Szó, szószerkezet, mondat

Vegyük szemügyre először az ismerős témaköröket, és a közöttük felfedezhető kapcsolatokat! (erősen leegyszerűsítve)! A (1) szerves szóösszetételek, a szószerkezetek, és az összetett mondat tagmondatai lehetnek alá- vagy mellérendelőek. Az alárendelő szóösszetételek (például favágó) átalakíthatók (2) alárendelő szószerkezetté (fát vágó ember); az alárendelő viszonyban lévő tagmondatok esetén a főmondat egyik mondatrészét a mellékmondat fejti ki (az ember azt vágja, amiből később házat épít). Mindhárom zárójeles példában tárgyi alárendeléssel találkoztunk. A mellérendelés tekintetében egy kicsit bonyolultabb az átjárhatóság a szintek között: míg (3) a mellérendelt tagmondatok (Tom csendben szunyókál, ám Jerry már valami csínyen töri a fejét.) és a mellérendelt (2) szószerkezetek (A kicsi, ám ravasz Jerry túl akar járni Tom eszén.) közötti logikai rokonság evidens, (1) a mellérendelő szóösszetételek másképp viselkednek. Próbáljuk csak meg az alárendelések mintájára szószerkezetté alakítani a mellérendelő szószerkezetek három típusából vett példákat: jöttment, azaz, dimbes-dombos. A jöttment valódi mellérendelés; olyan embert jelöl, aki valamely csoport egy része szerint nem tartozik a szóban forgó csoportba: jött is, ment is – egyfajta kapcsolatos vagy ellentétes viszonyról beszélhetünk. Az azaz kötőszó szókettőzés révén alakult – ebben az esetben már nem működik az előző analógia: az és az? Fura. Ahogy az is, hogy dimbes és dombos – az ikerítés már végképp nem a mellérendelő szóösszetételek közötti logikai viszonyt követi, inkább afféle hangtani játékként klónozza a szót, majd összekapcsolja a szóval.

Mondatcsoportok, bekezdés

A terminológia tehát helyenként megtévesztő; mielőtt azonban nyelven kívüli példákat néznénk, két dolgot vizsgáljunk meg: először azt, hogy vajon csak az említett nyelvi szinteken figyelhető meg az alá- és mellérendelés jelensége (nem), másrészt hogy mit is jelent tulajdonképpen az, hogy két nyelvi elem egymással alá- vagy mellérendelő viszonyban tetszik lenni.

Az eddigiek tehát azt vázolták, hogy a nyelv hierarchikus rendszerében hol találkozunk általában (az iskolai nyelvtanórákon) mellé- és alárendeléssel. Mindehhez még hozzágondolhatjuk azokat a még összetettebb egységeket, amelyekre inkább csak fogalmazásaink, esszéink alkalmával fordítunk nagyobb figyelmet: egy-egy bekezdés mondatai ugyanis nagyobb csoportokba szervezhetők úgy, hogy ezek a csoportok kapcsolatos, ellentétes, választó, magyarázó vagy következtető viszonyban állnak egymással – vagyis a mellérendelő viszony valamelyik típusát figyelhetjük meg. Sőt mindezt a bekezdések szintjén is megfigyelhetjük olykor. De akkor mi is az, amiről már eddig is ilyen sokat beszéltünk?

Miről is beszélünk?

Mind a mellé-, mind az alárendelés egy hierarchikus rendszert feltételez, amelyben egyes elemek „egy szinten” vannak, mások „különböző szinteken”, az egyik feljebb, a másik lejjebb. Ha a klasszikus egyszerűmondat-elemzésből indulunk ki (példamondatunk: Jancsi és Juliska ment az erdőben.), az egy szinten lévők ugyanazt a mondatbeli szerepet töltik be (Jancsi és Juliska), és ugyanahhoz a taghoz kapcsolódnak (ment – az alany és az állítmány kapcsolatát egyesek hozzárendelő viszonynak nevezik, mások az alanyt is az állítmány bővítményének tekintik). A különböző szinteken lévők (ment az erdőben) közül a magasabb szinten állóhoz kapcsolódik az alacsonyabb szinten álló; ezt az összefüggést sokszor úgy tesszük szemléletessé, hogy rákérdezünk: a fölérendelt taggal – vagy alaptaggal – az alárendelt tagra – vagy meghatározó tagra – (Hol ment? Az erdőben.). Az alá—fölérendeltségi viszony tehát egyfajta kölcsönös függés, amelyben a fölérendelt tag ad valamiféle alapvető valóságkoncepciót (pl. a menés koncepciója), míg az alárendelt tag ezt a koncepciót egészíti ki valami lényeges mozzanattal (a menés helye; az erdőben). Hogy lehetne ezt a viszonyt – és egyszersmind a mellérendelőt is – valami nyelven kívüli példával szemléltetni?

Analógiák?

Alárendelő viszonyra mindenféle hatalmi/alávetett helyzetből adódó analógiáink lehetnek: főnök—beosztott-, tanár—diák-, orvos—beteg-, uralkodó—alattvaló-viszonyra gondolhatunk. Amikor efféle kapcsolatokra gondolunk, óhatatlanul eszünkbe jut az a nagy, szintek közötti különbség, hogy aki följebb van, szabadabb cselekvésre képes a lejjebb lévővel szemben, sőt vissza is élhet a hatalmával. Noha ilyen etikai vétségeket a nyelvi elemek nemigen képesek elkövetni, abban azért talán hasonlítanak az iménti példáink szereplőire, hogy alárendelt elem is sok mindenben korlátozza a fölérendelt elemet: például nem lehet valaki fölérendelt, ha nincsenek alárendeltjei. Micsoda? Diákok nélkül nem tanár a tanár? Beteg, alattvaló nélkül nem orvos az orvos, uralkodó az uralkodó? Főnök persze csak úgy lehet valaki, ha vannak beosztottjai; úgy tűnik azonban, hogy a látszólag hasonló viszonyrendszerek nagyon alapvető szempontok mentén különböznek. Maradjunk tehát a főnök—beosztott-viszonypárnál. Sőt folytassuk: a főnök beosztottai egymással – a közös fölérendelt tag árnyékában – mellérendeltjei egymásnak. Ez a gondolat újabb fontos felismeréssel jár: hogy tudniillik a mellérendelés az alárendelés „árnyékában” jöhet létre (és itt eszünkbe juthat a közös ellenség képzetének csapat-összekovácsoló ereje…). Persze arról nem szóltunk, mi a helyzet a hierarchia csúcsán: az ott mellérendelteknek nincsen fölérendeltje…?

Ebben a cikkben futottunk néhány gondolati kört az alárendelés és a mellérendelés értelmezésével kapcsolatban. Vajon nagyon közhelyszerű lenne úgy zárni a gondolatmenetet, hogy a szóban forgó nyelvi jelenség egyszerűbb és egyszersmind bonyolultabb, mint gondolnánk?

Kerek Roland cikke