Afrika számunkra egzotikus tájai között van egy, amely a maga természetes érintetlenségével a legjobb megtestesítője a földi édenkertnek. Ez a hely a földrész keleti részén az Egyenlítőtől mindössze 320 kilométerre, délre található. Különlegességét leginkább annak köszönheti, hogy a forró éghajlatú vidéken, egyedülálló módon havas hegycsúcs emelkedik ki a végtelen kelet-afrikai szavanna közepéből. A hegy Afrika legmagasabb pontja, hófödte csúcsa ihlette meg a modern világirodalom egyik legnagyobb íróját, Ernest Hemingwayt, akinek egyik klasszikus regénye, a Kilimandzsáró hava is hozzájárult ahhoz, hogy szinte nincs a Földön olyan ember, aki ne hallott volna erről a helyről. A Kilimandzsáró körül nemzeti parkot hoztak létre a tanzániai hatóságok, amelyet 1987-ben vettek fel a Világörökség listájára.
A Kilimandzsáró Nemzeti Park területe 756 négyzetkilométer, középpontjában az 5895 méter magas hegy áll, amelynek tetején az örök hó birodalma honol. A szokatlan jelenségre, hogy az Egyenlítő közelében hó található, már évezredekkel ezelőtt is felfigyeltek az emberek. Az ókori népek között sok mendemonda keringett erről a vidékről, a görög Diogenész már viszonylag pontosan állapította meg a Kilimandzsáró helyét, majd i.sz. szerint 150 körül ezeket az adatokat vette alapul világtérképe elkészítésekor Ptolemaiosz, a világ első földrajztudósa.
A hegy és a környező erdőségek vidékén először a német gyarmatosítók hoztak létre vadvédelmi területet, majd az angolok 1921-ben ezt erdei rezervátummá nyilvánították. 1973-ban a már független Tanzánia kormánya 2700 méteres magasság fölött egy elkerített, kisebb övezetben nemzeti park létesítéséről döntött.
Az első fehér ember, aki az újkorban megpillanthatta a Kilimandzsárót, Johannes Rebmann, svájci misszionárius volt. Az 1848-ban közreadott hiteles beszámolót, akkor még kétkedve fogadták. A hitetlenkedők azt állították, hogy az Egyenlítő környékén lehetetlenség havat találni, ezért a hittérítő valószínűleg érzéki csalódás áldozata volt, s csupán fehér sziklák csillogását láthatta. Rebmann állításai azonban beigazolódtak és attól kezdve egymást követték a hegy meghódítására tett kísérletek. Ezek sokáig sikertelenek voltak, csak 1889-ben Hans Meyer német térképész és Emil Putscheler osztrák hegymászó jutottak fel a hegytetőre. Napjainkban idegenvezetők és hordárok segítségével lebonyolított kirándulások keretében turisták tízezrei vágnak neki a Kilimandzsáró meghódításának.
A körülbelül kétmillió évvel ezelőtt keletkezett, vulkáni eredetű hegy a világ legnagyobb kialudt tűzhányója. Méretei lenyűgözők, hossza eléri a 100 kilométert, szélessége a 75-öt. Születése a Föld történetének nagyon aktív korszakára tehető, ekkor a mélyből állandóan ömlött a láva. Kitörést kitörés követett és a repedéseken kihömpölygött, majd kihűlt lávarétegekre újabbak és újabbak érkeztek. A Kilimandzsárón három ilyen alapvető nagy rétegződést lehet felfedezni, ennek megfelelően három csúcsa van. A középső, amely távolról nézve két szomszédja fölé emelkedő hatalmas dombnak hat, a Kibo, tőle keletre a Mawenzi, nyugatra a Shira emelkedik.
A Shira keletkezése nagyon érdekes, ez lehetett az első vulkáni csúcs, amely az első kitöréssel jött létre, majd beomlott és lepusztult, területén egy fennsík maradt utána. Ez ma 3778 méter magasságban terül el a tengerszint felett. A Mawenzi távolról kúpnak tűnik - tiszta időben akár 500 kilométerről is látszik a Kilimandzsáró -, legmagasabb pontja 5149 méteren van. Meredek falú, éles szegélyű sziklaszirt, amelyet egy 11 kilométer hosszú nyereg köt össze a Kibóval. A Kibo a legfiatalabb és a legmagasabb (5895 méter) része a hegynek.
