A kezdetek

Bél Mátyás

Magyarországon az írott források rendszeres és tudatos kiadása a 18. századra nyúlik vissza, és a jezsuita történetírók nevéhez fűződik. Külön is megemlítendő közülük Hevenesi Gábor és Kaprinai István.

Hevenesi Gábor (1656-1715) Graz-ban tanult, majd Bécsben szerzett filozófiai és teológiai doktorátust. Több jezsuita iskola, köztük a Pázmány Péter által alapított bécsi kollégium igazgatója volt. Kaprinai István (1714-1786), a bölcsészet és hittudományok doktoraként tanított többek között Kolozsvárott, Győrött és Kassán. Főként kettejük, valamint a hozzájuk csatlakozott adatgyűjtők munkája 323 vastag kötetet tölt meg, ennek a mennyiségnek azonban csak a töredéke látott nyomtatásban is napvilágot, a többi mindmáig kéziratban van.

A 18. század 30-as éveitől a protestáns tudósok is bekapcsolódtak a forráskiadásba. A protestáns forrásközlők legnagyobb alakjai közé tartozik Bél Mátyás és Bod Péter. Bél Mátyás (1684-1749) Halléban hittant hallgatott, majd Magyarországra visszatérve Besztercebányán és Pozsonyban tanított. Egyik alapítója volt az első rendszeresen megjelenő magyarországi hírlapnak (Nova Posoniensia, 1721).

Legjelentősebb vállalkozása Magyarország történeti-geográfiai leírásának (Notitia Hungariae novae historico-geographica) elkészítése. E monumentális munka - amelynek első kötete 1735-ben jelent meg - előkészítése során gazdag forrásanyagot gyűjtött össze, amelyet ki is adott (Adparatus ad historiam Hungariae). Mára azonban Bél Mátyásnak nemcsak ez a gyűjteménye, hanem részletes országleírása is forrásértékű munka.

Bod Péter (1718-1769) Leidenben teológiát és keleti nyelveket tanult. Életműve irodalomtörténeti szempontból is jelentős. Elkészítette az első magyar nyelvű életrajzgyűjteményt, amelyben 485 íróról közöl adatokat (Magyar Athenás, 1766). Az egyháztörténet terén is jelentős munkát végzett.

Forráskiadvány-sorozatok

A 18. század végén útjára indult nagy forráskiadvány - amelynek megjelentetése a 19. század elejére is átnyúlt - Katona István 42 kötetes, főként okleveleket és hivatalos iratokat tartalmazó munkája (Historica critica regum Hungariae). A 18. század jobbára egyháztörténeti, illetve országtörténeti irányultságú anyaggyűjtése után a 19. században már megjelennek a kisebb témák (pl. egy-egy intézmény, család) történetéhez kapcsolódó forrásgyűjtemények is.

Sajnos, a 19. század első fele a magyar forráskiadás szempontjából a hanyatlás időszakának nevezhető. Ebben az időszakban jelent meg Fejér György (1766-1851) 43 kötetes oklevélgyűjteménye (Codex diplomaticus regni Hungariae ecclesiasticus ac civilis, 1829-44), amely azonban a forráskiadás és forráskritika legalapvetőbb követelményeinek sem tesz eleget. Számos oklevelet másod-, harmadkézből másol le, és számos rosszul keltezett, sőt hamis oklevél is található a kiadványban, a másolási és nyomdahibák miatt pedig sok helyen szinte érthetetlen a szöveg.

A 19. század második felében jelentős forráskiadvány-sorozatok indultak el, amelyek azonban hosszabb-rövidebb idő után elhaltak, ám meglévő anyaguk máig jelentős értéket képvisel. Itt említhető meg az 1855-ben indított Magyar Történelmi Tár, az Árpád-kori új okmánytár, az Anjou-kori okmánytár, vagy a Magyar Országgyűlési emlékek c. sorozat. Sajnos azonban, a forrásközlés színvonala legtöbbször csak a népszerűsítő szintet éri el.

A 19. század forráskiadásának legnagyobb betegsége az átfogó forrásfeltárási, forráskiadási koncepció hiánya, amelynek következtében teljesen tervszerűtlen és esetleges forráskiadásról beszélhetünk. A korban nagyon divatosak voltak az ún. kalászatok, amelynek során a kutatók utazásaik során szinte véletlenül eljutva egy-egy levéltárba, könyvtárba, az ott talált eredeti iratokból kedvük szerint mazsolázva, pontos hivatkozások és következetes szabályrendszer nélkül adtak ki néhányat.

