Az angol polgárháború során a parlament győzött, mert nagyobb erőforrásokkal rendelkezett, és jobban fizette a hadsereget. Vezetői azonban ki akartak egyezni a királlyal, mert elképzelni sem tudtak más rendszert, mint olyat, amelyben a hagyományok szerint a király és a parlament közösen kormányoz. Egyesek csekély engedményekkel is megelégedtek volna (presbiteriánusok), mások alaposabban korlátozni kívánták hatalmát (independensek). Az angol társadalom többsége az előbbiek mellé állva követelte az adó csökkentését, a békét és a hadsereg feloszlatását.
A döntést azonban nem a társadalom, hanem a hadsereg kényszerítette ki: 1647-ben beavatkozott a politikai folyamatokba, és önálló követelésekkel állt elő. Két alkalommal is tisztogatást hajtott végre a parlamentben (1647. augusztus, 1648. december), vád alá helyezte, majd kivégeztette a királyt (1649. január), felszámolta a monarchiát, a Lordok Házát és a püspökségeket. A jogrendszer, a társadalmi rend, a tulajdonjog és a helyi kormányzat azonban érintetlen maradt - ami történt, az tehát nem társadalmi, hanem politikai forradalom volt.
Cromwell a radikális hadsereg élére állt, mert úgy vélte, csak így kerülheti el egyszerre az anarchiát is és a király győzelmét is. Hatalma nem valamely társadalmi csoport, hanem a hadsereg támogatásán alapult. Ezért viszont zsolddal kellett ellátnia a hadsereget, amelyet csak a tulajdonosok megnövelt adóiból biztosíthatott. Ezért kormányzásának bármilyen jelentős külpolitikai és katonai sikerei is voltak, nem sikerült olyan politikai rendszert kialakítania amely egyaránt elfogadható lett volna az angol társadalom vezető rétegeinek és a hadseregnek. Az előbbiek ugyanis főleg békét, nyugalmat, alacsony adókat követeltek, ennek érdekében szerették volna feloszlatni a hadsereget, s hallani sem akartak a vallási toleranciáról. A radikális hadsereg viszont elsősorban rendszeres zsoldot követelt, és toleranciát valamennyi protestánsnak. Cromwell volt az egyetlen erős személyiség, aki képes volt közvetítésre a radikális hadsereg és a konzervatív vidéki nemesség között.
Az új rendszer tehát nem alapulhatott a hagyományokon, hiszen a király lefejezésével ezeket megtagadták. Nem alapulhatott a társadalom beleegyezésén sem, amely monarchista maradt - Cromwell viszont elutasította a neki felkínált koronát (1657). Ráadásul a vallásszabadság híve volt, s ez is eltávolította az uralkodó rétegektől. Ezért hatalma mindvégig katonai diktatúra maradt, társadalmi támogatás nélkül. (Terrorra azonban nem került sor: csak a királyt végezték ki, s egy-két tisztviselőjét. Egyes ír városok elpusztítása nem tudatos büntető szándék, hanem a korabeli háborús gyakorlat következménye volt.) Egy időre Cromwell még katonai kormányzatot is bevezetett: Angliát és Wales-t 11 kerületre osztották fel, s egy-egy tábornokot állítottak az élére (1655-56).
Oliwer Cromwell
Ez persze nem hasonlítható össze a francia forradalmi terrorral. De azért a magas adók, a diktatórikus kormányzat és a radikális szekták tevékenysége miatt nyugtalankodó nemesség és gazdag polgárság úgy érezte, hogy a tulajdont, a szabadságjogokat és az anglikán vallást az új rendszer sokkal nagyobb mértékben veszélyezteti, mint a régi.
Cromwell halála (1658) után fia, Richard Cromwell már nem tudta ugyanúgy uralma alá vonni a hadsereget és a parlamenteket, mint apja. A fenyegető politikai és gazdasági anarchia miatt egyre többen látták be, hogy a stabilitást csak a Stuartok visszahívásával lehet biztosítani. George Monck tábornok megelégelte a zűrzavart, a skóciai sereggel bevonult Londonba, s lehetővé tette, hogy a parlamentbe visszatérjenek az 1648-ban kizárt képviselők. Monck tulajdonképpen kikapcsolta a hadsereget a politikai életből, s ennek következtében érvényesülhettek a társadalom vezető rétegeinek törekvései. 1660-ban minimális engedmények fejében (valahogy úgy, ahogy a presbiteriánusok tették volna) visszahívták a király fiát a trónra.
