Szervezeti keretek híján
Az Egyesült Államoknak 1939-ig nem volt hivatalos titkosszolgálata. Persze, ez nem jelenti azt, hogy ne ügyeltek volna a titkokra, vagy ne érdekelte volna a kormányzatot az ellenséget övező titok. A történeti hagyomány szerint az első lépéseket G. Washington, az USA első elnöke tette meg, amikor a függetlenségi háború idején megbízott egy kisebb csoportot a láthatatlan tintával írt rejtjeles üzenetek megfejtésével. Titkos ügynököt küldtek az angol kézben lévő területekre, s a főparancsnok különböző "láthatatlan" utasításokat küldött neki. Pl. "Forgolódjék minél többet a tisztek és menekültek között, látogassa a kávéházakat, bárokat és más nyilvános helyeket New Yorkban. Tudja meg, vajon épül-e valami a Harlem folyón, Harlem városka közelében, és hogy vajon Hern's Hook meg van-e erősítve. Ha igen, írja meg: hány embert tartanak mindegyik helyen, mekkora az ott levő ágyúk száma és nagysága." Gyakran esett meg, hogy maga Washington is részt vett az üzenetek megfejtésében.
A függetlenség kivívását követően sem öltött szervezett formát a titkosszolgálati tevékenység, s oly nagy titokban folyt a munka, hogy még a Kongresszus sem ismerhette a részleteket. Alkalmanként az elnök és tanácsadói elrendeltek egy-egy akciót (pl. 1840-es években a Mexikó elleni háborúban), de a polgárháborúig komolyabb tevékenységre nem volt szükség. Észak és Dél háborújában (1861-1865) azonban ismét felértékelődött a hírszerzés szerepe. Meglepő, hogy az elnök életét kockáztató merénylet tervét egy magándetektív társaság (Pinkerton) fedte fel. (A tanácsokat Lincoln komolyan vette, ezért egyszer álnéven is utazott.) Egy idő után azonban Pinkerton kevesellte az elnök védelmére kiutalt összeget, s nem vállalta tovább az elnök védelmét. Ekkor létrehozták a Katonai Tájékoztató Hivatalt, de 1865. április 14-e bizonyította, hogy nem tudja ellátni a feladatát, az elnök védelmét. Lincolnt Booth a Ford színház egyik őrizetlen páholyában egyetlen pisztolylövéssel agyonlőtte. (Igaz, ekkor Lincoln nem hitt az előzetes figyelmeztetésnek!)
A hadsereg kötelékében
A polgárháború után az 1880-as években a szárazföldi haderőnél (MID) és a tengerészetnél (ONI) külön hírszerző szolgálatot állítottak fel. Ezeknek az volt a feladata, hogy "gyűjtsön olyan információkat, amelyeket a védelemért felelős intézmények háborúban és békében egyaránt felhasználhatnak". A felderítő hivatalokban azonban nagyon egyhangú munka folyt, csak időnként kaptak komolyabb megbízatást, mint pl. a spanyol-amerikai háború idején. A pénzügyminisztérium is létrehozott egy titkos szervezetet, a Secret Service-t, mely az első formális titkosszolgálatot. Érdekes tény, hogy ez a szervezet kémkedéssel nem foglalkozott, inkább csak korrupt hadiszállítók, tolvajok, szökevények és prostituáltak üldözését tekintette feladatának, a legkomolyabb feladatnak pedig a hamispénz-gyártók elleni küzdelem bizonyult.
1908-ban újabb szervezetet állítottak fel, későbbi nevén a Federal Bureau of Investigation-t, vagyis az FBI-t.
Igazán komoly kémtevékenységre azonban ekkor még nem volt igény, hiszen egyrészt az USA egyre erősebbnek mutatkozott, másrészt az effajta tevékenységet erkölcstelennek is tartották a politikusok. (Ne feledjük ebben az időben a tengeralattjárókat is erkölcstelen eszköznek tekintették, ezért nem is nagyon fordítottak gondot azok fejlesztésére - majd csak az I. világháborúban!) Az első világégés azonban a kémkedés területén is fordulópontot eredményezett, ez javarészt a washingtoni német kémek megjelenésével hozható összefüggésbe. A külügyminisztérium irányítása alatt pedig létrehoztak egy rejtjelmegfejtő intézményt, a Katonai Felderítő Szolgálat 8. osztályát, közkeletűbb nevén a "Fekete Kamarát", melynek legkiemelkedőbb teljesítménye a japán diplomáciai rejtjelek megfejtése volt.
