Építészet

A katolikus, főúri stílus jellemző épületei az abszolút uralkodó hatalom és az ellenreformáció győzelmét remélő/hirdető egyházi megrendelők által építtetett monumentális katolikus templomok, a királyi és a fejedelmi kastélyok és a városi paloták. A stílusjegyek azonban szélesebb körben elterjedtek, amit igazolnak a barokk jegyeket felmutató polgári lakóházak is. Az előző két részben annyit emlegetett dinamika a barokk épületek egyik szervező ereje. Ez egyrészt a térszervezésből, másrészt a vártatlan formákból, az egyenes vonalak megtöréséből adódik. A tereket úgy szervezik egymás után, hogy egyrészt a haladás iránya egyértelmű legyen, másrészt minden kis mellékelem a főtér hatását növelje vagy készítse elő, miközben megőrzi a terek közötti hierarchikus rendet.

Ez nem meglepő, hiszen a korszak általános bemutatásában láttuk, a hierarchia a korszak ideológiájának másik alapeleme. Nézzük tehát: egy barokk palota egyik legfontosabb eleme a belépőt fogadó és elkápráztatni kívánó tágas előcsarnok, ahonnan méltóságteljes hatású lépcsősor(ok) vezet(nek) fel az első emeleti díszterembe. A díszterem a fogadás következő színtere, s innen nyílnak két oldalról az intimebb hangulatú, elvonulást is lehetővé tevő szalonok. A paloták és a kastélyok jellegzetes eleme a folyosószerűen elnyújtott galéria.

Nagyon hatásos és a végtelenség képzetét keltő elem az enfilade, aminek az a lényege, hogy a paloták termeinek nyitott ajtaján – mint egy képzeletbeli tengelyen - keresztül végig lehet tekinteni az összes érintett téren.

A barokk tér tehát talányos, belépve csak mindig egy-egy részletét látjuk, az egész csak akkor tárul a szemünk elé, ha mi magunk is mozgunk. Mivel a barokk szívesen él az illúzió, az érzéki csalódás eszközeivel, ezért sok motívum inkább sejthető, mint ténylegesen látható.

A templomépítészetben is a hosszanti elrendezés a leggyakoribb, de az itáliai barokk megőrizte a különleges centrális tereket (lásd Bernini római munkásságát). A korábbi időszakoknál sokkal hangsúlyosabb a barokk városépítészet, a közterek és parkok megtervezettek, elsősorban valamilyen hangsúlyos épületet „készítenek elő”, kísérik, hatását erősítik.

Az épületek dúsan díszítettek, a barokkra jellemző színpadiasság a művészetek ezen területén is nagy hangsúlyt kapott. Kedvelték a kapuzatokon elhelyezett díszes vázákat, díszítőelemként a stukkót és az intarziát, a hullám- és csigavonalat, a kagyló- és csigamotívumot. A pompát, pátoszt fokozták a fény-árnyék hatások, az olykor mértéktelennek tűnő aranyozás. Az erkélyeket tartó atlaszok hatalmas, erős teste lenyűgöző hatást kelt.

Szobrászat

A szobrok, különböző faragott díszítőelemek szerves egészet alkotnak az épületekkel, tehát ugyanolyan stílusjegyek jellemzőek ezekre is. A mozgalmasság, a szenvedélyesség, a felfokozott érzelmek nagyon színpadiasak, ám egyáltalán nem elnagyoltak, hanem rendkívül aprólékosan megtervezettek, pontos megfigyelésen alapszanak. A szobrászok is szívesen alkalmaztak meglepő vagy épp titokzatos részelemeket, ezeket általában a fény-árnyék hatásokkal vagy a színes és különböző anyagok kombinációjával erősítették. Fontos technikai újítás, hogy bármilyen anyagból készüljenek is a barokk szobrok, rendkívül anyagszerűek. Az emberi bőr, a hajfürtök- és fonatok, a különböző szövetekből készült ruhák anyaga közötti különbség megmutatása óriási mesterségbeli tudást kíván. A barokk szobrok is körbejárhatók, nem csak egy nézetből „élnek”.

Bernini: Baldachin Szent Péter sírja felett

Festészet

A barokk művész legjelentősebb megbízásait a katolikus főúri megrendelőktől és a katolikus egyháztól kapta, akik elsősorban azt várták tőle, hogy a képzeletet megragadó, látványos alkotásokkal fokozza egy-egy kastély, palota, templom hatását. Ez az elvárás nyilvánvalóan meghatározta az alkotó által választott témákat és módszereket. Tipikus témák tehát a dinamika és a szenvedélyek bemutatására kiválóan alkalmas bibliai és mitológiai jelenetek, a hatalom és a pompa érzékeltetésére hivatott főúri portrék mellett a festészetben új elemként megjelenő, pazar technikával ábrázolt csendéletek, a tájképek és a mindennapi életet bemutató zsánerképek.

Caravaggio: Gyümölcsös kosár

Jellemzően egy idődimenzióval is bíró cselekményt vagy történést akartak bemutatni, még akkor is, ha a kép egy portré vagy tájkép. A térben szabadon áramló, lendületes vonalvezetés lehetővé teszi a formák megmozgatását, a fény-árnyék hatások kihasználását. A festőművészek is szívesen használják a rejtélyeket, a szemet megtévesztő illúziókat, ám ezek nem lépik át a valóság határait, csupán az érzékelés kereteit tágítják ki. A pazarul kidolgozott részletek (pl. ruhák redőzete, háttér, fények, arcok grimaszai) az élénk színvilággal társulva rendkívül impulzív alkotásokat hoztak létre. A beállítások patetikussága, az érzelmek túláradása, a színpadiasság, a szereplők olykor túlzó gesztusai, a bonyolult kompozíciók a barokk művészet más területeiről más ismerősek lehetnek.

A protestáns festészet újszerűségét elsősorban azzal magyarázhatjuk, hogy a különböző reformált egyházak nem jelennek meg megrendelőként, hiszen tiltják a képek vallásos tiszteletét, a templomok egyszerű fehér falain nincs helye festményeknek. A főúri műpártolás is teljesen visszaszorult, a megbízók így túlnyomó többségben magánszemélyek vagy a polgárok különböző testületei voltak. A polgársághoz tartozó festők tehát középosztályhoz tartozó polgári megrendelőknek festettek, akik nem hatalmas palotákban, hanem szerényebb méretű lakásokban éltek. A képek is kisebbek lettek tehát. A megrendelők köre határozta meg azt is, hogy a művészek témaválasztása főleg bibliai vagy a hétköznapi valóságot bemutató, könnyen érthető történetekre esett. Ugyanakkor az is igaz, hogy legyen bármilyen rendkívüli tehetség az illető, egyetlen holland festő jövedelme sem közelítette meg az uralkodók, fejedelmek szolgálatában álló művészekét...

További érdekes oldalak: 

• Sulinet Tudásbázis - Művészettörténet - 10. évfolyam

Farkas Judit cikke