Shakespeare Hamletje Oroszországban

A Színház Világnapját 1962. március 27. óta ünnepeljük, ugyanis ekkor volt Párizsban a Nemzetek Színházának évadnyitója és ekkor tartották az első Színházi Világnapot is. Ezt megelőzően 1961 júliusában a Nemzetközi Színházi Intézet finnországi központjában, Arvi Kivimaa elnökkel elfogadott egy határozatot, mely alapján ezen a napon tartják a Színházi Világnapot és ünnepelik világszerte a színjátszást. A skandináv központok együttes erővel támogatták az elképzelést. A Nemzetközi Színházi Intézet 1975-ben kongresszusán úgy döntött, hogy 1978-tól a világ minden országa köszöntse ezt a napot egy üzenettel.

A világnap felhívja a figyelmet a színházművészetre, a kultúra szerepére és fontosságára, valamint egyfajta tisztelgés és köszönetnyilvánítás a színházak dolgozóinak, a színészeknek, rendezőknek és nem utolsó sorban a drámaíróknak. Éppen ezért ezen a napon őket is köszöntjük.

Minden évben egy jeles író, művész, rendező vagy színész ír egy üzenetet, melyet húsz nyelvre lefordítanak, és felolvassák a színházakban, televíziókban és a rádiókban. A legelső üzenet Jean Cocteau tollából származott, majd Arthur Miller, Laurence Olivier, Peter Brook, Pablo Neruda, Maurice Bejart és Eugene Ionesco követték. A hagyomány azóta is tart, így minden évben valaki üzenetet küld a világnak, melyben köszönti a színházat. Íme néhány az elmúlt évekből:

Robert Lepage filmrendező, drámaíró, forgatókönyvíró, szcenográfus és színész ezt üzente 2008-ban:

„Sokféle feltevés van arról, hogyan jött létre a színház, ezek közül egy mese-változat érintett meg a leginkább: az idők kezdetén egy éjszaka az emberek összegyűltek a kőbarlangban a tűz körül és meséltek egymásnak. Egyszer csak valamelyiküknek az az ötlete támadt, hogy meséjét saját árnyékával illusztrálja. A lángok fényében a természetesnél nagyobb árny alakok jelentek meg a kőbarlang falán. A többiek elbűvölten figyelték, és világosan felismerték, melyik árny az erős és melyik a gyenge, az elnyomó és az elnyomott, az Isten és a halandó.

Napjainkban a reflektorok fénye helyettesíti az örömtüzet, és a színpadi gépezet a kőbarlang falát. És bármennyire is tisztelek néhány puristát, ez a mese engem arra emlékeztet, hogy a technika már a kezdetek kezdetén jelen volt a színházban, és nem szabad fenyegetésként értelmezni, inkább egységteremtő eszközként.

A színházművészet fennmaradása azon múlik, hogy képes-e megújulni, be tudja-e fogadni az új eszközöket, az új nyelveket. Különben hogyan mutathatná be a kor nagy kihívásait, és hogyan segíthetné az emberek közti megértést, ha saját maga nem nyitott szellemű? Hogyan kérkedhetne azzal, hogy megoldásokat kínál az intolerancia, a kirekesztettség, a rasszizmus problémáira, ha saját gyakorlatában elvet mindenféle műfaji keveredést és integrációt?

Ha a művész a világot a maga egészében akarja megmutatni, új formákat és gondolatokat kell megfogalmaznia, és bíznia kell a néző intelligenciájában, hogy az örökös fény- és árnyjátékban képes felfedezni az emberit. Igaz, ha az ember túl sokat játszik a tűzzel, előfordulhat, hogy megégeti magát, de abban a szerencsében is része lehet, hogy elkápráztat és megvilágosít.”

Ezt üzenet Judy Dench színésznő 2010-ben:

„A Színházi Világnap megteremi a lehetőséget, hogy a maga sokféleségében ünnepeljük a Színházat, amely nemcsak a szórakoztatás és az inspiráció forrása, hanem a világ minden táján képes a különböző kultúrájú emberek sokaságát egyesíteni. A színház még ennél is több: a nevelés és a tudás átadásának lehetősége.
Mindenhol van színház, és nem pusztán hagyományos színházi keretek között: játszani lehet egy kicsi, afrikai faluban, az örmény hegyek lábánál, a Csendes-óceán pici szigetén. A színháznak pusztán térre és közönségre van szüksége. A színház képes megnevettetni, megríkatni bennünket, de el is gondolkodtat és cselekvésre késztet.

A színházi előadás csapatmunka gyümölcse. A közönség csak a színészeket látja, a háttérben azonban rengeteg ember dolgozik, de őket nem látjuk. Pedig ugyanolyan fontosak, mint a színészek. Sokféle, speciális ismerettel rendelkeznek és hozzáértésükkel lehetővé teszik egy előadás megszületését, bemutatását. A sikerekből, diadalokból nekik is jár.

Március 27. a Színházi Világnap hivatalos dátuma. De minden napnak Színházi Világnapnak kellene lennie, mert a mi felelősségünk, hogy fenntartsuk a közönség szórakoztatását, nevelését és épülését szolgáló hagyományt, amely nélkül létezni sem tudnánk.”

2007-ben így hangzott Parti Nagy Lajos magyar költő, drámaíró, író, szerkesztő és kritikus üzenete:

A verejték luxusa

„Abban, hogy felnőtt emberek estéről estére mások bőrébe bújva mutatják meg önmagukat, méghozzá életre-halálra, s mindezt más emberek egymás alatt, mellett, fölött üldögélve szenvedélyesen bámulják, önmagukat ismerve fel a játszó személyekben estéről estére, nos, abban van valami gyönyörű képtelenség. A színházban. Amiképpen maga a csoda, hogy e tevékenység nem nagy, de nem is jelentéktelen hányadát még mindig művészetnek lehet nevezni. Én erről a hányadról beszélek. És arról, hogy egyre inkább ezt a képtelenséget tartom a színházművészet legfő hatóerejének. Azt, hogy megismételhetetlen, hogy atavisztikus, tehát örök.

Azt, hogy már nem is lehetne, nem is kéne lennie, ki-ki hazavihetné az egyetlen stúdióminőségű előadást dvd-n és lejátszhatná a tűzfalnagyságú képernyőjén ahányszor csak akarja, mégis, ez a dolog, ez a közös lélegzet kifogyhatatlan. Nő és leszárad és újranő, időről-időre megújul kőszínházon belül és kívül, hiszen szobában, pincében, rakétabázison, bárhol lehet művészetet csinálni. S persze vacakot is bárhol, belül és kívül. De most ne a vacakról essék szó. Épületeket be lehet zárni, előadásokat szét lehet heccpolitizálni, de a színházat, mint néző és színész áhítatos performance-át, nem lehet megszüntetni.

Minél kevésbé kéne lennie, annál jobban kell a színház. A személyesség, az egyszeriség minősége, varázsereje tartja meg, teszi nélkülözhetetlenné a Földön, s jó esetben valamivel a föld fölött. Kell a színpadi huzat rebbenése a néző arcán, kell a por, a lámpahő és a verejték finom emberszaga, kell a jelentő emberi test, melyet más testek megfeszítve figyelnek. Kell, de nem muszáj. A művészet luxus, ezen belül luxus tehát a színházművészet is. E kijelentésben nincs semmi elitizmus, ettől nem kell tartani, és úgy gondolom, belátni sem oly nehéz. Igen, a színház luxus, mint a nevetés, a sírás, a szappan vagy a naplemente. Nélküle lehet élni. Csak érdemes-e?”