A brit és amerikai titkosszolgálatok összhangjának köszönhetően sikerült megakadályozni azt a német szándékot, hogy az USA és Mexikó között háború robbanjon ki. A Zimmermann-távirat leleplezésével az USA nem keveredett háborúba Mexikóval, viszont a háborúba való belépéssel támogathatta az európai antant alakulatokat. Az I. világháború után újabb csendes időszak következik, s 1921 után pl. már egyetlen nagyhatalom kódját sem tudták feltörni, még a japánokét sem, pedig igazán sok energiát fordított rá. Ennek lett súlyos következménye Pearl Harbor. (Bár más források arra engednek következtetni, hogy 1941-ben már tisztában voltak a japán szándékokkal, mert már ismerték a japán rejtjelkulcsot, csak a hivatali útvesztőkben nyoma veszett, s még az elnökhöz sem jutott el a hír időben.)
A cselekvés ideje
1939-ben Roosevelt látva az egymástól elkülönülten tevékenykedő titkosszolgálati egységek kudarcát, összevonta az FBI, a MID és az ONI vezetését, ez lett az IIC (Interdepartemental Intelligence Committee). A II. világháború során az európai, főként a brit titkosszolgálat eredményeire támaszkodott az amerikai hadvezetés, bár már Roosevelt is hozzákezdett egy hatékonyabb szervezet felállításához. 1942-ben felállították az Értesüléseket Összehangoló Irodát", melyből kivált az angol mintát követő OSS, a Stratégiai Szolgálatok Irodája, mely a CIA elődjének tekinthető. Az OSS feladata az volt, hogy "stratégiai értesüléseket gyűjtsön és elemezzen, különleges feladatokat készítsen elő és hajtson végre". (Vagyis nem csak értesüléseket szerzett, hanem tényleges akciókat is végrehajtott.)
A II. világháború végén úgy tűnt, hogy az eddigi - békeidőben szokásos - módon a kémelhárító szervezetek munkájára nem tartanak igényt, s jelentős részüket megszüntetik. 1945 szeptemberében a katonai felderítést át is szervezték (pl. az OSS-t is feloszlatták), de a bipoláris világrend kialakulása új helyzetet teremtett. A politikusok szerettek volna elkerülni egy Pearl Harborhoz hasonló sokkot, s amikor kiderült, hogy a szovjet titkosszolgálat számos amerikait volt képes beszervezni, akkor határozott döntésre szánta el magát a Kongresszus: megalkotta a nemzetbiztonsági törvényt (1947). Ennek értelmében létrehozták a Nemzetbiztonsági tanácsot (tagjai: elnök, alelnök, külügyminiszter, hadügyminiszter), s az ennek keretében működő Központi Hírszerző Ügynökséget, a CIA-t (Central Intelligence Agency).
A CIA feladatát a Nemzetbiztonsági Tanács öt pontban foglalta össze
- Nemzetbiztonsági és hírszerzési kérdésekben tanácsadás.
- A hírszerző tevékenység összehangolása végett tanácsot ad a Nemzetbiztonsági Tanácsnak.
- Bűnüldözési, rendőrségi és belső biztonsági feladatot nem kell ellátnia.
- Elemeznie és értékelnie kell a hírszerzés által nyújtott értesüléseket, illetve ezeket el kell juttatnia az illetékes kormányszervekhez.
- A Nemzetbiztonsági Tanács által rábízott feladatokat végre kell hajtania. (Így gyakorlatilag minden feladat ellátására késznek kellett lennie. Ez érdekes módon ellentmondott az akkori elnök, Truman szándékainak, aki" csak" egy szabályosan működő, nyílt ügynökséget kívánt létrehozni.)
A "Cég" öt szervezeti egységből áll: az igazgató irodájából és a négy igazgatóságból. Az igazgató munkáját két szakértői csoport segíti, a "Bölcsek Tanácsa", mely átfogó értékeléseket készít, illetve a pénzügyi hátteret megteremtő egység. A szervezet központja a Langley-i székház lett.
