Falragaszokkal kezdődött
Mao Ce tung
A diákok, ifjúmunkások rögtön reagáltak a jelszavakra, és hamarosan országos kampány indult a pártfunkcionáriusok, és különösen az értelmiségiek, a művészek ellen, mert az új kurzus azt tanította: le kell számolni az ingyenélőkkel, helyet a munkásoknak, a parasztoknak. Hivatalnokok és entellektüellek millióit küldték átnevelő táborba, vagy jobbik esetben csak falusi kétkezi munkára, bezártak több százezer iskolát, mondván, hogy az igazi forradalmárok az életből, a munkából tanulnak. Igen kevesen vették észre, hogy valójában nem volt szó másról, mint a történelmi pártvezér, Mao Ce-tung és köre hatalmának megerősítéséről, és riválisainak eltávolításáról, lehetőleg minden szinten.
A keleti személyi kultuszoknak megfelelően félistenként tisztelt Maonak több kudarca is volt, mind a bel-, mind a külpolitikában, ráadásul egészségi állapota is megrendülni látszott, (ekkor már 73 éves volt), ezért szűk környezete, amelynek élén felesége, Csiang Csing, a színésznőből lett kultuszminiszter állt, mindent megtett, hogy ők maradjanak a felszínen. A pusztítás méretei iszonyúak voltak, csak a német fasiszta Kulturkampfhoz hasonlíthatóak. Több ezer éves, pótolhatatlan műemlékeket semmisítettek meg, (úgy, mint a közelmúltban az afgán tálibok a buddhista műemlékek esetében), több millió írástudót, és igazi pártharcost tettek lehetetlenné, földönfutóvá, nem is beszélve a táborokban meghaltakról és kivégzettekről. Természetesen a legfőbb vezetést sem kímélték: agyonverték Liu Sao-csi államfőt, rejtélyes módon eltűntették Lin Piao vezérkari főnököt, akit pedig korábban Mao utódának nevezett ki, és évekre félretették a későbbi kínai reformok atyját, a szintén polgárháborús veterán Teng Hsziao-pinget.
Ennek ellenére a kínai mozgalom rengeteg hívet szerzett magának Nyugaton, mert ott csak az establishment-ellenességet, a spontánnak tűnő, anarchisztikus akciókat látták bennük. A maoista csoportok élharcosai lettek a párizsi, a nyugat-berlini, a milanói, a római, sőt, a chicagói 68-as akcióknak is, és komoly híveik voltak Kelet-Európában, a legismertebbet Vacláv Hávelnek hívják.
Jó tíz évnek kellett eltelnie (és persze Mao halálának), hogy Kína szembesüljön a "kulturális forradalommal", amelynek jelképe, Mao "kis piros könyve" még ma is ereklyének számít. Csiang Csinget és közvetlen munkatársait, "a négyek bandáját" halálra ítélték, majd ítéletüket életfogytiglanra változtatták. Ezreket rehabilitáltak, de azt az évtizedet a mai napig nem tudták a helyére tenni. Különösen nem úgy, hogy közben, 1989-ben, volt egy Tienanmen-tér, ahol a következő nemzedék fiataljait nem a vezérkar ellen tüzelték, hanem megpróbálták őket vérbe folytani.
(Göbölyös N. László)
