A pápa, a bíborosok és az érsekek

A püspökök, az egyházi kormányzatban fölöttük álló érsekek, bíborosok, a kolostorok apátjai tartoznak a főpapság, más néven a prelátusok szűk rétegéhez. A főpapság az egyházi és a társadalmi hierarchiának csúcsán állt hosszú évszázadokon át, az egyházi tevékenység mellett fontos állami feladatokat is kaphatott: tagja lehetett a királyi tanácsnak, vezethetett királyi hivatalokat, diplomáciai szolgálatot teljesített.

A pápát, akinek a neve a görög pappasz, vagyis atya szóból származik, Szent Péter utódának tekintik. Ő a római katolikus egyház feje, legfőbb tanítója, kormányzója, törvényhozója és bírája. Különleges jogai vannak: ő nevezi ki a főpapokat, szentesíti a zsinatok határozatait, szentté avathat, új szerzetesrendeket erősíthet meg. A pápa hatalmát nagymértékben erősíti a "pápai csalhatatlanság" tana, aminek értelmében a pápa, amikor ünnepélyesen kihirdet egy, minden hívő számára követendő, a hitet vagy az erkölcsöt érintő tanítást, nem tévedhet, ezért az ilyen pápai döntések végérvényesek.

A pápa felségjelvényei a tiara (pápai korona), az egyenes pásztorbot, a fehér palást és az ún. halászgyűrű. Az egyházi hierarchiát tekintve az érsekek, a bíborosok és voltaképpen maga a pápa is püspök, hatalmuk, befolyásuk mégsem egyforma, hiszen eltérő kormányzati hatalommal rendelkeznek.

A bíborosok, más néven kardinálisok, a pápa tanácsadói, a pápai állam hivatali tisztségviselői. A pápai trón üresedése esetén az ő testületüknek van joga az új pápa megválasztására. Viseletük a bíborszövetből készült palást, a vörös kalap és a zafírgyűrű.

Az érseknek, más néven metropolitának van ugyan saját egyházmegyéje, ugyanakkor egyben a több püspökséget magában foglaló egyháztartomány élén álló méltóság is. Megkülönböztető jelvényei az érseki palást, kalap és egyenes kereszt. Egy-egy ország érsekei és püspökei élén a prímás-érsek áll, aki az adott ország egyházszervezetének legmagasabb rangú főpapja.

A püspökök

A püspök, görögül episcopos, vagyis felügyelő, a katolikus tanítás szerint az apostolok utóda. A pápa irányítása alatt egy egyházmegyét kormányoz, templomot, oltárt, papot szentelhet fel, bérmálhat, ő iktatja be a plébánosokat. A kora középkorban a püspököket a király/császár jelölte és nevezte ki hivatalukba, ezt nevezték főkegyúri jognak, magát a beiktatást invesztitúrának. Ekkor a király/császár átadta a püspöki jelvényeket, a pásztorbotot és a gyűrűt, majd a püspök királyának hűségesküt tett. Miután a királyok/császárok az országuk területén működő egyháznak birtokokat is adományoztak, ezért erről a jogukról a pápaság hatalmának megerősödése után sem akartak lemondani.

Hatalmuk, befolyásuk erősödésével azonban a pápák is igényt tartottak a püspökök kinevezésre, hiszen a katolikus egyházat egyetemesnek, országhatárok és nemzetek felettinek tekintették. (Ld. az invesztitúra-háborúkat a 11-13. század folyamán.) Országonként és a mindenkori hatalmi erőviszonyok határozták meg, hogy a pápa csak megerősítette-e az uralkodó által történt püspöki kinevezést, vagy a király/császár volt az, aki csak bemutatta választottját, de a döntés Rómáé maradt. A jogforrás személyétől függetlenül a felszentelt püspökök tevékenységi köre, jogosítványai mindenhol egyforma volt: templomot, oltárt, papot szentelhettek, plébánosokat nevezhettek ki, csak ők bérmálhattak; a beiktatás után pedig az új főpap egy egész egyházmegyét kormányzott, és evvel együtt hatalmas birtok "tulajdonosa" lett.

A püspöki székhelyeken működtek a káptalanok, ezek a hivatalok a püspököt segítették az egyházmegye irányításában. A káptalanok élén a prépost állt, papi tagjait pedig kanonokoknak hívták. A káptalan feladata volt többek között az egyházi bíráskodás, az iskolák működtetése, a papnevelés, az egész vallási élet szervezése, de kiállíthattak földbirtoklást tanúsító oklevelet is. A püspöki tisztségre utaltak a következő jelképek: a pásztorbot, a süveg, a gyűrű és a mellkereszt.

Az alsópapság

Az esperesek, akik maguk is vezetnek plébániát, a püspök megbízásából gyakorolják a több plébánia fölötti felügyeletet, vagyis az egyházmegye egy-egy egyházkerülete élén állnak. A plébános a hívek egy meghatározott közösségének, az egyházközségnek az élén álló pap. A tisztség neve a plébánia, parókia görög szóból származik, melynek jelentése elárulja tevékenységének lényegét is: a nép között lakó.

A plébániáknak saját templomuk van, a plébános szolgáltatja ki a szentségeket: gyóntat, áldoztat, esket, feladja az utolsó kenetet, misét mond, temet, az egyházi anyakönyveket vezeti, és általánosságban elvégzi a hívek lelki gondozását. Ha volt rá lehetőség, akkor a káplán segítette a plébánost a lelkipásztori munkában. A kora középkorban szokás volt, hogy a plébánosokat a földesúr választotta ki és iktatta hivatalába, a pápaság megerősödésével azonban a birtokosok ezt a jogukat elveszítették, legfeljebb ajánlhatták papjelöltjeiket, de a plébánosok kinevezése a püspökök kezébe került.

A plébánosok többsége nem szerzett magasabb képzettséget, csak a plébániai iskolákban tanult. Tudtak írni-olvasni, énekelni, de magasabb műveltségre nem tettek szert, erre nem is volt szükségük. Az egyházi feladatok mellett tehát a plébániákra hárult az alapfokú műveltség közvetítése is, e célt szolgálta a plébániai iskolák működtetése.

A zsinat

Pápai tiara

A zsinat, görögül synodos, vagyis összejövetel, gyülekezet, a katolikus egyház főpapjainak ünnepélyes tanácskozása. Nem tartozik közvetlenül a hierarchiába, és bár az egyetemes zsinat rendelkezik a tévedhetetlenség kiváltságával a dogmák, a szentségek és az egyházi törvények tekintetében, tekintélye mégis kisebb a pápáénál. Határozatai csak a pápai megerősítéstől és kihirdetéstől kezdve emelkedhetnek jogerőre. Különböző szintű (tartományi, nemzeti) zsinatok lehetségesek ugyan, de a legtekintélyesebb az egyetemes, amelyen a világ összes püspöke részt vesz.

Forrás

• Dr. Szántó Konrád: A katolikus egyház története. Ecclesia Kiadó, Budapest 1983
• Vallástörténeti kislexikon. Kossuth Kiadó, 1975
• Verbényi - Arató: Liturgikus lexikon. Ecclesia Kiadó, Budapest, 1989