Bevezető gondolatok
Társadalomban való létezésünk egyik legfontosabb kísérőjelensége az, hogy kommunikálunk egymással, például úgy, hogy használunk egy bizonyos nyelvet. Ennek a nyelvnek a jellege nagyban függ attól, hogy milyen csoportba tartozóként használjuk: lehetünk városlakók vagy diákok vagy egy szakma elismert képviselői: nyelvhasználatunk jellemző arra a csoportra, amelybe tartozunk (általában természetesen több csoportról is beszélünk egyszerre). Ezt a változatosságot pontosabb is nyelvváltozatok (dialektusok) sokféleségének nevezni, mint nyelvekének. Kicsit még pontosabban: a nyelv nyelvváltozatokban létezik.
A tétel kifejtése
A nemzeti nyelv tehát aszerint tagolható, hogy beszélői milyen csoportba tartozóként használják az adott nyelvváltozatot. A nyelvváltozatokat többféleképpen is csoportosíthatjuk, például úgy, vannak területi nyelvváltozatok, társadalmi nyelvváltozatok, illetve köznyelvi változatok.
A területi nyelvváltozatokat nevezzük nyelvjárásoknak, illetve regionális köznyelveknek. A nyelvjárások elsősorban hangtani sajátosságok alapján térnek el egymástól és a köznyelvtől, noha a nyelv más részrendszereiben – például a szóelemek vagy a szószerkezetek szintjén, a szókészletben vagy a jelentésben – is lehetnek közöttük eltérések. A szókészletbeli eltérésre szemléletes példák a tájszók; így nevezzük az egy tájegység nyelvében használatos szavakat (és ez nem keverendő össze a tájszólással; ez utóbbi inkább pejoratív értelmű kifejezés, és arra a tévhitre épül, hogy a nyelvjárásias kifejezésmód értéktelenebb a köznyelvinél – pedig ez egyáltalán nem így van). Arra a burgonyaételre például, amelyet a budapesti vendéglőkben tócsninak hívnak, Zala megyében azt mondják: prósza; a kukoricát és a tésztát Erdélyben málénak, illetve laskának hívják.
A regionális köznyelviség átmenetet képez a nyelvjárások és a köznyelv között. Amikor valaki például nyelvtani, jelentéstani szempontból a köznyelvet használja, csupán kiejtését tekintve nyelvjárásias, akkor a regionális köznyelvet használja. Ez a fajta nyelvi viselkedés jól megfigyelhető a nagyobb városokban, például Debrecenben, Győrött vagy Kolozsvárott. Ezeken a nagy településeken előfordul, hogy a nyelvhasználók a nyelvjárást már nem, csupán a regionális nyelvváltozatot beszélik; őket nevezi a nyelvtudomány egyesnyelvűeknek. A kettősnyelvűek azonban a nyelvjárást és a regionális köznyelvet egyaránt használják, az előbbit jellemzően családi körben, az utóbbit pedig nyilvános helyzetben.
A társadalmi nyelvváltozatok is rendkívül sokfélék lehetnek. Külön nyelvváltozatnak tekinthetjük az egyes foglalkozásokhoz tartozó szaknyelvet (a jogi szaknyelv például rendkívül bonyolult mondatszerkezettel él, az orvosi szaknyelvben sok a latin kifejezés), a kisgyermekekkel való érintkezésben használt gyermek- vagy dajkanyelvet (gondoljunk az apuci, cica, butus szavakra), a fiatalok körében használatos, rendkívül gyorsan változó ifjúsági nyelvet (jellemző kifejezései például: azt adom ’támogatom az ötletet’; karó ’egyes osztályzat’) vagy a városi népnyelv legalsóbb szintjét képező, idegen eredetű szavakat bőven tartalmazó argót is (például ide tartoznak a német eredetű link, blöki, vagy a héber eredetű meló, haver szavak). A szleng is városi nyelvváltozat; nagyon jellemző a korra, amelyben keletkezik. Jellemzően behatol a társalgási nyelvbe, a tömegtájékoztatás nyelvébe is, de a formális nyelvhasználatnak nem válik részévé. Bizalmas, gyakran közönséges, játékos, humoros kifejezésekből áll, amelyekre példa a rizsa, a lenyúl, a kinyiffan vagy a ciki szavunk.
A köznyelv a nemzeti nyelv beszélt változata, több nyelvjárásnak az ötvözete. A művelt köznyelv az iskolázott emberek nyelve, vannak azonban igénytelenebb változatai is, például sokan ide sorolják a szlenget. A köznyelvnél a társadalmi rangját tekintve magasabban áll az irodalmi nyelv, amely a nemzeti nyelv változatai közül a leginkább meghatározó nyelvi réteg. Jellemzően az írásbeliséggel, az iskolarendszer és a sajtó révén, illetve különböző értelmiségi csoportoknak köszönhetően terjed, és benne nyilvánul meg nagyobb mértékben a közösen elfogadott és társadalmilag elismert szabályok, irányelvek, használati szokások összessége, a nyelvi norma. Ez persze nem jelenti azt, hogy csupán az irodalmi nyelvnek vannak normái; ez mintaadó ugyan, azonban minden nyelvváltozatnak vannak saját szabályai, amelyet a beszélők akarva-akaratlanul betartanak, vagy éppen megszegnek. Az irodalmi nyelv mint eszményi nyelvváltozat kettős lehetőséget kínál: egyrészt választékosságot, kifejezésbeli gazdagságot, másrészt állandó megújulási és megújítási képességet.
A tétel összegző leírása
Minden beszélt nyelv igen sokféle változatban él, ezeket nevezzük nyelvváltozatoknak vagy dialektusoknak. Ha a dialektusokat területi alapon vizsgáljuk, akkor nyelvjárásokról és regionális köznyelvekről beszélünk, amennyiben pedig a társadalmi tagolódást vesszük alapul, szaknyelvekről, gyermeknyelvről, ifjúsági nyelvről, argóról és szlengről beszélhetünk. A felsorolás és rendszerezés se nem kizárólagos, se nem tökéletes, csupán egy szemléletes modell arra, hogy bemutassuk a nyelvi rétegzettség sokféleségét.
Kerek Roland cikke
