Akinek megadatott a szerencse, hogy eljuthatott Delphoi városába, ahol mindent körülleng az egykori jóshely máig érzékelhető misztikus atmoszférája, bizonyára betért a múzeumba is, és jól emlékszik az egyszerű, merev tartású fiúalakra, mely jobb kezében gyeplőt tartva, semmibe meredő tekintettel pózol a múzeum egyik különtermében. Miért e királyi hely? Mi lehet ennyi néznivaló ezen a félkarú, kifejezéstelen tekintetű, életnagyságú bronzalakon?
Nézzük meg közelebbről!

A szobor története
mintegy két és félezer évvel ezelőtt, Kr.e 470 körül kezdődött. Valamikor a 470-es években egy syracusai tyrannos, Polyzalus (egyes feltételezések szerint ő nem a tyrannos, hanem a tyrannos öccse volt) kocsija nyerte meg a kocsihajtó versenyt a pythiai játékokon.

A püthiai játékok a pánhellén játékok egyike volt az ókori Görögországban. Négyévenként rendezték meg Delphoiban, Apolló tiszteletére, az olimpiai játékok után - illetve előtt - két évvel, a nemeai és iszthmiai játékok között. Valamikor a Kr.e. 6. sz-ban rendezték az elsőt. Az olimpiai játékoktól eltérően zene és költészet is szerepelt a versenyszámok között. A játékok atlétikai része ugyanúgy zajlott, mint az olimpiai játékokon, azzal az eltéréssel, hogy az olimpiai játékokon nem volt négylovas kocsihajtó verseny.

A győztes győzelme emlékére és az isten iránti tiszteletből szoborkompozíciót készíttetett, s Apollónak ajánlotta. Erről árulkodik a szobor talapzatán olvasható fennmaradt felirat:
[P]OLUZALOS MA nETHEK[EN] ...]ON AES EUONUM APOLL[ON] azaz: "Polyzalos ajánlott fel engem ... légy a pártfogója, tisztelt Apollo"

Mint az a képen látható, a kocsihajtó eredetileg egy nagyobb kompozíció része volt: a kocsi, a négy ló és az inas szobra azonban nem maradt fenn, csupán kisebb töredékek utalnak egykori létezésükre.
A szoborcsoport évszázadokig a jóshely dísze volt. A Kr.u. 4. századra azonban Apolló jósdája felett "eljárt az idő", bezárták. Ekkor került a szobor a föld alá: vagy gondos kezek ásták a föld alá, hogy megvédjék a műkincsrablóktól, vagy éppen maguk a rablók rejtették ideiglenesen a föld alá, mielőtt elszállították volna. Ekkor törhetett le a szobor bal karja, mely talán a kocsi szélére támaszkodott.

A föld mélye hosszú évszázadokig azonban nem őrizhette meg épségben Polyzalos ajándékát: egy földrengés következtében a kompozíció nagy része eltűnt, megsemmisült. 1896-ban a francia kutatók már csak a kocsihajtó három darabba szétesett figuráját, az alapzatot és egy-két töredéket tudtak a felszínre hozni. A kocsihajtó azonban még így is egyike a legjobb állapotban ránk maradt öntvényeknek e korból.

Maga a szobor
180 cm magas, anyaga bronz, de a szempillái és az ajkai vörösrézből, fejszalagja ezüstből, szeme pedig ónixból készült. Stílusa átmenet az archaikus görög művészet geometrikus ábrázolásmódja és a klasszikus művészet idealizált realizmusa között: hosszú ruhájának ráncai fegyelmezett vonalakban hullanak alá, míg a test megformálására realizmus jellemző: az ókorban sokat csodálták a fiú lábfején futó vénák életszerűségét.

A fiú pedig, akit a szobor ábrázol, nem más volna, mint a játékok győztese, amint végigvezeti kocsiját az ujjongó közönség előtt. Nem különös? Tartásában, arckifejezésében semmi mámor, semmi kivagyiság, semmi önelégültség. Ajkai szelíden összezárva, egyenes tartása fegyelmezettséget sugároz. Legszívesebben hátba veregetnénk : "Hé, fiú, lehet örülni! Te győztél!" - de ő csak mered szótlanul, titokzatosan a semmibe.

