|
Európát, így az Európai Uniót is a nyelvi sokféleség jellemzi, ez az európai kulturális örökség meghatározó eleme, a politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális és tudományos élet fontos tényezője. A nyelvek politikai jelentőségűek is, hiszen az emberek jellemző módon általában anyanyelvükön beszélnek a legjobban, így az idegen nyelven folyó tárgyalásokon, megbeszéléseken óhatatlanul hátrányos helyzetbe kerülnek azokkal szemben, akik az adott nyelvet felsőfokon beszélik, vagy akiknek valamelyik világnyelv az anyanyelve. A nyelv tehát mind a mai napig fontos politikai, gazdasági fegyver.
A nemzetközi szervezetek általában meghatározzák hivatalos és munkanyelveiket, a hivatalos nyelven jelennek meg a szervezet döntései, jelentései, okmányai. Az ENSZ hivatalos nyelve az arab, a francia, a kínai, az orosz és spanyol. Az Európa Tanács hivatalos nyelve az angol és a francia, munkanyelve pedig, ezek mellett a német és az olasz. Léteznek olyan nemzetközi szervezetek, amelyek egyetlen hivatalos nyelvben állapodnak meg, például az Egyetemes Postaegyesület a franciában, az EFTA az angolban.
Az Európai Unió 15 tagállama 11 úgynevezett államnyelvet használ, angol, dán, finn, francia, görög, holland, német, olasz, portugál, spanyol és svéd, ezek mindegyike az unió egyenjogú és egyenrangú hivatalos és munkanyelve. A 15 tagállamban azonban 45 nyelvet és ezek számtalan dialektusát beszélik. Az EU-ban az Európai Szén és Acélközösség 1952. évi határozata érvényes, eszerint minden tagállam hivatalos nyelve egyenjogú és egyenrangú, a jogi szövegek, ítéletek minden közösségi nyelven megjelennek. A tagállamok és azok polgárai az általuk választott hivatalos nyelven fordulhatnak az unióhoz, és az ezen a nyelven köteles válaszolni nekik. Az EU a tagállamhoz, az állampolgárhoz megkeresésével csak az adott állam hivatalos nyelvén fordulhat.
A gyakorlatban a nyelvhasználat sok esetben másképp alakul, egyes nyelvek használatosabbá váltak az évek során, hiszen már a 70-es években világossá vált, hogy az akkor még csak kilenc hivatalos nyelv következetes egyenrangú használata a brüsszeli bürokráciát rendkívül nehézkessé teszi.
A Bizottságban, kezdetben a francia volt a leghasználatosabb, már csak a brüsszeli székhely okán is, az 1972. évi angol csatlakozás után az angol is felzárkózott mellé és ez a két nyelv vált az első számú munkanyelvvé. Német kívánságra a Bizottság formálisan megerősítette, hogy a belső használatra szánt bizottsági dokumentumok németül is rendelkezésre álljanak, a gyakorlatban ez nem érvényesült. Ezt sérelmezte Németország 1994-ben, amikor felszólította a Bizottságot, hogy biztosítsa a német nyelv tényleges egyenrangúságát az angolhoz és franciához hasonlóan. A nyelvi kérdést Ausztria is fontosnak tartotta, ragaszkodott az osztrák nyelvi fordulatokhoz, de nem szállt síkra a német nyelv egyenrangúságáért. Végül elérte, hogy 23, főleg a konyhai szókincskörbe tartozó ausztrocizmust EU szinten is elismertek, például a burgonya osztrák elnevezését, az Erdapfelt.
|
1995-ben az Európai Parlament megállapította, hogy a nyelvek számának csökkentése csak növelné az EU polgárai és szervei közötti távolságot, ami már így is nyugtalanító méreteket öltött. Ezért az EP ellenszegül minden nyelvi diszkriminációra tett kísérletnek és ragaszkodik ahhoz, hogy az Unió polgárai az Unióval folytatott írásbeli és szóbeli kommunikációban a saját nyelvüket használják, az integrációnak nem áll szándékában mesterséges euro-nyelvet kialakítani. Az alapjogok között kaphatna helyet a nyelvi szabadsághoz való jog, mint a szellem szabadságának központi előfeltétele és az egyén alapvető szabadságjoga. A nyelvi alapjog lényegi tartalma, hogy minden polgár, írásban és szóban szabadon használhatja saját anyanyelvét.
A gyakorlatban pedig a ma használt 11 hivatalos nyelv is technikai problémát jelent, hisz összesen 110 nyelvi irányban kell biztosítani a fordítást és tolmácsolást, ami gyakorlatilag lehetetlen, ezért alakulnak ki a munkanyelvek. A nyelvi probléma hatványozódik, ha a bővítés következtében emelkedik a tagállamok száma, mert például négy csatlakozó esetén 15-re emelkedik a hivatalos és munkanyelvek száma, de már 210 fordítási, illetve tolmácsolási iránnyal kellene számolni, ami rendkívül meghosszabbítaná az átfutási időt, a munka gyakorlatilag ellehetetlenülne.
Az EU intézményei külön-külön fordító- és tolmácsszolgálattal rendelkeznek, ezek közül a legnagyobb a Bizottságé. Itt külön fordítói szolgálat és külön konferencia- és tolmácsszolgálat működik. A fordítók és tolmácsok felsőfokú végzettségűek, központi szabály, hogy mindenki csak az általa legjobban ismert nyelvre, gyakorlatilag az anyanyelvére fordíthat és tolmácsolhat, ehhez azonban több idegen nyelvet kell ismernie. Azokon a konferenciákon, ahol az EU-n kívüli államok képviselői is részt vesznek, akik anyanyelvükön szólhatnak, beszédüket csak egy hivatalos nyelvre tolmácsolják, arról tolmácsolnak tovább a többi hivatalos nyelvre.
Jelenleg 450 főállású és további időszakonként megbízott tolmács dolgozik a Bizottságnál. A fordítószolgálat tagjaira is a tolmácsokéhoz hasonló feltételek vonatkoznak, így ők is csak anyanyelvükre fordíthatnak, 1995-ben 1400 főállású fordító állt az EU szolgálatában. A Bizottság központi fordítószolgálatával is számos fenntartás született, hisz ha a jövőben, Brüsszelben minden bizottsági anyagot lefordítanának az EU valamelyik hivatalos nyelvére, akkor az integráció teljesen elszakadna a nemzeti nyelvtől, a nyelvhasználat nem lesz polgárközeli, fokozódik a nyelv elbürokratizálódása. Ezzel szemben a soknyelvűség költségigénye horribilis, mivel a nyelvi szolgáltatások az EU-intézmények működési költségeinek 40%-át emésztik fel.
Mivel a jövő Európájában is a soknyelvűség lesz a meghatározó az Unió anyagilag is támogatja, ösztönzi a nyelvtanulást különböző programjai segítségével, hiszen a közösség hivatalos nyelveit beszélők aránya még hagy kivetnivalót maga után. Például a német nyelvet beszéli az EU polgárainak 32%-a, a franciát 26%, az angolt 47%, az olaszt 18%, a spanyolt 14%, a hollandot 7%, a görögöt 3%, a portugált 3%, a svédet 3%, a dánt 2%, a finnt 1%.
(benek)
|
