A választóvonal
Amikor egy 5-12-es diák megkapja szeptemberben az órarendjét, az rendszerint a következő hetekben változni fog valamennyire néhány nem várt körülménynek köszönhetően. Azonban az órarendnek van egy része, amelyik szinte a kiosztás során változik, ez pedig nem más, mint a „magyaróra” vagy hivatalos nevén: a magyar nyelv és irodalom óra. Egy tantárgy, ami valójában kettő; a bizonyítványban egy tantárgyként szerepel, és külön kell bontani, a papíralapú haladási naplókban két tantárgyként. Gyakorlatilag valóban két tantárgyról van szó, hiszen a tanár vagy azt választja, hogy hetente váltakoznak a magyar nyelvi és irodalmi órák, akár azt, hogy „tömbösíti” a nyelvi órákat, egy-két hétig kizárólag magyar nyelvet tanítva. A forgalomban lévő tankönyvek is vagy magyar nyelviek, vagy irodalmiak, az egyetemen pedig a magyar nyelv és irodalom tanítás-módszertani képzése élesen elválik egymástól. Miért kell szétválasztanunk ezt a két területet, hogy a magyartanár, ha eredendően kizárólag magyar szakos, gyakorlatilag kétszakosként tanítsa e két tantárgyat (esetleg három- vagy négyszakosként, ha a tánc és drámát, illetve a mozgókép és média tárgyakat is jellemzően magyartanári hatáskörbe utaljuk)? Szükség van erre a hangsúlyos demarkációs vonalra?
Összekapcsolhatóság
A két tantárgy látszólag összekapcsolódik: a tágan értelmezett hangzó vagy írott szöveg áll mindkettő fókuszában, illetve ezek a vizsgálata és használata. Sőt a magyar nyelvi tananyag helyenként összekapcsolódik az irodalmival, noha a hangsúlyokat máshova helyezi: a stilisztika, a szóképek és alakzatok, a nyelvemlékekről és a nyelvújításról tanultak itt is, ott is megjelennek, de amikor előkerülnek órán, mégis érezni lehet, hogy „ez inkább az irodalomórai Halotti beszéd” vagy „ez most a nyelvtanórai metafora” (és az még zavarossá is teszi a képet, hogy a magyar nyelv tantárgyat mindannyian szeretjük egyszerűen „nyelvtannak” hívni, noha az kizárólag egy széles témakörét jelenti a magyar nyelvi tanagyagnak).
Persze helyenként úgy tűnik, szükség van a szétválasztásra: a mondatelemzést például talán érdemes példamondatokkal szemléltetni, és a nyelv területi és társadalmi tagolódását is nehéz irodalmi művekkel szemléltetni. Ugyanakkor azonban irodalomórán sem állandóan szépirodalmi szerzőkkel, korszakokkal, motívumokkal foglalkozunk, hanem magunkról beszélünk, vagy legalábbis kortárs körülményeinkről. Izgalmas szemléleti váltás lenne, ha magyar nyelv és irodalom tantárgy valóban összeolvasztaná a két megismerési terület tematikáját, és létrejönne egy sokkal több kapcsolatot teremtő magyartanterv. Ezt azonban jelenleg gátolja az irodalomtanítás uralkodó, kronologikus szemlélete. Egy tematikai alapon szerveződő tananyagba beleférnének a hagyományosan a magyar nyelvi órákon elsajátítandó ismeretek is. Egy ilyen tananyagban a témaválasztást nem csupán a soron következő korszakba tartozó művek határoznák meg, hanem például egy drámai motívum megfigyelése, mondjuk a szerelemábrázolás időbeli változásának végigkövetése az ókortól napjainkig is lehetne önálló egység, és stilisztikát, retorikai képeket és alakzatokat vizsgálhatunk, de akár strukturális szó- és mondatelemzést is végezhetünk.
Kísérletezzünk!
Persze világos, hogy ha már egyszer jól begyakoroltuk a nyelvi rendszer mélyrétegeibe való alámerülést, akkor később készségszinten használhatjuk egy vers elemzésénél; de a begyakorlás fázisát nem köthetnénk össze egyszersmind egy irodalmi tanagyaggal? Nem lehetne kiegyensúlyozni a magyar nyelvi és irodalmi ismeretekről szóló tanórákat legalább annyira, hogy ne két tantárgyként tekintsünk rájuk? Az ötlet ugyan nem eredeti, és kivitelezése mélyreható változást igényelne nemcsak a magyar nyelv és irodalom tantárgyak, hanem általában az általános és középiskolák tanulás- és tanításszervezési rendszerében is; szemléletváltás azonban kezdődhet kis körben is, egy-egy tanórán vagy tananyag során. Tegyük egymás mellé a magyar nyelvet és az irodalmat: összetartoznak.
További érdekes ötletek
- A szóban forgó két terület közelítéséhez kiváló tantárgyközi például szolgálhat az élő idegen nyelv tanításának tankönyvekben tetten érhető módszertana; a nyelvi tankönyvek rendszeresen élnek azzal az eszközzel, hogy egy nyelvi jelenséget egy olvasási vagy szöveges megbeszélendő témába ágyazva tanítanak: nem lehetne például a kilencedikes tananyag elején szereplő kommunikáció-témát a szintén akkortájt vett mítoszok és görög eposzok kontextusában is vizsgálni?
Kerek Roland cikke