A püthiai játékok győztesének e - számunkra - furcsa megformálására többféle magyarázat született. A puszta ráció talaján maradva kínálkozik egy egyszerű válasz: szokás volt, hogy a kocsik tulajdonosai nem maguk vitték versenyezni fogatukat, hanem kocsihajtót fogadtak. Így a győzelem és a dicsőség nem a kocsihajtót, hanem a kocsi tulajdonosát (ez esetben a tyrannost) illette meg, az előbbi csak a munkáját teljesítette, nem ünnepeltette magát.

De ez csak egy feltételezés, s valószínűbb, hogy a tyrannos sem a kocsihajtás örömét, sem a bronzba öntés kínálta örökkévalóságot nem engedte át senki másnak. Az önfegyelem, az érzelmek feletti teljes kontroll azonban ekkoriban Görögországban a civilizált ember jele volt. Az érzelmek feletti uralkodás képessége - különösen a legemelkedettebb pillanatokban - meghatározó jelenség a klasszikus görög gondolkodásban és művészetben.

De rugaszkodjunk el kissé a realitás talajától, a művészettörténeti ismeretektől, és lássuk, mit olvashatunk ki a delphoi győztes szeméből, ha jól belenézünk!
Hamvas Béla (1897-1968) író, filozófus így ír a szoborról: "(...) magatartása nyílegyenes, arcán a tudás és az erő ül. Egyetlen őskori szobor se mond ennyit a szemével, ezzel a holtbiztos, felhőtlenül tiszta pillantással. A szobor nyílegyenessége és hajthatatlansága a szemben ér a tetőpontra. Hajthatatlan? Igen. Mert ő a hajtó. A kocsihajtó. Semmi lágy vagy engedékeny, puha vagy érzelmes ebben a szemben nincs. De az értelem nem hasonlítható ahhoz az emberi értelemhez sem, amelyben mindig van valami számítás, érdek, viszonylagos és Én. Ez a teljesen éber értelem tökéletes biztossága. Nem az ember hajt, nem a test, nem a kéz; a szem a kocsihajtó" (Hamvas Béla: Scientia Sacra)

Hamvas tehát erőt és biztosságot látott a kocsihajtó szemében. Ebből indul ki, mikor elemzésében a delphoi kocsihajtót a keleti filozófia "belső kocsihajtó", a népet irányító, hajthatatlan, isteni lényegű uralkodójának írja le. Érdekfeszítő és gondolatébresztő eszmefuttatásában az uralkodás igazi lényegéhez, az ember művelésének értelméhez jut el, s ahhoz a gondolathoz, hogy a kocsihajtónak, azaz a királynak, a közösség vezetőjének egyetlen szent feladata, hogy népét, az "idők elején anyagba zuhant lelkek"-et az igaz útra visszaterelje, hiszen csak közös megváltás létezik, az istenhez való visszatérés nem egyéni ügy, "csak közösen történhet".
Ritoók Zsigmond (akadémikus, nyugalmazott egyetemi tanár) egy beszélgetés során a delphoi kocsihajtót, mint az egész ókori kultúra közvetlenségét, emberközeliségét példázó alkotást említi meg: "(...) a delphoi kocsihajtó híres bronzszobrát mindig alulnézetből fényképezik, így az az érzésünk, hogy fölénk magasodik, akár egy sportcsillag, akinek a szellemhez nem sok köze van, csupán egy verseny győztese. A delphoi múzeumban közelről nézve ezt a szobrot rádöbbentem, hogy egészen más: ott áll a földön, szembenézhetünk vele. Ennek a versenyzőnek a szeméből az sugárzik, hogy győzött, de rettenetesen kifáradt a küzdelemben. Győzött, de ott áll közöttünk. Éppen olyan ember, mint mi. E közvetlen megszólítottság ráébreszt bennünket, hogy ezek az emberek nem piedesztálon álló, csodálatos hősök, hanem emberek, akik hozzásegítenek bennünket ahhoz, hogy felismerjük a fontos kérdéseket."

Kortárs irodalmunkban is találkozhatunk a delphoi kocsihajtó titokzatos "diorit szemével": Déri Balázs versét, A siracusai kocsihajtóra címűt a szobor szomorú, félelemmel teli tekintete ihlette.

Királyi erő és biztosság? A győztesek oly emberi fáradtsága? Vagy szomorúság és félelem? Egy biztos: érdemes megállni a delphoi kocsihajtó előtt, a szemébe nézni, és hagyni, hogy megszólítson minket.

Kulin Borbála