Szerémi György: Magyarország romlásáról
"Azután leszállt Mohácsnál, és tábort ütött. Vele volt Báthori István, Móré László, Batthyány Ferenc, Perényi Péter, Szepesi György, Széchy Tamás és a Cseribasa s az esztergomi Varga László kancellár, Perényi Ferenc váradi, Pálóczi csanádi, Pál egri püspök és Móré Fülöp pécsi, aki az ezüstedények beszedője volt az isten házából.
Hogy a törökök császára hallotta, hogy a magyarok megadóztatták templomaikat, mondta: Bizony, már ellenségükké tették és maguk ellen állították istenüket, Jézus krisztust, kit istennek és embernek hisznek és vallanak. Bizony, bármit ajándékul adtak török őseink és én is Mohamed prófétának tiszteletére, s én ilyen rendelkezéseket határoztam volna el, nyomban megölt volna engem az egész török nép. De már biztosabban haladok, mert győzelmet nyerek a magyarok felett. - Íme, mit mondott a törökök császára: bosszút akarok állni Jézus nagy prófétáért, mert igen nagy sértést követtek el a magyarok Jézuson, Mária fián, akit Krisztusnak mondanak; Mohamed prófétánk megparancsolta nekünk, hogy tisztelnünk kell őt; próféta, s nincs hozzá hasonló.
És már mindkét fél, a török császár és Lajos király, külön tábort ütött egymással szemközt. Ez ifjú király volt; mint bárányt vitték a mészárszékre; vigyázatlan és gyakorlatlan harcra."Mohács mezején több mint egy hónapig feküdt mind a két fél. De természetesen a harcban naponként gyakorolták a magyarok a haditudományt, s mindig a szegény magyarok győztek. Mondta Lajos király: Azonnal János vajda után! Jöjjön, mert látom, hogy a törökök császárának nagy hadai vannak, mi pedig kevesen vagyunk. - Mondták a mágnások: Felséges király, ne jöjjön az az áruló, mert félnie kell tőle valamennyiünknek, a királyi felségnek is. Ő ki van zárva társaságunkból. - Ott állt Korlát Péter a király előtt a sátorban; esedezett, és kérte a királyi felségtől Trencsén várát minden birtokával; és a többi nemesek hasonlóan, hűtlenségi ítélete miatt. Mondja Lajos király: Nem tudjátok, mit kértek, mire kértek, mert esetleg nem más, hanem ő lesz Magyarország örököse. - És szóltak a királyhoz ismét: Ne kételkedjék, ne ingadozzék felséged, mert a magasságos isten már nekünk adta ezt a győzelmet, mert a törökök már fogynak. - De Lőrinc herceg mondta: Király uram, menj feljebb Buda felé; ezen nem kell csodálkozni. - És az a rác hasonló módon beszélt, mert óvatos volt a harcban, név szerint Bosith Radics; rácul ezeket a szavakat mondta: Mivel kevesen vagyunk, ezért, felséges király, menjünk feljebb Buda felé. - Hogy ezt hallották a főemberek, mondták: Bizony ne menjen felséged, mert a királyné már küldött Budáról hadinépért Németországba, s jön már az emberek sokasága. És a nádor úr is küldött parancsleveleket valamennyi vármegyéhez, hogy keljenek fel a parasztok személy szerint; aki fegyvert foghat, jöjjön azután pedig csalárdlevelet írtak Ferdinánd hoz, hogy nem szükséges nekik jönniük, mert elég hadinépünk van; csak pénzt küldjenek. - Dóczy János és Pál egri püspök tudta, hogy a császárnak sok hada van, s hamarosan megütköznek; ők ketten azzal az ürüggyel, hogy hadinépért mennek s elhozzák azt a királyhoz védelmül; el is jöttek, de később vonakodtak Lajos királyhoz menni Mohács mezejére.
És a német hadinép sohasem jelent meg, hogy jöjjön Magyarország királyának segítségére, s János vajda Debrecenben volt számos hadinéppel, főként magyar vitézekkel."János vajdát igen sokszor kérték, hogy harcoljon a törökök ellen. Bodó Ferenc sok törököt elpusztított, s hogy ezt János vajda meghallotta, mindjárt megdorgálta őt, hogy rosszul cselekedett. És ez a derék vitéz magában elkeseredett, hogy annyi keresztény lelket levágnak és lekaszabolnak, s nagy szomorúsággal ágynak esett. János vajda titkon megüzente a császárnak, hogy ne sokat pihenjen, hanem tegye, amire jött; ne halogassa, mert itt az ideje. És mindkét fél felkészült a harcra. Másnap támadtak, Kálmán vértanú napján, szerdán, s az egész nap mindketten nagy küzdelmet vívtak. A törökök legyőzték a magyarokat.