Az első feladatok
Az első erőpróbát az olaszországi "lélektani hadművelet" jelentette, amikor az olasz kommunisták térnyerését kellett közömbösíteni 1948-ban. Ez ugyan sikerült, de kezdetben nagyon nehezen lendült működésbe a szervezet, s a várt sikerek elmaradtak. Így Tito elszakadását a Szovjetuniótól is csak késve vették tudomásul. Idővel pedig az okozta a nehézséget, hogy nem fogadták el a CIA szakértőinek véleményét, azt túlzottnak tekintették.
Maga Truman is sokáig úgy vélte, hogy a CIA emberei és politikai ellenlábasai csak riogatni akarják kormányát a "vörös veszéllyel". Hiába jelezték már a CIA emberei 1948-ban a szovjet atombomba elkészültét, a politikusok csak 1953-ra prognosztizálták, hiszen nem tartották eléggé fejlettnek ahhoz a szovjet tudományt. 1949-ben azonban sikerült meteorológiai módszerekkel bizonyítani, hogy sikeres robbantást hajtottak végre a Szovjetunióban. A hír sokkolta mind a közvéleményt, mind a politikai életet, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy a gyors teljesítményt a szovjetek csak úgy érhették el, hogy az amerikai atomtitok kitudódott. Erre kettős válasz született, egyrészt a mccarthyzmus, másrészt a belső elhárítás megerősítése. Ez utóbbi lépést hátráltatta az FBI és a CIA közötti rivalizálás. Ráadásul a zárt és hatékony szovjet titkosszolgálattal szemben lépéshátrányban voltak. Emiatt a koreai háború kitörését is késve észlelték, ugyanis Dél-Kelet Ázsiát nem tartották potenciális szovjet érdekövezetnek.
A koreai háború (1950-1953) rávilágította a Fehér Ház tisztviselőit arra, hogy rendezni kell a titkosszolgálatok sorait, a belső rivalizálást meg kell szüntetni, s ki kell építeni a CIA és a Fehér Ház közötti szoros kapcsolatot. Új igazgatót neveztek ki a "Cég" élére, aki szinte napi rendszerességgel adta le jelentéseit az amerikai kormánynak. Az anyagi támogatást és a dolgozók létszámát is erőteljesen megnövelték. (1952-ben mintegy hatezer ember állt a CIA alkalmazásában.) Az addig elhanyagolt SIGINT (rádiós lehallgatás) is nagyobb támogatásban részesült - az ENSZ székházából kiáramló rádióadásokat hallgatták le és értékelték.
Lassan siker koronázta az összmunkát: egyre pontosabb információkat sikerült begyűjteni Észak-Koreából, sikerült leleplezni a Rosenberg-házaspárt, felfedtek számos USA-ban tevékenykedő orosz hírszerzőt. Korszerűsítették a technikai hátteret is, s az újonnan létrehozott kommunikációs felderítést végző szervezetben (National Security Agency) alkalmaztak először számítógépeket a felderítésben.
Új koncepció - újabb módszerek
A változásokat az is hatékonyabbá tette, hogy míg Truman nem értékelte kellőképp a titkosszolgálat munkáját, s igyekezett tudomást sem venni arról, addig az új elnök, Eisenhower katonaként jobban át tudta látni a felderítésben rejlő lehetőségeket. Elnöksége idején főleg a titkos akciók szervezése vált meghatározóvá. Új igazgató került a CIA élére, Allen Dulles (a külügyminiszter testvére!), aki tolerálta Eisenhower elképzeléseit, s hathatósan közreműködött egy új CIA létrejöttében. A fegyveres fellépések, államcsínyek, megszállások, felforgató és fellazító akciók képezték a CIA repertoárját. Eisenhower a visszaszorítás politikája jegyében már aktívan fellépett a szovjet érdekszféra kiterjesztése ellen, s 1953-ban a britekkel karöltve sikerült megdönteni a szovjetbarát iráni elnök hatalmát, s visszasegítették a trónra az iráni sahot.