Az új generáció eredményei

Magyar Tudományos Akadémia

A 19. század utolsó harmadában új generáció veszi át a vezető szerepet történettudományban, és azon belül a forráskiadás terén is. Az 1867-ben alapított Magyar Történeti Társulat körül tömörülő, jól képzett új nemzedék (Ipolyi Arnold, Fejérpataky László, Károlyi Árpád, Nagy Gyula) már elméletileg megalapozott, tervszerűen végrehajtott forrásfeltárást hirdet meg.

Az új elvek alapján a források közreadásánál már nem elegendő az alaki hűségre törekedni, de a kiadásnak a szöveg belső értelmét is vissza kell tükröznie. Ennek érdekében alapkövetelménnyé válik a helyesírási következetlenségek (központozás, egybeírás-különírás) javítása, a dátumoknak és a rövidítéseknek a feloldása, az irat létrejötte körülményeinek tisztázása, ha lehetséges az író személyének és felhasznált forrásainak feltárása, illetve ha szükséges, értelmező jegyzeteknek a szöveghez fűzése. Az elveket írásban is rögzítették, így jelent meg 1921-ben a Történelmi Társulat forráskiadási szabályzata.

A magyar forráskiadás másik nagy adóssága a Rákóczi-szabadságharc leverése (1711) utáni időszak forrásainak megjelentetése volt. Ezen a lemaradáson enyhített némiképp a két világháború között megjelent, Magyarország újabbkori történetének forrásai c., 42 kötetből álló sorozat.

Az 1948-tól a szocializmus jegyében meghirdetett tudománypolitika nem kedvezett a forráskiadásnak. A korábban indított akadémiai forráskiadvány-sorozatok elakadtak, a néhány megjelenő forráskiadvány pedig igen alacsony példányszámban láthatott napvilágot. A forráskiadást, amely fokozatosan kikerült az Akadémia és a Történettudományi Intézet fő tevékenységi köréből is, a Történelmi Társulatban és a levéltárakban folyó munka tartotta életben.

Mindezek ellenére, ha nagy nehézségek közepette is, de néhány kiadvány mégis el tudott jutni a megjelenésig. Kiadásra kerültek a 16-17. századi Úriszéki jegyzőkönyvek és Urbáriumok, valamint megindult Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza, Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke és a Zsigmondkori oklevéltár c. sorozat. Jellemző ugyanakkor, hogy ez utóbbi munka első kötete 1951-ben, második kötete 1956-58-ban, a harmadik viszont csak 1993-ban jelent meg.

Ismét fellendülőben

Kosáry Domokos

Ezen kiadványok mellett megemlíthető az ugyancsak magas tudományos színvonalat képviselő Veszprémi regeszták, Ráday Pál iratai, valamint II. Rákóczi Ferenc fejedelem emlékiratai megjelentetése. Nem forráskiadvány ugyan, de a forráshasználat szempontjából nélkülözhetetlen a Kosáry Domokos által szerkesztett Bevezetés Magyarország történetének forrásaiba és irodalmába című munka. Mindezzel együtt azonban a tudománypolitika a forráskiadó tevékenységet - amellyel tudományos fokozatot szerezni természetesen nem lehetett - lenézte, és sokszor mintegy büntetőfeladatként rótta a tudományos életből kiszorítandó kutatókra.

1990 óta a magyar forráskiadó tevékenység ismét fellendülőben van. Bár a piaci körülmények miatt a legtöbb forráskiadvány továbbra is alacsony példányszámban (néhány száz példány), és sokszor rossz terjesztéssel jelenik meg, ennek ellenére a történettudomány minden területére és korszakára vonatkozó gyűjteményekkel találkozhatunk.

Ezek között mindenképp megemlítendő a Magyar Országos Levéltár Forráskiadványok-sorozata, amelyben például számos család 1526 előtt levéltári anyagai, valamint a kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei is publikálásra kerültek. Tovább folytatódik a Mályusz Elemér által megindított, Borsa Iván által folytatott Zsigmondkori oklevéltár c. forráskiadvány, illetve Kristó Gyula főszerkesztésével megindult az Anjou-kori oklevéltár c. sorozat, mindkettő középkori oklevelek magyar nyelvű tartalmi kivonatainak közlésével.

Ellenőrző kérdések

1. Említs meg legalább három jelentős 18. századi forrásközlőt!
2. Jellemezd a 19. század magyar forráskiadását!
3. Keresd meg iskolád vagy lakóhelyed könyvtárában és vedd kézbe az alábbi hasonmás kiadványok valamelyikét: Anonymus: Gesta Hungarorum, Képes Krónika,Vizsolyi Biblia, Chronica Hungarorum (Budai Krónika, 1473)