Hét főpap veszett el a háborúban, mégpedig a váradi, a csanádi, bácsi, diakovári, pécsi, esztergomi, váci; a mágnásokból pedig, mint meg van írva, elestek ezek: Drágffy János, Széchy Tamás, Tomori Pál, Szepesi György, Becskei János, Paksi; és még sokan pusztultak el."
Forrás:
Szerémi György: Magyarország romlásáról
Szépirodalmi K., Bp., 1979,
Brodarics István beszámolója
"Mint fentebb mondottuk, ezen a helyen óriási, széles síkság terült el, sem erdő, sem cserjék, sem víz, sem domb nem bontotta meg, csak bal felől, közötte és a Duna között volt egy iszapos, mocsaras víz, sűrű sással és nádassal, ahol utóbb sok halandó pusztult el. Velünk szemben hosszan elnyúló domb feküdt, mint valami színpad, e mögött volt a török császár tábora; a domb legalján egy kis falu templommal, neve Földvár. Itt állította fel az ellenség az ágyúkat. Később, a küzdelem vége felé szemünkkel láttuk, hogy ez a hely tele volt ellenséges katonasággal, jobbára azokkal, akiket janicsároknak neveznek. Ami hely csak volt a falu kunyhói mögött, mind hosszú sorokban tartották elfoglalva. Később vált ismeretessé, hogy a császár is ott volt közöttük. Az ágyúkat úgy helyezték el, mintha valami völgyben lettek volna, és emiatt sokkal kevésbé tudtak ártani a mieinknek, mint a síkságon lehetett volna, és inkább rémületet, mint kárt okoztak.
A csatarendet az említett helyen, az említett módon és napon, kevéssel napkelte után felállították. Igen tiszta, derült volt ama nap! Ezután a nádorispán kivezette a királyt arról a számára kijelölt helyről, és mint három nappal előbb, most is körülvezette az egész hadsereg előtt, megmutatta mindenki szeme láttára, hogy jelen van, (mert volt, aki kételkedett benne). Azt mondotta, hogy készen áll mindent, még a halált is elszenvedni a hazáért, Krisztus szent hitéért, feleségeikért, gyermekeikért. Viselkedjenek hát ők is bátran, férfi módra, ne feledjék, hogy magyarok, és azokat kövessék, akik maguk is gyakran szereztek már diadalmi zászlót ugyanettől az ellenségtől, csakúgy, mint hajdan az őseik, azok a híres ősök, a keresztény közösség ama bátor bajnokai tették. Nincs miért rettegni az ellenség nagy számától, mert nem a katonák sokaságában, hanem a vitézségben rejlik a győzelem. Isten a magasból maga is az ő szent hitéért harcolók mellett lesz, az ő kezükbe van letéve nemcsak hazájuknak, hanem az egész keresztény közösségnek az üdve. A nádor és a király ezeket és hasonlókat emlegetett, miközben mindenfelé körüllovagoltak, majd a király visszatért a helyére.
Ezután a nap nagyobb részét az ellenséget várva töltöttük el. De az még mindig azok mögött a dombok mögött tartózkodott, csak kevesen jöttek elő könnyed összecsapásokra a mieinkkel, afféle háborús előcsatározásképpen. Nem tudtuk, vajon azért-e, hogy minket arra a szűkebb helyre csalogasson, vagy azért, hogy másnapra halasztva a csatát, minket éjjel sátrainkban váratlanul megtámadva tönkretegyen. Amennyi katonája és ágyúja volt (ezekben igen bővelkedett), nem lett volna nehéz neki ezt megtenni. Lehet, hogy inkább a hosszú várakozással akart kifárasztani.