Csak ez nyúlik fel annyira a hóhatár fölé, hogy állandó legyen rajta a hó és a jég. Teteje kerek és megtalálható benne a vulkáni kráter, amely 2,5 kilométer hosszú és 300 méter mély. Alján vulkáni hamuval körberakódott gödör húzódik, amelyekből még mindig kénes gázok szivárognak. A Kibo északi részét jég borítja, amely belenyúlik a kráterba. A délnyugati oldalon is egybefüggő jégpáncélt találunk, amely kb. 4500 méterig hatol le, megalkotva ezzel Afrika legnagyobb gleccserét. A hegy látványa csodálatos, a végtelen síkságból kiemelkedve teljesen magányosan áll, más hegyek nincsenek szomszédságában, ez csak fokozza monumentalitását. Az óriási egybefüggő hó- és jégréteg csillogását pedig a szikrázó afrikai napsütés teszi szemkápráztató élménnyé.
A hegy és körülötte lévő lapos síkság kontrasztja nem csupán természeti szépsége miatt jelentős, hanem erősen befolyásolja a környék időjárását is. Ha a szelek a nedves levegőjű óceán felől fújnak és elérik a hegyet, annak nekiütközve felfelé kényszerülnek és nedvességtartalmuk eső formájában hull alá. Ebből adódik, hogy míg a környező forró, sík terület egységes vegetációval rendelkezik, addig a Kilimandzsáróé rendkívül változatos.
A hegy ékes példája annak, hogyan változik a növényzet a magasságtól függően. A legalacsonyabban fekvő lejtőkön haszonnövényeket termesztenek, ezért nagyobb testű állatok nemigen fordulnak meg itt, ezzel szemben a madárvilág rendkívül változatos. A tömegével felbukkanó bülbül mellett számtalan, apró íveltcsőrű nektármadár faj népesíti be a vidéket, amelyek szivárványos tollazatukkal a kolibrikre emlékeztetnek.
1800 és 2800 méteres magasság között húzódik a lombos erdők szintje, ahol a többi afrikai erdővel ellentétben viszonylag kevés növényfaj alkot erdőségeket, a hasonló övezeteket uraló bambusz is hiányzik innen. A Kilimandzsáró különböző hegyoldalai más-más növényzetnek kedveznek. A szárazabb északi és nyugati lejtőket csak itt honos olajfák uralják. A nedves déli oldalakon üde színfoltként pompáznak a páfrányfák.
A buja trópusi erdőket a fölöttük elterülő rétektől bozótos választja el, amelyből akár tíz méterre is kiemelkedik az erikák nemzetségének fa alakú képviselője. A réteket óriás aggófüvek és lobéliák borítják, jellemző rájuk a magas víztartalom és a vaskos szár. Ekkora a magasságban a hőmérséklet gyakran süllyed fagypont alá, ezért az aggófüvek törzsét a szorosan rájuk simuló levélzet védi a hidegtől.
Ha egy levél elhal, akkor nem hullik le a növényről, hanem a jobb hőmegtartó képesség növelése érdekében rászárad a törzsre. A lobéliák is érdekes védekező mechanizmust fejlesztettek ki a zord időjárás ellen. A növény alsó levelei olyan folyadékot választanak ki, amely éjszaka megdermed, így óvja meg a fagyástól a vastag törzsben felhalmozott vizet. A 4000 méter feletti magasságban nagyon gyér élővilágot találunk, ahol a zuzmókon kívül csupán néhány olyan növényfaj volt képes fennmaradni, amelyek képesek voltak alkalmazkodni a hideghez és az állandó talajfolyáshoz, vagyis ahhoz az állandó mozgáshoz, amely a talaj naponkénti fagyása és olvadása okoz.
A gazdag és változatos növényvilághoz nem kevésbé gazdag állatvilág párosul. Az erdők sűrűjében leopárdok tanyáznak, melyek mértéktelen vadászata hozzájárult a zsákmányuknak számító bojtosfülű disznók és a kölünféle bóbitás antilopok elszaporodásához. A lombokat benépesítő változatos madárvilág két legnagyobb testű képviselője a trombitás szarvascsőrű madár és a Hartlaub-turakó. A mezőkön kevés emlős merészkedik elő rejtekhelyéből, legfeljebb néhány hiénafalka kutat zsákmány után. Viszont sokkal gyakrabban lehet látni olyan hatalmas testű ragadozó madarakat, mint a koronás sas vagy a saskeselyű.
A hóhatár közelében már alig találunk életjelet. A növények közül egy szalmagyopár féle a csúcstartó, az állatok soraiból pedig öt hiénakutya jutott a legmagasabbra, amikor 1962-ben egy hegymászót egészen a hegy tetejéig követtek. Azonban mégsem ők a leghíresebbek, a Kilimandzsáró havában Hemingway megemlékezik egy leopárd csontvázról, amelyet ottjártakor látott.
