárlatlátogató közönség. 1973-ban a kiállítást megnyitó iskolatárs, Lator László az egyik diáklány emlékkönyvébe Szilvásy Nándor rögtönzött rajza alá versikét írt:

Nándi bácsi kiskorában
már rajzolt az iskolában.
Húzta-vonta, kezdte újra,
míg ceruza lett az ujja.
Ettől kezdve persze
jól megnőtt a mersze.
Ilyen csodát ki látott,
fest festményt és plakátot.
Akármi jut eszébe,
leszalad a kezébe,
onnan meg a papírra.
Szeretettel írta:
Lator László