Hogy mindebből mi volt az ellenség szándéka, nem tudtam meg. Annyi bizonyos, hogy majd egész nap feszült várakozásban hagyott bennünket. Így álltunk és vártunk, és a nap már délutánba áthajolt, amikor az ellenség hadai abban a völgyben, mely tőlünk jobbra, a dombok alatt terült el, csöndesen megindultak, csak lándzsák hegyei árulták el, és a Barát kitalálta, mit jelentsen ez: vagy táborunk szétzúzására, vagy bekerítésére törekszenek. Az első csatasorból a királyhoz sietve megparancsolta Ráskay Gáspárnak és még két másiknak, akikről említettük, hogy a király személyének a védelmére voltak kijelölve, hogy kémleljék ki, miben fáradoznak amazok, és ha lehetséges, térítsék őket le az útról, amelyen elindultak. Ő azonban nem feledkezett el arról, amit az előbb bíztak rá, vagyis a király védelméről, és amennyire lehetett, tisztelettudóan visszautasította a megbízatást, de végül is, mikor látta, hogy a Barát sem enged, és a király sem mond ellent a Barát parancsának, nehogy gyávaságra, vagy félelemre magyarázzák azt, amit nem nyomós ok nélkül cselekedett, megsarkantyúzta a lovát, és oda sietett társaival meg a vezetése alatt álló lovassággal, ahová küldték. Remélte egyébként, hogy mire a királynak szüksége lenne rá, addigra könnyen visszatér, ami nem is látszott kétségesnek, hiszen mikor eltávoztak, még nem volt bizonyos, vajon az ellenség lehetővé teszi-e a harcot azon a napon, mert már körülbelül délután három óra volt. A főurak között voltak is olyanok, akik a hosszas várakozást elunva azt tanácsolták, hogy meg kell fújni a takarodó trombitajelét, és visszatérni a táborba.
Mikor a Barát ezt meghallotta, gyorsan a királyhoz sietett társával együtt, figyelmeztette, hogy a csatát semmiképpen el ne halasszák, kisebb a veszély most, mintha másnap az egész haddal kell szembeszállniuk. Semmi kétség, hogy győzni fognak! E szóra a király nyomban megfúvatta a kürtöket, és a harsonazengéssel, dobpergéssel együtt kiáltás, vagy jobban mondva ének szállt fel a mieink ajkán: Jézusnak, Üdvözítőnknek nevét hívták régi szokás szerint. Ugyanebben a pillanatban megpillantottuk az ellenség beláthatatlan tömegét, amint kivehetően lefelé indult a velünk szemben levő dombról, ahol a török császár is volt. Ekkor végre a király fejére is feltették a sisakot: abban a pillanatban halálos sápadtság ömlött el az arcán, mintha előre érezte volna jövendő végzetét.A csata jele elhangzott, mire azok, akik az első sorban voltak, bátran nekimentek az ellenségnek. Ágyúink valamennyien eldördültek, de a harc csak kis kárt tett az ellenségben, noha a mieink számához képest elég heves volt, és többen estek el az ellenség közül, mint a mieinkből. Végre a mieink kemény viaskodására az ellenség hátrálni kezdett, akár mivel a mieink rohama erre kényszerítette, akár azért, hogy bennünket az ágyúk irányába tereljen. Hirtelen odasiet a királyhoz Báthory András azzal, hogy az ellenség menekülőben van, miénk a győzelem, törjünk hát előre, és segítsük a mieinket a hátráló ellenség üldözésében!
Előrenyomulunk erre mi is, árkon-bokron keresztül: s amint ahhoz a helyhez értünk, ahol az imént a harc folyt, sok halottat lehetett ott látni a mieink közül, néhányan még éltek is és lélegzettek. A mieink ezalatt viaskodtak az ellenséggel, és bátran harcoltak, miközben a királyi csapat is odasietett, már amennyire a vérteshad sietni képes, de a jobbszárny kezdett meghajolni. Sokan eredtek futásnak azon az oldalon, azt hiszem, az ágyúgolyók ejtették őket rémületbe, melyeket az ellenség csak most kezdett harcba vetni. Ez a körülmény, meg az, hogy az ágyúgolyók most már a mi fejünk fölött szálldostak, akik a király mellett voltunk, valamennyiünkben félelmet keltett. És ettől az időtől fogva a király többé nem volt sorainkban!