Franciaországban az Alkotmányozó Nemzetgyűlés 1789-től 1791-ig felvázolt egy új társadalmi és politikai rendszert. A kiváltságokon alapuló rendi társadalmat és az abszolút monarchia államát a törvény előtt egyenlő, személyes szabadságjogokkal rendelkező egyének társadalmával és a népszuverenitást választásokkal érvényre juttató képviseleti rendszer államával váltotta fel. Angliával ellentétben itt viszonylag gyorsan gyökeres társadalmi és politikai átalakulásra került sor - holott a társadalom 1789 elején csak mérsékelt reformokra hatalmazta fel képviselőit. A felvilágosult törvényhozók egészen új rendszert hoztak létre, mégpedig a lakosság többsége számára idegen és ismeretlen elvek szerint. Nem csoda, hogy az új rendszer alapjainak lerakása során új konfliktusok jöttek létre, amelyek lehetetlenné tették a forradalmi átalakulás békés lezárását.
Felerősödött a városok és falvak ellentéte, mivel az új törvényhozók intoleráns és agresszív módon vezették be az újításokat, ügyet sem vetve az általuk elmaradottnak tekintett parasztság igényeire. Felszültségeket és gyanakvást ébresztett az 1789 nyara óta tartó emigráció, a hadsereg bomlása és az egyházügy is. "Nemzeti javakká" nyilvánították, vagyis egyszerűen elkobozták az egyház földjeit, abban reménykedve, hogy eladásukkal rendezhetik az államadósságot. Csakhogy a "nemzeti javakra" beváltható államkötvények, az assignáták hamarosan papírpénzzé váltak, s megindították az inflációt. Az infláció pedig megnehezítette a bérből élők helyzetét, s arra ösztökélte a törvényhozókat, hogy kényszerítő eszközökkel próbálják szabályozni a gazdasági életet. Ráadásul elkerülhetetlenné vált az egyházügy teljes átszervezése. Ehhez azonban a Nemzetgyűlés nem kérte ki sem a pápa, sem a francia egyház beleegyezését, s ezért a papság fele szembefordult a forradalommal: nem volt hajlandó esküt tenni az új egyházi törvényekre.
Francia forradalmi zászló.
Az infláció és az egyházügyi viták által mozgósított városiak nyugtalanságát a radikális sajtó és a felerősödő klubmozgalom tovább fokozta. A józan, békés és kölcsönös kompromisszumokat pedig a forradalmi ideológia tette lehetetlenné. Eszerint a népszuverenitás csakis egységes és oszthatatlan lehet, vagyis minden tisztességes embernek ugyanarra kell törekednie. Az ellenvélemény tehát eleve gyanús vagy bűnös dolognak tűnt.
A politikai válságból a különböző csoportok a háború eszközével keresték a megoldást - a háború azonban (1792) csak tovább fokozta az ellentéteket. A párizsi radikálisok megdöntötték a királyságot, s egy forradalmár kisebbsége a társadalomnak megválasztotta a Nemzeti Konventet. A Konvent kikiáltotta a köztársaságot, amely semmit sem jelentett a franciák túlnyomó többsége számára. 1793-ra a külső háború, a belső lázongások, a népi követelések és a forradalmi ideológia elfogadtatta a Nemzeti Konventtel a diktatórikus, terrort alkalmazó kormányzást (1793-94). A kivégzettek több mint 85 %-a az egykori harmadik rend tagja volt, s ez a tény arra utal, hogy a terrort inkább a polgárháború, mint az osztályharc eszközének kell tekintenünk. 35-40 000 lehetett az ítélettel és ítélet nélkül kivégzettek, valamint a börtönökben meghalt személyek létszáma, a vendée-i polgárháború áldozatainak száma pedig a mérsékeltebb becslések szerint is megközelíthette a 200 000-et.
A terror segítségével kivívták a győzelmet - de szembefordították magukkal a társadalmat. 1794-től már hiába törekedtek egy békésebb, parlamentáris köztársaság megszilárdítására: a terror és diktatúra által felszított gyűlölködést, bosszúvágyat, a társadalmi, vallási, politikai és regionális ellentéteket nem lehetett egyik napról a másikra elfelejteni, s az elmúlt évek során az erőszak a politikai cselekvés megszokott eszközévé vált. Az új rendszert állandó támadások érték jobbról és balról, s ráadásul a háborút sem tudták gyorsan lezárni. Ezért aztán 1799-re több politikai vezető is úgy döntött, hogy szakítanak a forradalom alapelveivel (a népszuverenitással), s egy erősebb kormányt állítanak fel. Az államcsíny során pedig előtérbe került egy győztes tábornok, aki saját egyeduralmi törekvéseit érvényesítette. Az általa elfogadtatott 1799-es alkotmány a forradalom lezárásának a dokumentuma volt, mert szakított a népszuverenitás elvével, nem tartalmazta az emberi jogok nyilatkozatát, nem törekedett a hatalmak szétválasztására, s a köztársasági formák látszólagos megőrzésével tulajdonképpen monarchikus hatalmat hozott létre.