Ezzel bizonyítottá vált, hogy titkosszolgálati eszközökben is nagy lehetőségek rejlenek, s egymás után avatkoztak be a világ különböző pontjain (pl. Guatemalában, Indonéziában). Moszkvában az amerikai nagykövetség keretében hoztak létre egy CIA-hivatalt, de az ottani ügynökök sorra megbuktak - az orosz szép lányok csábításainak nem tudtak ellenállni. Az itteni tevékenység egyértelmű kudarccal zárult, viszont eredményeket könyvelhettek el Bécsben és Berlinben, ahol az ötvenes években sikerrel szerveztek be szovjet ügynököket.
Közben egyre szaporodtak az ellenséges területek alá ásott alagutak, melyekben rácsatlakoztak a katonai és polgári telefonvonalakra, s hónapokon vagy akár éveken át hallgatták le az ellenség titkos beszélgetéseit. Új módszerként alkalmazták a betöréseket is. Színleg betörtek a nagykövetségekre, valójában a páncélszekrényből érdekes/értékes információkat loptak el, fényképeztek le. 1954-ben pedig arról döntöttek, hogy megépítik a U-2-es kémrepülőgépet, mely 20 000 m magasságból volt képes légifelvételeket készíteni. (Ekkor még nem voltak műholdak!) Az elemzések során előre tudták jelezni, hogy 1957-ben a szovjetek képesek műholdat fellőni, 1960-ban pedig már interkontinentális ballisztikus rakétát is gyártani tudnak. 1956-ban ezeknek a felvételeknek döntő szerep jutott egy-egy döntés meghozatalakor.
A Szovjetunió mellett a Közel-Kelet térségét is pásztázták ezek a kémrepülőgépek. Közép-Európáról azonban nem voltak megbízható ismeretei a CIA-nak. Hogy 1956 októberében mi történt Magyarországon, azt a Szabad Európa rádióból tudták meg. 1960. május 1-én azonban sikerült lelőni egy U-2-t, s ezzel a kémrepülőgépek tevékenysége kínos politikai, diplomáciai szituációk közepette véget is ért.
A műholdak kora
Ekkor azonban egy új lehetőség adódott, műholdakat telepítettek az űrbe, s azok kémlelték az ellenséges területeket. A felvételek tömege árasztotta el a CIA-t, s az elemzések hatékonysága érdekében felállítottak egy új hivatalt, az NRO-t (National Reconnaisance Office).
Kubában időközben Fidel Castro kezébe került a hatalom, s 1959-től folyamatosan azon dolgozott a CIA, hogy megbuktassa a kubai vezért. E cél érdekében még attól sem riadt vissza, hogy a maffiával szövetkezzen. Végül egy Kuba elleni katonai akcióra szánták el magukat, amikor új elnök került a Fehér Házba J. F. Kennedy személyében. Kettős tehertételt örökölt Eisenhowertől. A Kuba elleni katonai invázió tervét, mely végül is kudarcba fulladt, másrészt a CIA-n belüli viszályt.
Az elemzők és az akciócsoport tagjai között koncepcionális ellentét feszült. Kennedy ez utóbbiak pártját fogta, de a részletek kiszivárogtak, s ez számos akció kudarcát eredményezte (ld. pl Disznó-öböl-beli akció). Mivel Kennedy kínosan érezte magát a kudarcok miatt, ezért a CIA-t hanyagolni kezdte, s csak a rendszeres napi jelentésekkel sikerült valamelyest újból bizalmat ébreszteni az elnökben. Azóta minden nap reggel az elnök asztalán található egy CIA-dosszié, mely az előző 24 óra történéseit elemzi, s ezen akta tanulmányozásával kezdik a mindenkori elnökök napi teendőjüket.
A Cég-et különbözőképpen ítélték meg az amerikai elnökök (Carter például szégyenfoltnak nevezte), de már nem hagyhatták figyelmen kívül, s a XX. század sorsdöntő eseményeinek kezelésében mindig is megkerülhetetlen tényező maradt.
Forrás:
Gömöri Endre: Rejtett szolgálat
Kozmosz Bp. 1979
Nemere István: A CIA története
Puedlo K. 2000
http://www.billofrightsinstitute.org/article.php?sid=171