Lehet, hogy megelőzte azokat a sorokat akikről említettük, hogy előtte álltak (amit előzőleg azért intéztek így, hogy a király ne legyen kénytelen mindig ugyanazon a helyen maradni); lehet, hogy azok sodorták el a csatasorból, akikről mondottuk, hogy mögötte álltak, mert mindkettő megtörténhetett. Vannak olyanok is, akik azt mondják, hogy csapatunk első rendjeit megelőzve egészen előretört, és ott bátran harcolt az ellenséggel: én ezt sem megerősíteni, sem nyíltan megcáfolni nem merném. Abban az egyben bizonyos vagyok, hogy attól kezdve hiányzott a mi rendünkből és a számára kijelölt helyről, amikortól fogva az ellenséges ágyúk dörögni és a jobbszárny menekülni kezdett. Azután majdnem ugyanettől a pillanattól fogva észrevettük, hogy mint a király, ugyanabból a sorból hiányzik az esztergomi érsek is, és még sokan mások a király környezetéből. Én a király elvesztét sem azokra nem szeretném hárítani, akiket őrizetére rendeltek, sem azokra, akik őt talán rosszkor vitték el a csatából, egyedül bizonyos szerencsétlen végzetre: mert királyunkat vesztettük el, és nemcsak azt szenvedjük el, amit külső ellenségtől kell elszenvednünk, de belviszályoktól, az elhalt király helyébe állítandó új király miatti pártvillongásoktól gyötretünk, és bűneinkért még súlyosabb csapásokat is megérdemeltünk volna. Ugyanis mind ezek, mind amazok a legnagyobb hűséggel viseltettek a király iránt, és gondjuk volt a király épségére.
Ami pedig azt a hármat illeti, akiket a király személyének a védelmére kijelöltek, azokról tudjuk, hogy az ellenségtől, melynek szétszórására küldettek, csak akkor tudtak visszatérni, mikor már az egész hadunk menekülőben volt; egyikük fogságba is esett, de ugyanott nyomban ki is szabadult.
Annál felháborítóbbnak tartom, hogy valaki erről kiadott Beszédé-ben (ha ugyan "beszéd"-nek lehet minősíteni az ilyesfélét) álnok módon királyunk cserbenhagyóinak nevezett bennünket. Avagy a király árulóinak kell bélyegezni azokat, akik valamennyien a jó, a leghívebb alattvalók szolgálatával vették őt körül, akik majdnem mind ott estek el, ahol a király feküdt, és halálukkal tanúsítottak, mennyire hívek voltak királyukhoz, és mennyire szerették hazájukat?! De ugyanez a híres történetíró, aki ezeket írta, aki annyi szidalmat halmozott nemzetünkre, ennek a vésznek a történetét is úgy írta meg, hogy én szégyenkezem miatta, mert ilyen szemérmetlenül mert nyilvánosságra hozni olyan dolgot, amit nem ismert. De térjünk vissza ahhoz, amibe belefogtunk.
Noha a király serege a mondott dolgok miatt erősen összekavarodott, és menekülőre fogta, azért mégis sokáig harcoltak még utána nem azon a széles síkságon immár, hanem az ágyúk előtt, melyek oly közel voltak hozzánk, hogy az tíz lépésnél nem volt több. Végül azonban nemcsak a félelem, de a füst is ellepett mindent, és akadályozta a látást; ezért hadaink kénytelenek voltak nagyrészt a völgybe lemenni, ama mocsaras víz mellé, de a hátramaradottak szüntelenül bátran harcoltak az ágyúk előtt. Egyébként azok is visszatértek, akik a völgybe húzódtak le, hogy újra kezdjék a harcot, de sem az ágyúk erejét és füstjét nem lehetett már elviselni, meg nagyrészt a hadsereg is menekülőben volt már, tehát ők is futni kényszerültek.
