Kultikus film, kultikus zene

A nagy filmsikerek megjelenésének állandó kísérőjelensége a filmzene külön adathordozón való megjelenése. Egy kultikus alkotásnak sokszor a zenéje is kultikussá válik; jó példa erre a Ponyvaregény (Pulp Fiction, 1994; rendezte: Quentin Tarantino), a Macskajaj (Crna macka, beli macor, 1998; rendezte: Emir Kusturica), vagy a Gettómilliomos (Slumdog Millionaire, 2008; rendezte: Danny Boyle, Loveleen Tandan) filmzenéje: a kapcsolódó filmzenealbumokról akár néhány másodperc meghallgatása is elég, hogy a filmeket ismerők számára felidéződjenek a filmek jellemző hangulatai, eseményei; másrészt pedig azok is ismerik a filmzenéket alkotó dalokat, instrumentális kompozíciókat, akik nem látták a filmet. Izgalmas belegondolni, hogy ezek a zenék milyen hatással vannak a film befogadójára, hogyan alakítják a befogadás élményét.

Filmpedagógiai élmény

Ezt a cikket tulajdonképpen egy iskolai program inspirálta. A cikkíró nemrégiben részt vett egy filmpedagógiai foglalkozáson a svédországi Göteborgban, ahol egy cserediákprogram keretében járt kísérő tanárként. A városközponthoz közel található egy kis mozi és kávézó, amely az önkormányzattól támogatást kap ahhoz, hogy a göteborgi iskolák számára foglalkozásokat rendezzen. A foglalkozás, amelyen a svéd-magyar csapattal részt vettünk, a filmzenéről, pontosabban a soundtrackről, vagyis a filmben hallható mindenféle hanghatásokról szólt, és a filmek értelmezésének egy olyan távlatát nyitotta meg számunkra, amelyet eddig nagyrészt figyelmen kívül hagytunk.

Ugyanis egy film összetétele sokkal komplikáltabb annál, hogy van egy videosáv és egy hangsáv (és esetleg egy feliratsáv), és ezeket ügyesen szinkronba kell hozni. Maga video- és a hangsáv külön-külön is igen összetett kompozíció. A hangsáv tartalmazza például a szereplők beszédhangját (a szinkronizálási folyamat során ezt lehet kicserélni a kívánt nyelven felvett beszédhangsávra), a különféle zörejeket, hanghatásokat (amelyeket sokszor nem a forgatás helyszínén, hanem külön, stúdióban vesznek fel) vagy a filmzenét.

Hallja a szereplő, vagy nem hallja

A filmzene alapvetően kétféle lehet: vagy olyan, amit a néző úgy érzékel, hogy azt a szereplők is hallják (source music), vagy olyan, amely az egyes jeleneteket vagy a főcímet, illetve a szereplő- és stáblistát kísérő aláfestő zeneként szolgál (underscoring). Az előbbi típusnak tehát meg tudjuk állapítani a forrását (source = forrás): vagy az egyik szereplő maga állítja elő, vagy az aktuális jelenetben (például egy étteremben) zenélnek (például egy zongorista kíséri a romantikus vacsorát), vagy esetleg valamilyen eszközből (tévéből, rádióból, hangszórókból) szól a zene. Ezzel szemben az underscoring (vagy score music) típusú filmzenét a befogadó úgy értelmezi, hogy azt a jelenet esetleges szereplői nem hallják, és a forrása sem megállapítható. Ilyen például a Tom és Jerry rajzfilmekben a figurák mozgását kísérő billentyűs-, vonós- vagy fúvósszólamok vagy a horrorfilmekben az ijesztő eseményt megelőző drámai zene.

Értsd jól a filmet!

A filmzene alkalmazása vagy ennek hiánya alapvető fontosságú a jelenetek értelmezése szempontjából. Természetesen akármelyik típusú filmzenéről is van szó, az alapvető az egyik alapvető funkció az atmoszférateremtés, a képi hatások hangulati „rásegítése”. A source music ezen kívül – mivel a szereplők számára hallható – alkalmasint cselekményformáló erővel is bírhat, és befolyásolhatja az egyes szereplők viselkedését. Az underscoring pedig fontos szerepet játszat a jelenet értelmezésében; mintegy „súg” nekünk, nézőknek, hogy „shhh, ez most egy drámai pillanat”, vagy „készülj, mert valami rendkívüli fog történni”. Az aláfestő zene arra is használható, hogy kiegészítse a szereplők esetleg nem kellő mértékben gyakorolt metakommunikációját (arc- és kézmozdulatait, hanglejtését például).

Sőt a filmzenének nagy szerepe van a film globális élvezeti értékének megteremtésében is. Filmpedagógus előadónk példaként A Karib-tenger kalózai (Pirates of the Caribbean: The Curse of the Black Pearl, 2003; rendezte: Gore Verbinski) első részét hozta fel, amelynek a zenéjét – miután a filmet levetítették egy tesztközönségnek – a közönség nagy része rossznak, elhibázottnak, a képi hatásokhoz nem illőnek ítélt. A rendező ezután egy új zenét rendelt a filmhez (a filmzeneíró Klaus Badelt-től), és így született meg Johnny Depp egyik leghíresebb filmjének kultikus zenei témája.

A nagy hatás

A filmzene tehát a film szerves része. Nemcsak hangulatokat teremt, hanem értelmezi a jeleneteket, irányítja a néző figyelmét, befolyásolja érzelmi viszonyulását a látottakhoz. Röviden: sokszor észrevehetetlenül bár, de nagy hatással van a befogadóra. Olyannyira, hogy egy igazán komolyan megkomponált filmzenével kísért filmről úgy állunk fel, mintha komoly fizikai munkát végeztünk volna. És az ellenkezőjére is van példánk: nem tudjuk elviselni a horrorfilmeket, de társunk kedvéért mégis belevágunk nézésükbe? Csak próbáljuk rávenni társunkat, hogy bizonyos jeleneteknél hadd lehessen lehalkítani a tévét: máris sokkal kevésbé ijesztőek a történések.

Figyeljünk a filmzenére! Egészen különleges megvilágításba helyezhetjük vele filmélményünket.

További érdekes ötletek:

• Remek játék médiaórára: mutassunk híres főcímzenéket kép nélkül, és a csoportnak ki kell találnia a releváns filmet. Vagy fordítva: nézzünk jeleneteket lehalkítva, és beszéljük meg, milyen típusú zene illene a képsorokhoz!
• És végül egy példa arra, hogyan fordítja át egy film alapvető hangulatát egy alternatív filmzene (és megfelelő vágás) alkalmazása: a Gyalog galopp (Monty Python and the Holy Grail, 1975; rendezte: Terry Gilliam, Terry Jones) hamis előzetese

Kerek Roland cikke