Menekültek mind egy szálig, ki merre legközelebb tudott, főként azon a helyen keresztül, ahonnan kevéssel előtte ujjongva, a győzelem reményétől eltelve jöttünk, táborunk helyén által, melyet az ellenség előzőleg úgy szétdúlt és fölprédált, hogy csak nyomai maradtak meg, és mindent elborított azok holtteste, akik a táborban visszamaradtak. Az ellenség látta, hogy a mieink menekülnek már. Azonban sokáig veszteg maradtak a táborukban, akár mivel cseltől féltek, akár mivel a küzdelem kifárasztotta őket, vagy talán mert a leszálló éj sötétjére vártak, és egyáltalán nem üldözték a mieinket. Ez a körülmény, meg az, hogy az éjszaka nemsokára hatalmas záporral köszöntött be, sok halandónak lett a menekvése. A küzdelem pontosan egy és fél óráig tartott. A mocsár nem is egyet nyelt el mély örvényeiben: sokan azt mondták, hogy a király is ott pusztult el.Azonban később egy meredek part hasadékában lelték meg Mohács fölött, fél mérföldnyire a Csele nevezetű falu alatt. Ezen a helyen akkor a Duna áradása miatt a szokottnál magasabban állott a víz: itt fulladt bele a vízbe lovával együtt úgy, ahogy fel volt fegyverkezve. Még mások is vesztek itt el, valamivel arrább találták Trepka András és Aczél István holttestét.
Mondják, hogy a Barát az első sorokban esett el bátran küzdve. Fejét a törzséről levágták, és a következő napon az ellenség táborában diadalmenetben vitték körül hosszú lándzsára tűzve, majd mint mondják, utóbb a török császár sátra előtt állították föl.
Forrás:
Brodarics István: Igaz leírás a magyaroknak a törökökkel Mohácsnál vívott csatájáról
Fordította Kardos Tibor
Magvető K., Bp., 1983
Szulejmán szultán naplójából
"Megszállás az alávaló hitetlenek tábora előtt. Ma a reggeli ima idején az egész győzelmes hadsereg lóra ülvén megindult s lassan-lassan, majd megállva, majd menetelve, ikindi előtt megérkezett a mohácsi mezőre, a haszontalan gyaurok tábora elé. A pasa a ruméliai sereggel elöl foglalt állást, az uralkodó pedig mögötte állott az anatóliai sereggel, a kapu. khalkival és a janicsárokkal. A feslett életű hitetlenek néhány ágyúgolyót lőttek el, melyeknek egyike a jobb szárnyon esett le; s táboruk előtt álltak több harcvonalba felállítva. De a mi részünkön nyugodtan maradtak, mivel még nem érkezett el az alkalmas idő, s ember és állat fáradt volt. Mikor éppen azt határozták el, hogy majd reggel kezdődjön a harc; a délutáni ima idején az alávaló hitetlenek egyszerre megmozdultak, és erre felé jöttek. Ekkor a mieink is megindultak, és tüzelni kezdtek az ágyúkkal, de nem tudtak ártani. Amazok seregüket három részre osztották, az egyik tömeg - mely tetőtől talpig vassal volt födve, s vasnyársat tartott a kezében - az ellőtt puska- és ágyúgolyókkal teljességgel nem törődve, a legkisebb félelem nélkül vágtatott Ibrahim pasa ruméliai beglerbég felé. Mivel pedig a ruméliai hadtest még szét volt szóródva, nem bírt ellenállni, s egy része az uralkodó felé futott. A másik csapat Jahja pasa oglu és a boszniai bég ellen intézett támadást, és kettészakította csatarendjüket. A gonosz mívű király pedig többi nyomorult katonaságával a felséges uralkodóra és az anatóliai seregre rohant. A janicsárok hadosztálya összesen háromszor-négyszer támadta meg puskatűzzel, és igyekezett visszaszorítani az alávaló gyaurokat. Végre a felséges isten és a próféta segélyével erőt vevén az iszlám népe, visszafordította a gonoszokat, s mikor már nem volt erejük újabb támadásra, úgy aprította őket, mint a kutyát. Olyan heves harc és öldöklés volt, hogy nem lehetett leírni. A gyaurok közül körülbelül 4000 lovas és mintegy 50 000 gyalog költözött a pokolra, az iszlám hívei közül pedig mintegy 50-60 ember lőn vértanúvá. A győztes szultán csaknem éjfélig lóháton maradt összes szolgáival, azután pedig sátorába tért pihenni, míg a győztes katonák eloszlottak és leszálltak lovaikról, de reggelig kezükben tartották a kantárszárat; sem a főbbek, sem a közemberek közül senkinek sem volt szabad a málhához menni."
Forrás:
Mohács emlékezete
A mohácsi csatára vonatkozó legfontosabb magyar, nyugati és török források. A csatahely régészeti feltárásának eredményei
Szerkesztette: Katona Tamás
Magyar Helikon 1976